Borsik Miklós: Átoknaptár | Balázs Imre József kritikája
Borsik debükötetének megteremtett világát folyóban fuldokló gallyak, forró gyerekek lakják, a hó a levegőben tétovázik, hogy visszaforduljon-e, a fényt pedig undok alakok úgy hessentik el, mint egy darazsat. A fiatal költő bemutatkozása ugyanakkor alternatív utakat kínál a felfedezőjének.
Szokatlanul hosszú névsort illeszt Borsik Miklós a kötete végére: 44 személy neve szerepel ott azok közül, akik nyomot hagytak a köteten, akik visszajelzéseket adtak az egyes versekkel kapcsolatban.
Vessük össze Borsik verseit egy negyvenötödik szerzőével, aki nem szerepel a felsorolásban. „Nincs szeme a holdnak. / A fák ágai nem nyúlnak utána. / Nincs emberi mozdulata a tájnak. / Könnyebb lenne, ha jelkép lenne a virág, / a bokor anyóka” – írja Hervay Gizella 1968-as kötetében. „Aki / fázik attól, ami nem emberi, / gyorsan megszemélyesíti. // A fáknak szerveket / osztanak, hátha helyet kapnak, / és helyet kap bennük a rémület” – mondja Borsik 2020-ban.
„De a csend se emlékeztet / se szorongásra, se félelemre. / Csak csend a csend. / Csak emberi a szó. / Nem nyihogás, / nem víz-zuhatag” – mondja Hervay. „A fűszálak hegyére / nem tűznek semmit. Nincsen / gombostűfejnyi agy, // hogy köszöntse a növényi gondokat. / Talán ha tűkből állna a gyep, / sokaknak lenne áldozókedve / ráfeküdni” – feleli rá Borsik. Ezek a váratlan és valószerűtlen párbeszédek egyrészt azt mutatják, hogy nem véletlenül választották pályakezdő magyar költők 2020-ban induló könyvsorozatuk címéül a Hervay Könyvek brandet, másrészt azt is, hogy Borsik Miklós verseinek dialóguskészsége valójában túlmutat azokon a jobbára generációsan is közel álló szerzői névsoron, amelyet megjelöl.
Ha egyetlen nevet kellene választanom, talán mégis Závada Péterre gondolnék a negyvennégyből, az Átoknaptár egyik szerkezeti döntése miatt. Mész című kötetében Závada bizonyos kulcsszavak mentén tette újrarendezhetővé a kötetbeli versek sorrendjét. Borsiknál legalább háromféle sorrendben olvashatjuk végig a kötet verseit, különféle számozásokat követve: haladhatunk a naptárszerkezet linearitásában, a tavasz-nyár-ősz-tél sorrendet követve, vagy egy másik rendszer szerint, a hónapokat jelölő római számok sorrendjében I-től XII-ig. Maga a kötet azonban keveri ezeket az egymásutániságokat, amely csak a tartalomjegyzék felől rekonstruálható. Alternatív, interaktív útvonalakat kínál tehát, és ez jó.
Számomra a tartalomjegyzékbeli logika követése a meggyőzőbb, ez az én utam a kötetben. Dinamikusabbnak tűnik így az indítás, a naptárszerkezetre történő utalás is radikálisabban, paradoxonaiban mutatkozik meg már az „első”, 24. oldalon olvasható verstől kezdve: „Utáld a telet, / az ősszel játszik a tavasz kezére, / de elszántabban az ősznél. (…) Utáld a nyarat, ha engedi, / amit a tél szeret: befekszik közéjük az ősz, / vidáman rohanó levéltömeg / jár érte. Utáld a tavaszt, mert kérte. / A telet utáld, mert hagyja.” A másik út egy általánosabb, ráérősebben kibomló, érzékeléstechnikai jelzéssor pontjait köti össze.
Képeikben a Borsik-versek bármikor nyitottak a metamorfózisra ‒ élő és élettelen, konkrét és elvont a mikroszerkezetek szintjén türemkednek át egymásba, olykor egyszerűen megváltoztatják az alakjukat: „Ha rám kacsintasz, behorpad a fejem.” Nem egy-egy megszemélyesítés stabilabb szintjeit érzékeljük például, hanem olyan hibrideket, amelyek egyszerre ilyenek és amolyanok is. Vagy olyan nyílásokat, réseket, amelyek más rétegekbe vezetnek, és amelyekben váratlanul mozdul meg valami oda nem illő. Néhány példa: „ficánkol-e benne / gondolat, mint a féreg, / amit visszaszív magába az alma”; „a legyek / az orrban jól vagy rosszul / bújtak el.”
Az egészben van valami nyugtalanító, lefojtott feszültség ‒ annak érzékelésében, hogy a kinagyítva, vagy csak szemsarokból figyelt részletek valami mássá alakulhatnak át. Elvárásainkat egy-egy precízen elhelyezett jelző mozdítja odébb vagy egy-egy gesztus, amely váratlan kegyetlenséget, váratlan közönyt sugároz: az érzelmek is ki vannak téve a metamorfózis-logikának: „Forró gyerekek guggolnak, / csapkodnak, hátukra só száradt, / mellettük vidám kutyák, szétrágott / botok. Átázott fürdőgatyákkal / vernek egy krétával felrajzolt napot. // ’Megöltük’, kiáltják, pedig / csak lekopott.” Csáth Géza vagy Kosztolányi gyerekkarakterei nézhetnének ki így a Soundgarden Black Hole Sun című videoklipjében.
Ha mérlegre teszem a könyv mikrokísérleteinek tétjeit, akkor az emberi határainak a megkérdőjelezéséhez érkezem előbb-utóbb. Némileg elvontabb, rejtőzködőbb szinten, mint mondjuk Nemes Z. Márió kötetei, de Borsik Miklós versei is egy kiterjesztettebb világérzékelésben érdekeltek, számolva azzal, hogy az előre eldöntött, normatív kategóriák túlságosan merev, mert pusztán konvencionális határokat jelenthetnek. A kötet megteremtett világában honosak a folyóban fuldokló gallyak, a forró gyerekek, a hó a levegőben tétovázik, hogy visszaforduljon-e, a fényt pedig undok alakok úgy hessentik el, mint egy darazsat. Ennek a megközelítésnek egyik jellemzője, hogy szükségszerűen oldja fel a privát és a nyilvános határait is. Borsik kötete kapcsán értelmetlen felvetni a magánszférába ágyazottság szempontját, mert olyan megszólalásmódot alakít ki, amely ebből eleve csak nyomokat és sajátos érzékelésmódokat tartalmazhat legfeljebb.
Az Átoknaptár cím baljóslatúságot, ciklikusságot jelöl, a labirintusokból való kiérkezések reménytelenségét. Egy olyan Sinistra körzetet, amely nem térbe, hanem időbe íródik bele. A nyugtalanítás technikái és okai szubtilisak és rejtőzködőek, ahogy ez a kortárs világhoz illik is. A könyvben meg-megcsillanó humor ellenére nem leszünk vidámak, mire becsukjuk. De valamivel többet tudunk szorongásainkról, és a nyelvről, amelybe eltüntethetjük őket.
