Babiczky Tibor: Szapphó-paradigma | Kácsor Zsolt kritikája
Az újszülött neve: Babiczky Szapphó. Az újszülött neme: (ta)lány. Az újszülött súlya: beszakad alatta az asztal. De félre a tréfával, hiszen Babiczky Tibor újrafordította (újraírta) a talányos Szapphó verseit és töredékeit, és ha valaminek, akkor ennek végre nagyon örülhetünk 2021-ben, több mint 2500 évvel a görög költőnő halála után.
Habár Babiczky Tibort méltatom, Radnóti Miklóssal kezdem, hiszen nekünk, magyar olvasóknak (a középiskolában kötelezően tanított „nem perdül a rokka…” miatt) ez a fura, ókori költő alighanem az ő hangján szól a fülünkben. Tudom, fordította Babits, Devecseri, Faludy és mások is, ám mégis Radnóti szavai perdülnek a szánkra azonnal, ha Szapphó nevét meghalljuk: „Édesanyám! nem perdül a rokka, olyan / szakadós ma a szál – / vágy nehezül rám: / mert a sudár, szép Aphrodité letepert! / Szerető, szerető / kell ma nekem már!”.
Ha valaha is elgondolkodtunk rajta, hogy ebben az egyik leghíresebb versében a szerelmes miért az anyukáját szólítja meg, s miért nem a szeretőjét, akkor Babiczky Tibor új kötetének elolvasása után a kérdésünk okafogyottá válik. Ő ugyanis ezt a verset így magyarította: „Anyám, hagyj most, nem tudok szőni, a vágy / könnyű hámja fonódik rá szivemre, / mit szorosan húz fia a karcsú-szép / Aphroditének”. Egyrészt ez a fordítás gyönyörű, másrészt logikus: a versben megszólaló leány azért beszél az anyjához, mert az nyilván házimunkával nyaggatja, miközben ő egy fiúra gondol. Ez a kifejezés a kulcs ehhez a kötethez: szépségesen logikus.
Pedig először megijedtem tőle. Szapphó, s ráadásul paradigma. De miért? Miféle paradigmáról lesz itt szó? De amikor elkezdtem olvasni, s haladtam lassan előre, úgy nyílt föl a szemem. Persze az alap, a bázis, a kiindulópont a szapphói szabásminta, a szapphói verselés, ám a felépítmény, az ornamentika, a dísz: mind-mind Babiczky keze nyomát dicséri.
És ez a kéz: mesteri. Én nem is tudom, mikor olvastam utoljára ennyire klasszikusan „szép” kortárs magyar verseket, amelyek így levettek a lábamról. Ezt nézzék: „Vágyait felejtve ébred a lélek, / részem, mégis kívülem él egészen, / de rejtekhelyévé ha lenni bírok, / álmaim élem;”. A kurziválásnak azért van jelentősége, mert ezekben a versekben a Szapphónak tulajdonított, eredeti töredékek magyar fordítása dőlt betűvel van szedve (a fordítás – ahol más nincs megadva – Németh György munkája).
Németh György professzort már csak azért is meg kell említeni, mert az itt olvasható magyar szövegek alapja a Szapphó fennmaradt versei és töredékei görögül és magyarul című kötet, amelyet Németh rendezett sajtó alá, és ő írt hozzá utószót meg jegyzetapparátust. Nem magamtól vagyok ilyen okos: ezt ennek a kötetnek az Utószavában olvastam, amely remek kis műhelytanulmány arról, hogy miképpen született meg ez a könyv.
Azt hiszem, az eddigiekből talán világosan kiderült, hogy habár ez egy klasszikus műfordítás, ugyanakkor jóval többre tart igényt, úgy is fogalmazhatnék, hogy ez Babiczky Tibor önálló, saját és eredeti munkája.
Ehhez Szapphó afféle apropó, vagy inkább ugródeszka. Mutatok egy példát: Devecseri Gábor fordításában ismerjük ezt a kétsorost: „Mint a hegyekben a jácintot, ha a pásztori népek / földretapossák, s fekszik bíbor szirma a földön…” Ezt a két sort Babiczky átveszi szó szerint Devecseritől, de a verset továbbírja (44. oldal): „Mint a hegyekben a jácintot, ha a pásztori népek / földretapossák, s fekszik bíbor szirma a földön, / úgy fekszem véremben, nedveimben előtted / a padlón, öntudatlan várva a kínt s a gyönyört…”
Ennek a nyelvnek a világa nem Szapphó korát, hanem a miénket írja le, miközben a huszadik századi magyar poétikai anyagot mozgatja meg játszi pimaszsággal. Néhol mintha József Attilát hallanánk, például ebben a strófában (11. oldal): „Kint ülök, szokatlanul enyhe ősz van, / életemről, ahogy a lomb a fáról, / minden lehull most, amiről még számot / kellene adni”. S lássanak csodát, pár lappal később, a 15. oldalon feltűnik Szapphóban Pilinszky: „Sziszegve fúj a szél / át az ajtó résein. Fekszünk hanyatt – / bennünk és felettünk egymást ölelő / csillagrendszerek lángolnak az éjben”. A 42. oldalon pedig feldereng a hagyományból Petri, ezt akár ő is írhatta volna: „Kúrni akartam, szeretni nem”.
Megtudhatják ebből a kötetből, hogy mi foglalkoztat egy fiatal, 41 éves magyar költőt a 21. században: a szerelem, az elmúlás és a halál. Nagyjából ugyanaz, mint több mint 2500 éve ezt a Szapphó nevű valakit, akiről lényegében nem tudunk semmit. Babiczky sem visz hozzá minket közelebb, hanem inkább élesít a távoli képen, és a messziről misztikusan tündöklő látvány: könnyed gyönyörűség. Nem egy eredeti Szapphó-fordítást, hanem egy elképzelt Szapphó-képet kapunk, egy metszetet, amely nem az ógörög szigeten született, hanem Magyarországon, ráadásul projekció, azaz kivetítés, pontosabban rávetítés révén.
Így válik érthetővé a kötet címe: Szapphó-paradigma. Babiczky „műfordítás-tanulmányának” az a legfőbb tétele, hogy lényegében tehát minden műfordítás paradigma, egy önmagába zárt világ sajátos értelmezése, még pontosabban szólva minden műfordítás egy halmaz, amely az eredeti műnek bizonyos értelemben a részhalmaza, de nem azonos vele. Vagy ahogyan Kovács András Ferenc a hátsó borítón olvasható ajánlásában fogalmaz: „Létező Szapphó-paradigma minden”.
Parádés bizonyítás, pazar költői játék ez a könyv – javaslom, hogy legyenek az olvasásban Babiczky játszótársai.
BABICZKY TIBOR legutóbbi művei: Félbehagyott költemények; Kivilágított ég; Magas tenger.
