Szavak az örök kávéházból

Tolnai Ottó: Szeméremékszerek 2. – Az úr pantallója | Deczki Sarolta kritikája

Ritkán esik meg a szépirodalomban, hogy egy könyv sikere kipréselje az íróból a folytatást. Még ritkábban esik meg ez a Kárpát-medencében. Így amögött, hogy Tolnai Ottó mégis folytatta a kedvező kritikákat kapó, figyelemfelkeltő regényét, talán az lehet, hogy érzett még muníciót és kedvet a most megjelent második, és a készülő harmadik részhez is. Mert elég csak feldobni egy témát, s csak úgy dőlnek a történetek és az anekdoták.

Ha egy film jól sikerül, akkor szokás második, harmadik, sokadik részt is forgatni, melyek színvonala általában már nem éri el az első részét. Az irodalomban is elő szokott ez fordulni, ha egy könyv nagy népszerűségre tesz szert, mint például a Harry Potter-regények. Amit azonban jobb híján még ma is magasirodalomnak hívunk, annak esetében nem jellemző piaci sikerről beszélni, és még kevésbé arról, hogy az olvasók nyomása nehezedne az alkotóra, hogy folytassa a szériát.

Ha ez mégis megtörténik, akkor ebben inkább azt gyaníthatjuk, hogy maga az író szeretett bele az ötletébe, és van még muníciója, kedve folytatni. Alighanem erre gyanakodhatunk a Szeméremékszerek 2. esetében is. Igaz, amennyire a Kárpát-medencében ez csak lehet, sikeres lett az első kötet is, amely A két steril pohár alcímet viseli, és igen kedvező kritikákat kapott.

A regény történeti váza szerint elküldték T. Olivért a patikába két steril pohárért, s közben bejárta az egész Vajdaságot, s mindenkivel kvaterkázott egy jót, akivel találkozott. Végeérhetetlen anekdotázás, fecsegés, mesélés, egymásba kavarodó, egymásból kinövő történetek tárháza az első kötet, és ebben a szabálytalanul, zabolátlanul áradó beszédfolyamban a kritikusok a szabadság állandó jelenlétét vélték felfedezni: „a kötet a Tolnai-mű újabb rétegét mutatja, s oly módon szól égető problémákról, hogy a humanitás leglényegét, a szabadság nyelvi erejét sugározza”, írta Márjánovics Diána.

Mások arra is felhívták a figyelmet, hogy ezzel összefüggésben a folyamatos határsértések regényéről van szó: „a vajdasági magyar kisebbség geokulturális közegében játszódó történetet a szerb–magyar határon zajló aktuális migránshelyzet, az újonnan felhúzott drótkerítések, a megszigorított határőrség élezi ki, mindez a határon-lét aktuális és általános érvényűvé emelt emberi tapasztalatait közvetíti. A kiélezett helyzetekben az idegenségérzet, kiszolgáltatottság, ideiglenesség állapota felerősödik, ezáltal e művében a szerző az emberi identitás határait még inkább próbára teszi”, hangsúlyozta Visy Beatrix.

Ezeknek a határhelyzeteknek, az otthonnak és az idegenségnek az egyik szép példája a második kötetben a teregetés, hiszen az elbeszélő szerint lelemény kell hozzá, hogy a megfelelő helyet megtalálják, de „ahol Jutka teregetőkötele kifeszül, ott már mi tulajdonképpen otthon vagyunk…”

Ezek a jegyek a második kötetben is nagyon erőteljesen jelen vannak. Már a történet is a szabadulással indul, a főhős végre elhagyhatja a börtönt, ahol már az előzetesben, a pszichiátrián nagyon várja, hogy végre ismét együtt kávézhasson régi jó barátjával, Czipiránnal. A második rész al-alcíme is ez: Kávézások Czipriánnal (a „rendes” alcím: Az úr pantallója).

A jelen kötetben is szabadon áradó szövegfolyamnak ezek a kávézási alkalmak adnak ritmust; ahogyan a két férfi húsz éve minden nap találkozik a kávéházban, és megbeszélik a világ dolgait.

Hiszen éppen erre valók a kávéházak Közép-Európában, miként Claudio Magris írta a Kisvilágokban: „a kávéház afféle platóni akadémia… […] Tanítás nincs ezen az akadémián, de megtanulható a társaságszeretet és a józanság. Diskurálni, adomázni lehet, prédikálni, szónokolni, kioktatni nem.”

A két férfi márpedig folyamatosan diskurál, adomázik, és noha túl vannak már azon, hogy meg kelljen tanulniuk a társaságszeretetet és a józanságot, mégis – minden hangsúlyozottan földközeli jellege ellenére – van valami magasabb filozófiai hangoltsága ennek a végtelen beszélgetésnek. Abban, ahogyan a kis, mindennapi dolgokra figyelnek, oda-vissza kivesézik őket, ahogyan meghökkentő asszociációik születnek, és abban is, ahogyan az egész mindennapi valóság szép lassan elveszíti valóságjellegét, és szürreálissá fordul át.

Ahogyan, példának okáért, egy teniszpálya építése is olyan kérdéseket vet föl, amelyek a civilizáció elevenébe vágnak. A két barát kávézás közben figyeli az építkezést, és a főhős megjegyzi: „teniszpályát építeni szép”. Ebből a szépségéből aztán a szökőkút építésének a szépsége jut eszébe, erről pedig úgy általában a szép kérdése – és már meg is érkeztünk a platóni akadémiához. De megyünk tovább, hiszen összevetik a szökőkutak építésének a szépségét a teniszpályák építésének a szépségével, és közben általános civilizációs kérdésekről elmélkednek. Amelyekbe beletartoznak az aktuális közéleti-politikai események is.

A főhős már a kötet elején jelzi, hogy Czipriánnal számos kérdésben nem egyeznek, ez azonban korántsem veszélyezteti a barátságukat.

A főhős Kassák Lajos Egy ember élete és Sinkó Ervin Egy regény regénye című könyveit adja kölcsön neki, Cziprián pedig egy videóval viszonozza, amely azt mutatja be, hogyan kell jurtát építeni. Világnézetileg tehát alighanem éppen az ellenkező oldalakon állnak, viszont úgy tűnik, egyáltalán nem hajlandók arról tudomást venni, hogy vannak oldalak. Ők egymással, egymás mellett kávéznak húsz éve: ez az ő oldaluk. Aztán valamelyikük feldob egy témát, és dőlnek a történetek.

Czipiránnak egyszer csak Makacs Puci jut az eszébe, így mindent megbeszélnek, amit tudnak róla. Azt, hogy Jutka gyerekkori barátja volt, azt, hogy ő volt a palicsi rádió első lemezlovasa, azt, hogy a villanyégők cseréje a szenvedélye… És itt billen át a történet szürreálisba, hiszen Puci egy éjjel Palics összes égőjét kicseréli. Aztán szóba kerül Kunigunda néni, aki varrógépet keresett a munkájához, akinél jobban senki nem tudott gomblyukat varrni Palicson. Kunigunda néninek a szív alakú tűpárnája elevenedik meg: „abban a szívben, mesélte az Anti, olyan régi tűk is voltak, amelyek már gyökeret eresztettek… Alul gyökeret eresztettek, felül meg igazgyöngy volt a fejük, illetve a virágjuk, a gyümölcsük, melyik, melyik.”

És egyszer csak előkerül a címben szereplő pantalló története is, amelynek a tulajdonosa Stefi volt, a festő, akinek minden képén szerepelt a felirat: AZ ÚR.

A tengert festette, és mindig a nadrágjába törölte a kezét, amitől az csupa kék lett: „azúrpantalló”, és „attól kezdve mi nem Stefi képeit néztük, hanem hol a tengert, hol Stefi nadrágját, mert a csoda ott, azon a nadrágon történt”. El is lopták a nadrágot, mert „a titok, az Adria, Az Úr titka valójában azon a nadrágon volt csak igazán tetten érhető”. A pantalló sorsa aztán az lett, hogy feldarabolták, rámára feszítették, és eladták olyannak, aki értette, hogy itt az „Adria Veronika-kendőjéről” van szó.

Egy jelentéstartományba kerül a közönséges, összefestékezett ruhadarab, a tenger és az Úr, és a pantalló lesz az az érzéki valóság, amely a felfoghatatlan fenségest közvetíti. Egyszerre ironikus és megrendítő is ez, ahogyan a közönséges holmin megjelenik a szépség, sőt, a Szépség maga. Akárcsak egy platóni akadémián. Ennek a pantallónak a párdarabja lehet az elbeszélő nadrágja, mely egyfolytában le-lecsúszik róla, hiszen az előzetesben elvették tőle a nadrágszíját, és nem kapta már többé vissza, ő pedig „afféle kabalából” nem hajlandó újat venni.

Aztán ott van az a történet, amikor a meztelencsiga befészkelt az elosztódobozba. Valahogy, nagy nehezen betüremkedett a kis nyíláson át, a hatodik lyukon, és összekötötte a fázist a nullával, és szemlátomást nem zavarta a fázis kóborárama, meséli Cziprián. Aztán – ahogyan csapong a beszélgetés –, rátérnek arra, hogy mi a különbség a régi és az új blankolók között, valamint miért vásárol az elbeszélő régi ráspolyokat: „mert egészen más egy Ungváron elhasznált ráspoly, mint egy Berlinben vagy Szabadkán elhasznált ráspoly…” Ha valaki nem tudta volna…

A számos identitást öltő elbeszélő (T. Olivér, Regény Misu, Palicsi P. Howard) az igen megosztó, aktuális politikai jelenségeket is úgy simítja bele a prózafolyamba, hogy azok nem válnak sem állásfoglalássá, sem harcos kiállássá, hanem az élet és a világ eseményeinek regisztrálásai lesznek. Ahogyan rögtön a történet elején is olvashatjuk: „a vaddohány foglalta el az árvalányhaj helyét […], a növényvilágban is ugyanaz játszódik le itt, a szemünk előtt, a határzónában, magyarázza, mint az emberek világában…” A hosszú-hosszú beszélgetéseknek, a mindennapos közös kávézásoknak Cziprián halála vet véget.

A közönségestől a fenségesig tágul a látóhatár, és ebben egyszerre van benne a mindennapi dolgok felmagasztosulása és a fenséges elérhetősége a földi halandó számára. Csak meg kell látni, sőt, meg kell szólítani. Szavak kellenek hozzá, s valaki, akihez ezek a szavak szólnak. Aki hallgat, meghallgat és válaszol. Akivel a szavakat egymásba lehet fűzni, egymásnak lehet dobálni őket. És kell még egy hely, ahol ezek a szavak otthon vannak: az örök kávéház.

TOLNAI OTTÓ legutóbbi művei: Szeméremékszerek – A két steril pohár; Nem könnyű; Kalapdoboz.