Benedek Szabolcs: Király! | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Okosak vagy buták, jó fejek vagy szemétládák – ilyenek (is) voltak a magyar uralkodók, ha nem vesszük annyira véresen komolyan a történelmet. Bár akkor is, ha igen. A történelmi regényekkel befutott Benedek Szabolcs lazán felskiccelt királyportréiban megcsillan a jó pesti humor és a hatalomért folytatott évezredes harc. Izgalmas, szövevényes és nagyon magyar!
Mindig is úgy képzeltem, hogy egy nemzet nagykorúságát az jelzi a legbiztosabban, ha képes nevetni a saját történelmén. Mint ahogy például az angolok. Vagy a franciák. S talán a németek. Bár a német humor valahogy olyan, mint az angol konyha és a görög közigazgatás: tudjuk, hogy létezik, de nem szeretnénk közelebbről kipróbálni. Humor tekintetében én a középmezőnybe saccolom magunkat. Próbálkozunk, próbálkozunk, de a pátosz valahogy mindig erősebb.
A látványosabb próbálkozások közé sorolhatjuk a tengerentúlon nagy sikert elért Drunk History magyar verzióját, a két évadot is megért Tömény történelmet, amelynek alkotógárdájában ott voltak a hazai stand-up kipróbált humoristái. S bár a végeredmény valóban viccesre sikerült, az átütő siker elmaradt. Ahogy Herendi Gábor 2004-es Magyar vándora sem robbantott kasszát, amelyben szintén nem kevés iróniával rohantunk végig a honfoglalástól a jelenig a magyar történelmen. Bár ebben az esetben a humor minősége is hagyott némi kívánnivalót maga mögött. Talán még csak nevetgélni szeretünk önmagunkon, és nem a térdünket csapkodva hahotázni.
Benedek Szabolcs is igazából a még nyitottabb kamaszoknak szánta a magyar királyokat bemutató könyvét (erről és sok minden másról itt olvashat interjút a szerzővel). Azoknak, akikben még nem vert gyökeret a szobrokba merevedett siránkozás és nemzethalál, és még díjazzák, ha az ő nyelvükön, a hozzájuk illő lazasággal beszélnek nekik a főként tantárgynak tekintett múltról. Mert ezek az emberek – mármint a királyaink – igenis megérdemlik a figyelmet. „Volt köztük jó és rossz, okos és buta, jó fej és szemétláda, alacsony és magas, sovány és kövér – emberek voltak, emberi tulajdonsággal, érzésekkel és gondolatokkal.” De legfőképpen esendőek voltak és gyarlók. Ezt pedig nagyon is jól érzékelteti a humor.
És Benedek tényleg mindent bevet. Focit, anekdotákat, korabeli vicceket (ja, a pesti humor), és persze mozgásba hozza a popkultúra ikonikus darabjait is, ha passzolnak. Első királyunk esetében nem lehet nem hivatkozni az István, a király kissé romantikus felfogású Koppányára, ahogy Sissiről sem lehet beszélni Romy Schneider nélkül, és igen, I. András kacifántos királyságát is lehet úgy indítani, hogy: „Ezek után egy sor olyan dolog történt, amelyekhez képest a Trónok harca délutáni ovizsúrnak tűnik.” Azt mondjuk nem tudom megítélni, hogy a Damon Hill-lel kapcsolatos, ma már klasszikus poént hányan ismerik az új generáció tagjai közül, de Kurszán kapcsán nagyon is a helyén volt.
Talán innen is látszik, hogy nem csupán a mai tinédzsereknek szól az amúgy memóriafrissítőként is kiváló kötet (pláne, ha mások is el tudnak veszni a sok Ferenc, Ferdinánd és Károly között), hanem azoknak is, akik a lelkükben megmaradtak azoknak. Benedek ugyanakkor nagyon tapintatosan félretolja a mindentudó tanár bácsi szerepkörét, mindig jelzi, ha egy-egy esemény kapcsán van más olvasat is (legendák, mondák, mítoszok, közhiedelmek), vagy ha új tudományos eredmény bukkant fel a horizonton. A legjobb példa erre, hogy a magyarok eredetének kérdése kapcsán szóba kerülnek a finnugorok, a törökök, a sumerok, de még az is, hogy a két világháború között az amerikaiak – nem kevés humorral – a magyar tudósok eredményei miatt arra is célozgattak, hogy a magyarok esetleg a Marsról jöttek. Persze mindez nem megy a tudományosság rovására.
És mivel vérbeli regényíróról van szó, aki mögött már nem egy történelmi tárgyú mű sorakozik, az előadásmód feszes, a kínálkozó fordulatokat maximálisan kihasználja a szöveg, jól pointíroz (a kissé kelekótya V. Ferdinánd zárlata például kész remeklés), és néha még arra is van ereje, hogy még meg nem írt témákat ajánljon leendő próza- és krimiíróknak. És az a játék is remek, hogy néha úgy hozza közelebb a távolba vesző alakokat, hogy beilleszti a jelenbe.
Így képzeljük el, hogy milyen lett volna Erzsébet királyné, ha önsanyargatás helyett step aerobicot nyom le a palotában, vagy ha Aba Sámuel korában lehetett volna posztolni a Facebookra, és nem szekéren terjedtek volna a hírek. Csupa-csupa olyan finom trükk, amely mind eleven, hús-vér figurákká emelik a régen elporladt koronás főket. A szöveget néha keretesek színezik, hogy megtudjuk mi a különbség a királyné és a királynő között, miért nem voltak olyan rossz arcok a Habsburgok, vagy mi volt az a megjegyezhetetlen Canossa-járás.
Benedek humorát jól egészítik ki Lakatos István karikatúrái, mintha az elmúlt ezer év nem is vérről, szenvedésről, ármányról és hatalomról szólt volna, hanem vaskosabb fejezet lenne egy igen szórakoztató képregényből. Egészen biztos vagyok benne, hogy akit ez a könyv megfertőz, az már ellenállóvá válik a minket tépő balsors gondolatával szemben. S talán úgy látja majd ezt a röpke időszakot, amely igenis bővelkedik a jó sztorikban, vicces fordulatokban és tanulságoktól sem mentes helyzetekben. Amit érdemes megjegyezni, és még inkább érdemes a mélyére ásni, mert bizony ott vagyunk mi is a Bélák, Istvánok és Ferdinándok kavalkádjának mélyén.
BENEDEK SZABOLCS legutóbbi művei: Ballada egy csapatról; Vörös, mint a vér; Kádár hét napja.
