PAPP SÁNDOR ZSIGMOND interjúja
Számos történelmi regény megírása után a magyar királyok portréját rajzolta meg – főként kamaszoknak. (A könyvről itt olvashat bővebben.) Abban bízva, hogy néhány történet lehet olyan érdekes az ő nyelvükön, mint egy-egy megosztott video a közösségi portálon. Kedvenc uralkodóiról beszélgettünk, és arról, ma melyik lenne a belügyminiszter és szíve szerint kinek adná az igazságügyi tárcát.
– Nem volt benned egy kis félsz, amikor nekiálltál a könyvnek? Manapság, mintha nem nagyon értenék a tréfát a nagy idolokkal szemben. Jókai kapcsán is mennyire elszabadultak az indulatok…
– Egyáltalán nem gondolom, hogy ez a könyv idoldöntögetésről szólna. Bár hajlamosak vagyunk annak látni, a történelem messze nem egy szoborcsoport, mozdulatlanságba dermedt, patetikus figurákkal. A történelmet ugyanolyan hús-vér és esendő emberek alakították, amilyenek mi vagyunk, tele jó és rossz tulajdonságokkal és döntésekkel. Ha föllapozzuk a régi krónikákat, simán kiolvashatjuk belőlük ezt a fajta kettősséget.
– Nem úszod meg anélkül, hogy ne mondanál egy példát erre.
– Könyves Kálmán korának egyik legműveltebb államfője volt, és az egyik legolvasottabb királyunk, ám ez korántsem gátolta meg abban, hogy brutálisan elbánjon a saját öccsével és annak fiával, meg a háza népével. Szó se róla, azok is fenték rá a fogukat. Az Árpádok történetében amúgy is mindvégig jelen voltak a véres leszámolások, de hát összességében véve a hatalomért mindig is kemény, olykor kimondottan durva harc folyt. Az előző történelmi korokban pedig pláne nem válogattak az eszközökben. Persze tegyük hozzá, a viszonyok, a normák és az erkölcsök is egészen másfajták voltak: abból, amin manapság joggal szörnyülködünk, régen sok minden a hétköznapok elfogadott része volt.
– A nem patetikus hangütés segít feloldani az ellenérzéseinket?
– A könnyedebb, lazább hangvétel adott esetben érzékletesebbé, vagy könnyebben befogadhatóbbá tehet bizonyos eseményeket. Ezt alapvetően írói eszközként kezeltem, figyelemfelkeltés végett, nem valamiféle idoldöntögetés szándéka miatt.
– Szerinted mi lehet az oka, hogy még manapság is késhegyre menő viták zajlanak a nyilvánosságban egy-egy neuralgikus pont körül: Trianon, Tanácsköztársaság, a második világháborús részvételünk… Miért nem vagyunk képesek a történészekre bízni ezek megítélését?
– Talán azért, mert valahol igaza van az antik bölcsességnek, és a történelem tényleg az élet tanítómestere. Vagyis az kellene, hogy legyen. Nincs új a nap alatt, minden megtörtént már az elmúlt pár ezer évben, csak éppen más szereplőkkel és díszletek között. Amikor a történelemről vitázunk, az kicsit olyan, mintha saját magunkat próbálnánk megérteni. Talán egyszer tényleg eljuthatunk oda is, hogy valóban tanulhassunk a történelemből. Ehhez viszont meg kellene hallanunk a történészek hangját, akik olyan összefüggésekre és tényekre is rámutatnak, amelyeket hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni.
– Hogyan képzelted el a könyv ideális olvasóját?
– Messze nem történelemkönyvnek szántam, sokkal inkább olyasminek, ami fölkelti az érdeklődést a történelem iránt. Azt szerettem volna megmutatni, elsősorban a fiataloknak, hogy ez a tudományág nem bemagolandó évszámokból áll, hanem hozzánk hasonlóan hol jobb, hol rosszabb tulajdonságokkal rendelkező emberekkel megesett, erősen életszagú eseményekből. Ebbe természetesen a fölemelő momentumok is jócskán beletartoznak, elvégre a mi saját életünkben is vannak olyan dolgok, amelyekre szívesen, és amelyekre kevésbé, vagy egyáltalán nem szívesen emlékezünk.
Kicsit úgy képzeltem írás közben, mintha sztoriznék az úgynevezett Z generációnak.
Szándékoltan az ő hangjukon szólva, hogy fölnézzenek legalább egy kis időre a telefonjaikból, és észrevegyék, hogy a múlt eseményei között is szép számban akadnak olyanok, amelyek akár az ő számukra is érdekesebbek lehetnek azoknál a félperces videóknál, amelyeket percek alatt millióan osztanak meg. Az is a figyelemfelkeltés eszköze, hogy – amennyiben úgy éreztem szükségesnek – az ő radikálisan szókimondó, kendőzetlen nyelvüket használtam.
– Regényíróként nem mocorgott a kezed alatt a klaviatúra, hogy egy-egy királynak kicsit átírd a sorsát?
– Hogyne mocorgott volna! A végeredmény olyan szöveg lett, amelyben irodalmi eszközökkel mesélek el megtörtént eseményeket. Nem feledkezve meg arról, hogy annak idején a krónikaírók is olykor a saját szájízük vagy éppen az aktuális kívánalom szerint formáltak át bizonyos elbeszéléseket. De hát, ahogy mondani szokás, az élet utánozza az irodalmat, úgyhogy ami a királyainkkal történt, az már sok esetben önmagában kész regény. Néha kimondottan sajnáltam dolgokat. Voltak ugyanis olyan ígéretes királyaink, akiket talán a legnagyobbak között emlegethetnénk, ha nem szól közbe a tragikusan korai végzetük. Az ő életük leírását szívesen folytattam volna.
– Ha ma is királyság lenne, kit ültetnél a trónra a majd ezeréves felhozatalból?
– Ahogy hibátlan ember nincs, úgy hibátlan uralkodónk se volt. És az is érdekes, hogy nem egynek utólag látszott csak igazán a nagysága. Hunyadi Mátyást például méltán tartjuk számon a legnagyobb királyaink között, ugyanakkor a saját korában nem volt túl népszerű, kemény adókat vetett ki, az elitet lecserélte, nem nagyon tűrte az ellenvéleményt.
Nem véletlenül mondta a nemesség a halála után, hogy most már olyan uralkodót szeretnének, akitől nem prüszköl a májuk.
Ezzel együtt, kizárólag a játék kedvéért, a legérdekesebb talán az lenne, ha elképzelnénk egy királyokból álló kormányt. Mondjuk, a teljesség igénye nélkül, Károly Róbert lenne a pénzügyminiszter, IV. Béla irányítaná a fejlesztéseket, III. Bélát tenném meg kancelláriaminiszternek, Mária Terézia vinné az oktatást, Nagy Lajosé a hadügy, II. József a belügyminiszter, és I. Mátyás vihetné az igazságügyi tárcát, ha éppenséggel nem ő lenne a miniszterelnök, akinek személyére amúgy több jelöltem is lenne.
– A fentieket akár a kedvenc uralkodóidnak is mondhatjuk?
– Nem neveznék meg kedvenc uralkodót. Gyerekkorom óta érdekelnek a magyar királyok, évtizedek óta, ha álmomból vernek is fel, el tudom őket sorolni egymás után. Egyetemistaként pedig gyakran pusztán azért ugrottam be a Nemzeti Múzeumba, hogy vethessek egy pillantást a koronázási ékszerekre. Kimondott kedvencem viszont érdekes módon nem volt soha. Az persze nem igaz, hogy egyformán közel érzem magamhoz mindet, hiszen van, amelyik méltán és nyomós indokkal vált ki ellenszenvet. Ugyanakkor valahogy mégis csak próbálom megtalálni mindegyiknek a helyét és a szerepét a magyar történelemben. Különösen ez után a könyv után végképp ismerősömként tekintek rájuk.
– Ha király lehetnél egy hétig, melyik korszakban vállalnád el? És miért?
– Tényleg kizárólag maximum egy hétig lennék király, és pusztán azért, hogy beleszagolhassak az egésznek a levegőjébe. Ha így lenne, akkor leginkább felvilágosult uralkodó lennék, aki filozófusokkal levelezik és kortárs írókat olvas. Ezek nyomán igyekezném megérteni az emberek természetét és a hatalom meg a politika valós, bár nemegyszer sajnos csak az ideák világában létező céljait.
– Számos történelmi regényt írtál. Mi vonzott ezek felé, szemben a kortárs témákkal?
– Régóta így van már, hogy a regényeimben rendre múltbeli témákkal hozakodok elő, miközben a kisprózáimban a jelennel foglalkozom, ami természetesen ugyanúgy érdekel, mint a múlt. Keríthetnék e mögé valami ideológiát vagy ars poeticát, de az a helyzet, hogy nem tudok. A történelem gyerekkorom óta érdekel, ugyanakkor regényekben tudom leginkább megragadni, novellában se hely, se idő nincs egy teljes világ fölépítéséhez. De egyébként most épp szakítófélben vagyok a saját hagyományaimmal, és olyan regényt írok, amelyik a jelenben játszódik.
BENEDEK SZABOLCS legutóbbi művei: Ballada egy csapatról; Vörös, mint a vér; Kádár hét napja.
