Mocsonoky Anna: Szervátültetett vagyok | Falusi Dóra ajánlója
Ez a hiánypótló könyv egy épp annyira fontos, mint amennyire kényes témát karol fel. A transzplantációs eljárás ma Magyarországon sokszor félelmek, hitbeli meggyőződések és tévhitek kereszttüzében próbál segítséget nyújtani azoknak, akiknek az életét más beavatkozás már nem mentheti meg. A Szervátültetett vagyok című interjúkötet azt a többé-kevésbé zárt világot mutatja be, amelynek főszereplői a betegek, donorok és a családtagjaik.
Közel ötven éve történt meg Magyarországon az első veseátültetés, napjainkra már több mint tízezerre rúg a szervátültetések száma. Ha a betegek, illetve a donorok családtagjait is hozzászámoljuk, máris egy olyan jelenségről beszélünk, amely csak nálunk több tízezer embert érint. Az előszót Dr. Perner Ferenc, a hazai transzplantációs program és klinika létrehozója írta, Mocsonoky Anna pedig maga is érintett a témában: kisebbik fiánál érettségi előtt dignosztizáltak veseelégtelenséget, ezek után egy évig otthon dializálta saját magát, amíg új vesét nem kapott.
A könyvben tizennégy új élet, vagy ahogy ők mondják, második születésnap történetét ismerhetjük meg az érintettek elbeszélése alapján. Betegségük kezdetétől a transzplantáció szükségességére való rádöbbenésen át a testi-lelki felkészülésig mesélik el, milyen érzés úgy várni a gyógyulást, hogy közben pontosan tudják, az valaki másnak a halálát jelenti. Vagy hogyan lehet megbirkózni a tudattal, hogy bár életmentő beavatkozásra van szüksége, csak várni tud. Arról is mesélnek, hogy kinek mi terelte el a figyelmét a kórházi kezelések során (egy felnőttnek például a nagymamája olvasott meséket), és mikor, hogyan jön el az a pont, amikor már biztosan tudták, hogy így nem szeretnének élni.
Megrázó, ugyanakkor katartikus monológok ezek. A könyvet olvasva nagyon nehéz nem elérzékenyülni, miközben érezhető, hogy az interjúknak messze nem a hatásvadászat a célja. Sokkal inkább a tájékoztatás, mert az érintetteken kívül valószínűleg többen hallottak már az illegális szervkereskedelemről, mint a transzplantáció legális eljárásának módjáról vagy annak törvényi hátteréről. Ez utóbbi célokat szolgálja A szív útja című, tizenegy perces rövidfilm is, amelynek egyik szereplője a könyvben is megszólal.
Az, hogy Mocsonoky mennyire kényes témához nyúlt, a könyv olvasása közben fokozatosan rajzolódik ki előttünk. Sok transzplantált testképe és önértékelése a mellékhatások miatt megtörik, megbélyegzettnek érzik magukat, vagy pedig (még a beavatkozás előtt) attól félnek, hogy azzá válnak majd, miután új szervet kaptak. Sokan, akik párkapcsolatot szeretnének közülük, már az ismerkedés legelején fontosnak érzik elmondani, hogy ők transzplantáltak, illetve remélhetőleg azok lesznek. Persze mindenki másképp dolgozza fel a vele történteket. Olyanról is olvashatunk, aki a tüdőtranszplantációja után mászta meg a Kilimandzsárót. A szervátültetés egy „mindent vagy semmit” szituáció, mondta az interjú során.
Sokat megtudunk a donorok hozzátartozóinak helyzetéről is. Kevesen tudnak róla, hogy a magyar törvények szerint nem előírás a hozzátartozók beleegyezése az elhunyt szerveinek transzplantációs célú felhasználásához, csak kiskorúak esetén. Az egyik interjúalany édesanya a felnőtt fia halálakor szembesült ezzel.
Utólag tudta csak meg egy jogásztól, hogy aki még életében nem rendelkezik másképp a háziorvosánál, annak felhasználhatók a szervei.
Az első, sokkoló napok után beszélt a főorvossal. Tőle tudta meg, hogy három fiatal életét mentették meg a fia szervei. Azóta minden március 21-én, az Ismeretlen Donorok Napján ott van a Fiumei úti sírkertben és a transzplantáltakkal együtt koszorúzza meg a felállított kopjafát. Ma már hősként gondol a fiára. „Igaz, hogy csak egy máj volt, meg egy hasnyálmirigy és két vese, de én úgy érzem, hogy az ő mindenét, meg a mi mindenünket adtuk oda.”
Az elbeszélések szerves része a donor és a beteg kötelező anonimitásával együtt járó legkülönbözőbb érzések feldolgozásának mikéntje. Van, aki szeretne többet tudni arról, hogy kinek a szervét kapta meg, és van, aki nem. Viszont mindannyiuk soraiból érződik a hála. Szó esik a transzplantáltak családtagjairól is, akik az új élet minden reménye mellett sem kapnak új idegrendszert azzal, hogy a szerettük új szervhez jutott. Esetükben is kiemelt jelentősége van a szervátültetetteket segítő szervezetek (a könyv végén Mocsonoky fel is sorolja őket), családterapeuták, pszichológusok munkájának.
A Szervátültetett vagyok segítségével (Orosz Ildikó szerkesztése) képet kapunk arról, hogy milyen rendkívül komplex és összehangolt munkát kíván meg ez az orvosi eljárás, mit éreznek a betegek a szervekre várva, és mit akkor, amikor megcsörren az a bizonyos telefon, hogy most menni kell. Az interjúkötet a témát a legnagyobb körültekintéssel és tisztelettel járja körül, ugyanakkor a kényes kérdéseket sem sepri a szőnyeg alá. Ezek az őszinte kitárulkozások bátorítást jelenthetnek mindenkinek, akit érint a transzplantáció, miközben mások számára is mély és tartalmas felismerésekhez vezetnek.
MOCSONOKY ANNA korábbi műve: Autista a gyermekem