Csabai László: Inspektor Szindbád | Benedek Szabolcs kritikája
A sokat megélt Szindbád, Csabai László lassan kultikussá nemesedő nyomozója ’56 után az NSZK-ban tűnik fel emigránsként. Itt próbálja felderíteni a most is szövevényes ügyet: a kelet-európai áldozat gyilkosát keresi. A részletgazdag és gördülékeny regényben felbukkan mindenki, aki fontos: az épp katonai szolgálatát töltő Elvis vagy a vébét nyert csapat kapitánya, Fritz Walter. És lassan felépül a két világrend szembenállását jelképező fal is.
25% kedvezmény a TERASZ5 kuponkóddal
Nem mondanék újat, ha azzal kezdeném, hogy ez a Szindbád nem az a Szindbád. De akár meg is fordíthatnánk a dolgot oly módon, hogy amaz a Szindbád nem ez a Szindbád. Elvégre ez már a negyedik regénye Csabai Lászlónak, amelyben Schiffer Árpád detektív nyomoz, aki nem mellesleg ugyanazt a bece-, avagy művésznevet viseli, amelyet Krúdy Gyula hőse is. Ha pedig a négy kötetet egymás mellé tesszük, meglehet, terebélyesebb korpuszt kapunk, mint a Krúdy-féle Szindbád összes. (Különösen a második és a harmadik regény dobja meg a „vaskosságot”, ez a mostani – szigorúan rőfre mérve – a dobogó harmadik helyére kerül.)
Azonban a névazonosságon, valamint azon túl, hogy mindketten a magyar prózairodalom ízlésesen szabott köpönyegéből bújtak elő, a két figurának nincs sok köze egymáshoz. Derék nyomozónk anno az első regényben egyenesen Bagdadból vitte Nyárligetre a szindbádságot. Azóta megjárta Szibériát, részt vett az ötvenhatos forradalomban, most meg a Német Szövetségi Köztársaságban találkozunk vele. Ráadásul a negyedik kötet már pusztán a létével is mintha azt sugallaná, hogy Csabai Szindbádja a legjobb úton halad afelé, hogy lassacskán ő is afféle kultikus alakká váljon, mint a Krúdy tollából kipattant druszája.
Szezonja van a detektívsztoriknak, ami nyár lévén nem meglepő. Ugyanakkor az is igaz, hogy míg tízegynéhány esztendővel ezelőtt azt kérdezgette olvasó, kritikus és könyvkiadó, hogy vajon merre bujkál a kortárs magyar krimi, mára megérkezett a válasz: egyre több bűnregényből válogathat az érdeklődő. Tegyük hozzá: hál’ istennek, mert hát a többségük valóban míves munka. A merítés egyre nagyobb, ezért a kérdést most már inkább így lehet feltenni: van-e még e téren új a nap alatt?
Már hogyne lenne! Elvégre a krimi örökzöld műfaj. A bűn vonzza a figyelmet, még akkor is, ha közben az ember az illendőség kedvéért eltakarja a szemét, de persze úgy, hogy ki tudjon kandikálni az ujjai közti réseken. Ha a gyilkosságok időnként egy kaptafára is mennek, a vérbeli bűnügyi történetben mindig ott a csavar, amit az ember talán jobban vár, mint magát a megoldást. Ugyanakkor arról se szabad megfeledkezni, hogy a legfrissebb hazai krimitermés jó része az úgynevezett skandináv irányt követi, ahol a bűnügyi szál és a nyomozás voltaképpen olvasócsalogató ürügy. A lényeg nem az, hogy ki kit és miért ölt meg, hanem a kulisszák, ami ráadásul nem egyszer történelmi díszleteket jelent.
Szó se róla, a történelem csavarosabb és izgalmasabb tud lenni olykor a legrejtélyesebb és legvéresebb bűneseteknél is. Schiffer „Szindbád” Árpád bravúros nyomozásai is lefedik a kegyetlenségben és fordulatokban nem szűkölködő huszadik századot. Most épp 1961 nyarán járunk, egy Aspenau nevű nyugatnémet városban, amelyről a Google nem dob ki értékelhető találatot, úgyhogy a jelek szerint ugyanúgy fiktív településről van szó, mint a korábbi Szindbád-sztorik Nyárligete esetében.
Az áldozat egy kelet-európai menekült, az elkövető után pedig egy másik kelet-európai emigráns, az immáron a demokratikus nyugatnémet rendőrség kötelékében szolgáló Szindbád nyomoz.
A „demokratikus” kifejezés fontos, elvégre a nácizmus traumájából kilábalni igyekvő Német Szövetségi Köztársaság Adenauer vezetésével valódi demokráciát épít, nem úgy, mint – nevével ellentétben – a szovjet érdekszférába került, keleti tartományokból létrejött Német Demokratikus Köztársaság, amelynek vezetői ezekben a hetekben húzzák föl az ugyancsak kettéosztott fővárosban a két világrend szembenállását megtestesítő berlini falat. A múlt és a hozzá való viszonyulás a németek mindennapjaiban visszatérő téma és elem, amit az öregedő Szindbád ezúttal kívülállóként szemlél, és próbál a maga morális racionalitásával nem ítélkezni.
Csabai hatalmas és részletgazdag tablót festett, amelyre nemcsak a katonai szolgálatát ekkor épp az NSZK-ban töltő Elvis, vagy a magyar Aranycsapatot legyőző nyugatnémet válogatott csapatkapitánya, Fritz Walter került rá. A szerző bizony annak is utánanézett, hogy akkortájt milyen tévéműsorok számítottak menőnek, vagy milyen volt a fogadtatásuk a frissen nyíló önkiszolgáló boltoknak. Az meg már csak hab a tortán, hogy amikor a nyomozás során Szindbádék elutaznak Barcelonába, ott pont a Hamburg elleni meccs a fő attrakció, és a katalánok csapatának Kubala, Kocsis és Czibor az ászai. Aztán amikor kiderül, hogy főhősünk minden németsége dacára született magyar, a spanyol rendőrök totálisan izgalomba jönnek – természetesen Puskás Pancho okán. Azt viszont, hogy a fülszövegben is említett világhírű rendőrfelügyelő is megjelenik, lehet, hogy egyesek már túlzásnak érzik, ám poénnak nem rossz.
A regény sava-borsát egyrészt a dialógusok adják, amelyekben a szereplők a körülöttük lévő, folyamatosan változó világot igyekeznek értelmezni (lett légyen szó politikáról, emberi kapcsolatokról, vagy mondjuk a művészet mibenlétéről), és amelyek fő erénye, hogy a beszélőknek a morális kérdések fölemlegetésével együtt is sikerül elkerülniük a világmegváltás ingoványos talaját. Másrészt hasonlóan fontos regényelemek azok a szellemes és találó megállapítások (akár valamelyik szereplőtől, akár a mindentudó elbeszélőtől hangzanak el), amelyek arról szólnak, hogy például milyenek a német sörök, miért nem lehet soha harmonikus egy söröző, vagy hogy az NSZK vébégyőzelmét követően a futball lett a nyugatnémet férfiak kedvenc szórakozása – mármint a szeretők tartása mellett.
Nem beszélve arról a bizonyára sokunkból szapora bólogatást kiváltó észrevételről, miszerint egy írótól – akkor is, ha „civil” állása van – nem lehet mást megkövetelni, mint jó könyveket, „mert a kettő egy emberben már túlzás”. Mindezek mellett a nyomozás menete és a tettes megtalálása majdhogynem mellékszál. Bizonyos értelemben nem is derül fény mindenre, helyesebben a megoldás értelmezhető így is, meg amúgy is. A krimiknél kötelező csavar és rafinéria tehát nem hibádzik.
Említettem, hogy az Inspektor Szindbád rövidebb az előző két regénynél. Ugyanakkor talán így is lehetett volna helyenként húzni belőle. Akad benne olyan monológ és dialógus, amelynek az amúgy is részletes tabló további gazdagításán túl nehéz meghatározni a funkcióját.
A figurák beszédtónusa pedig sokszor egy szólamban cseng, lett légyen szó akár polgármesterről, akár a menekültek táborának őréről.
Bocsássanak meg az érintettek, de számomra legalábbis idegenül hatott, amikor egy vasutas ezt a szónoklatot vágta le a peronon álló Szindbádnak: „Nézze, van, aki kiválóan meg tud tanulni latinul, és ezért remek latintanár lesz. És van, aki képtelen erre. Például az én fejembe nem ment bele a sok ragozás. Viszont van olyan, akinek jó az arcmemóriája, és ezért alkalmas a peronfelügyelői posztra. Mint például én. Lehet, hogy a latintanárom viszont nem lenne jó peronfelügyelő. Mindazonáltal én sem vagyok tökéletes. Hibázhatok.”
Másrészt a dialógusok néha olyanok, mint a tévésorozatokban, ahol tudvalévőleg úgy kell az efféléket megírni, hogy az ember házimunka közben is tudja követni az eseményeket anélkül, hogy folyamatosan a képernyőt kellene figyelnie. Lásd a „városunk, Aspenau”, a „naményi ötvenhatosok” és hasonló szófordulatokat. Továbbá az is kérdésként merült föl bennem, hogy homoszexuális aktus esetében az AIDS előtti világban vajon mennyire volt elterjedt az óvszer használata. Jó, végtére léteztek más szexuális úton terjedő betegségek is.
Mindezek azonban valóban csak szőrözések, az élvezetet nem befolyásoló apróságok. Az Inspektor Szindbád gördülékenyen megírt, rendkívül részletgazdag és magával ragadó regény. Meggyőződésem, hogy azok számára is meghozza a kedvet Csabai László Szindbád-könyveihez, akik netán nem olvasták még a többit. Legalább most megtudják, miről maradtak le eddig. Ráadásul ez a regény is krimisorozathoz méltón cliffhangerrel ér véget. Vagyis az Ende felirat után várhatjuk a folytatást.
CSABAI LÁSZLÓ legutóbbi művei: A vidék lelke; Szindbád, a forradalmár; Száraz évszak.
