David Coles: Chromatopia | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Már a nevük is kész izgalom. Egyiptomi kék, sellakvörös, nápolyi sárga, barackmag-fekete. Szerencsére David Coles nem áll meg a színek puszta felsorolásánál, hanem úgy sztorizik róluk, mintha legjobb barátai lennének. És azok is!
Leginkább úgy mesél a színekről, mint ritka ékszerekről. (A hasonlat nem égből kapott, ő maga is az ékszerek ragyogásával veti össze az élénken csillogó, kivételes, nem ritkán az aranynál is drágább színeket.) A Chromatopia című könyve ugyanis egyszerre színtörténet, bevezetés az árnyalatok vibráló világába, történelmi, etimológiai és művészettörténeti adalékokkal dúsított miniatűr sztorik gyűjteménye, illetve konkrét receptek is, ha netalán tán kedvet kapnánk előállítani őket a sufniban. Több ezer indiai lakktetűből a karmazsin alternatíváját, vagy ecetgőz és szén-dioxid segítségével az amúgy igencsak mérgező ólomfehéret.
Egy-egy pigment „receptjének” leírása olykor annyira érdekfeszítő (nem csoda, egynéhány mögött több ezer év tapasztalata áll), hogy tényleg magamra kellett szólnom, nehogy nekiálljak kotyvasztani. Kész szerencse, hogy festőbuzér és lazúrkő nem terem minden bokorban, bár előbbi néha még nálunk is előfordul. Utóbbiból állították elő egyébként a középkorban az ultramarint, ám ez annyira időigényes és bonyolult eljárásnak számított, illetve mivel az ásvány nem bővelkedett pigmentekben (100 grammból csak négyet lehetett kinyerni), ezért a festék ára vetekedett az aranyéval. Így szinte magától értetődött, hogy a meseszép színt csak a legfontosabb témák esetében használhatták a reneszánsz alkotók, leginkább Szűz Mária köpönyegét festették meg vele.
Talán csak a türoszi bíbor presztízse versenyezhetett vele. A bizánci császárnék Konstantinápolyban a Bíborszobában hozták világra a királyi utódokat (lásd még: bíborbanszületett), de ugyanilyen különleges szín volt ez a Római Birodalomban is, ahol csak a kiváltságosok (leginkább a császár) viselhették, a renitenseknek pedig könnyen a rangjukkal, birtokukkal, sőt akár az életükkel is fizetniük kellett a kihágásért. Itt is a technológia mikéntjében rejlik a titok: a tüskés bíborcsigából egyetlen csepp színezéket lehetett csupán kinyerni. Nem csoda hát, ha a rómaiak (hallgatva a nyilvánvaló lakossági panaszokra) a gyártást a városok peremére száműzték, ahol viszonylag nyugodtan indulhattak rothadásnak a csigák milliói, nem jelentéktelen bűzzel árasztva el a környéket.
És ez csak két szín volt!
Képzelhetik, milyen utazás vár az olvasóra majdhogynem ötven árnyalaton át, amelyekbe belepréselődik az emberiség múltja és kultúrtörténete. A könyv az első, ember használta színektől (amelyek az okkerek, azaz a földfestékek voltak) az ókor és a középkor árnyalatain át egészen a legmodernebb korig, a szintetikus színrobbanásig követi a pigmentek alakulását, illetve arról is érzékletesen mesél, hogy a pigmentekből hogyan lesz végül festék. A könyv utolsó harmadában pedig kortárs képzőművészek többnyire monokróm alkotásai révén mutatja be, hogy miként lesz a festékből valódi műalkotás. Simon Leah gondolatát ide is idézném: „Egyszer azt a tanácsot kaptam egy műkereskedőtől, hogy sose fessek túl nagy méretű képet, sem aktot, és semmi szín alatt ne használjak 20 százaléknál több zöldet a kompozícióimban (…) mindezeket ugyanis nehéz eladni, mondta”. Leah sajátos módon fogadta meg a tanácsot: azóta is mindent verdigris bevonattal lát el. Vagyis a réz „patinájával”, a rézrozsdazölddel. (Érdekes tény, hogy egyes színek éppúgy haltak ki az évszázadok során, akárcsak az állatok. Volt, amelyiket drágasága vagy épp rettentően mérgező volta miatt kellett lecserélni szintetikus társaira, másoknak meg egyszerűen elveszett a receptje.)
Kalauzunk, David Coles pedig tényleg tudja, hogy miről beszél. Ő maga is festőnek tanult, majd az 1863 óta üzemelő, a világ legnagyobb múltú művészellátójaként elhíresült Cornelissen and Son munkatársaként folytatta. Az igazi kalandok viszont akkor kezdődtek, amikor Ausztráliában megalapította saját festékgyártó üzemét (Langridge), és már saját árnyalatok előállításába fogott bele, mint például a „briliáns kék” (az ausztrál égbolt fényes kékje), „videózöld”, „briliáns bíbor” és „neonnarancs”. És épp ez a negyven évnyi tapasztalat teszi igazán hitelessé a könyvét, amely életút legnagyobb öröme, mint írja, amikor egy-egy festményen felismeri a saját színeit.
A Chromatopia egyszerre gyönyörű album (Adrian Lander pompás fotóival), a színvilág bédekerre, de azt is eléri, hogy egészen más szemmel nézzünk majd a kedvenc festményeinkre. Én például, aki úgy tartottam magamról, hogy nem vagyok képes különbséget tenni a türkizkék és a halványzöld között, ma már szinte ódákat mesélek a karmazsin, a cinóber és mínium észvesztő különbségeiről! Mintha mindig is a barátaim lettek volna.
