Szorongásom története

Rubin Eszter: Minek szenved, aki nem bírja | Papp Sándor Zsigmond ajánlója

A generációkon átívelő szorongást és idegenséget próbálja legyőzni Hanga, amely még a látszólag tökéletes életében is utoléri. Mert nem adják könnyen az otthonosságot: aljas beszólásokon, betegségeken és érzéketlen férfiakon át vezet hozzá az út Rubin Eszter új regényében. És jó tudni, hogy néha egy málnamagban is elfér a feloldozás.

Nincs nálam nagyobb lúzer, fakad ki Pető Hanga, és az olvasó fejcsóválva ért egyet a nem túl bonyolult diagnózissal. A lány még az antihősök között is nagy eséllyel indulna a dobogóért, miközben már az is kész csoda, hogy egyáltalán él. A regény elején mentő viszi kórházba, mert kiakad a műszer, olyan magas a vérnyomása, majd pár oldallal később azt olvassuk, hogy az első házassági évfordulójukon, egy Balin töltött nyaraláson kávékóstolás közben majdnem belehalt egy allergiás sokkba. Arról nem is beszélve, hogy a kamaszkorát asztmás fuldoklással töltötte, már ha nem fájt a hasa, és nem szorongott éppen valamiért.

De ez csupán a felszín. A regény címe is jelzi (Minek szenved, aki nem bírja) a maga iróniájával, hogy érdemes a fenti fizikai (és lelki) szenvedéstörténetet csupán tünetként felfogni, hogy a főszereplő sorsának mélyére lássunk. Ebben a sorsban pedig egyszerre dolgoznak az ismert 20. századi traumák, amelyek még a 21.-ben is különös visszhangot vetnek, és jöttek hozzá persze újkeletűek is, ká európaiak, személyre szabottak. Hanga szorongásgyűjteményében, idegenségérzetében könnyű felfedezni a saját kívülállóságainkat is a hol közönyös, hol agresszív világgal szemben. Mégis: miközben az áldozatok nyelvén beszél, nem a szánalmunkra utazik, hanem a megértésünkre.

Bár önkéntelenül is eltolnánk magunktól ezt a beteges, a lehetőségeit messze nem kihasználó, öngyűlölő antihőst, a regény ügyesen kelti fel és erősíti meg az empátiánkat.

Elsősorban a szerkezettel: a vérnyomásos roham után Hanga felkeres egy pszichológust. A látszólag boldog, problémamentes és tökéletes életébe – ezen a ponton az olvasó elfojt magában egy mosolyt – ugyanis visszatért a régi szorongás, és szeretné tudni, hogy miért. Meséljen a gyermekkoráról, javasolja kiszámíthatóan a terapeuta, és innen elindul a regény másik fonala, amelyben Hanga múltját fejtjük fel négyéves korától az első párkapcsolaton át Lenke, a kislánya születéséig, majd a „tökéletes életig”. Vagyis mi magunk lépünk a pszichológus helyébe, és próbáljuk felállítani a megfelelő diagnózist.

A regény erősségét a jól megrajzolt karakterek adják. Főként a negatív szereplők. Ezek közül is kiemelkedik Jolán, Hanga majdnem anyósa (azért a majdnem, mert a fiatalok nem házasodtak össze), az aljas beszólások és mindennapi gonoszkodások bajnoka. Zsigeri antiszemitizmusa, hamis önképe és negédes zsarnoksága nagyon sokat segít megérteni abból, hogy miért söpörhetett végig olyan akadálytalanul ma a mesterségesen indított gyűlölethullám Magyarországon. Arról nem is szólva, hogy a keresztény család bár szintén szenved Jolán kiállhatatlanságától, mégis példásan összefog a betolakodó, vagyis zsidó Hangával szemben. Közönyösen nézik a bántalmazását, megalázását, és azt is, hogy Jolán a gyermek életét veszélyezteti.

A férfiak többsége sem túl szimpatikus. Kezdve a tüdőszanatórium orvosától, aki a vizsgálatot kiterjeszti a kamaszkorú páciens szemérajkaira is.

Mint ahogy nem túl megnyerő az első komoly kapcsolat képében jelentkező Csaba sem, aki ki-be jár Hanga életébe, párja terhességéről is véletlenül értesül, és bár megpróbál rendes apa lenni, a kísérlet látványos kudarcba fullad. Nem jelent tartós menedéket Iván sem, aki bár teljes ellentéte Csabának, szellemes, intelligens, ám a gyanús nagyvonalúságával ugyanúgy kihasználja és lenézi Hangát. Mint ahogy Miklós, az átmeneti mostohaapa is inkább szánalmas, semmint tisztelet érdemlő figura, és főként ő is csupán ideiglenesen állomásozik a lány és édesanyja életében, ahogy a vér szerinti apa. Talán csak a Nagyapa és a rajongás csöndes tárgya, Rátki Róbert lóg ki a sorból, ők képviselik a normalitás szerény kisebbségét.

Rubin Eszter negyedik regénye bukdácsolós útkeresés, az egymást másoló, kényszerpályán mozgó sorsok útvesztője, vértelen küzdelem a boldogság és boldogulás jogáért, az állandóan megújuló idegenségérzet legyőzéséért. A helyenkénti nyelvi bizonytalanság (egeret nem akváriumban, hanem terráriumban tartunk; vajon ki fejezi ki magát így élő szóban, hogy „iskolám szeretetteli akolmelegében”?) és a bosszantóbb helyesírási hibákon túl igen érdekfeszítő olvasmány. Mert egy idő után bizony azt vesszük észre, hogy szinte már ökölbe szorított kézzel drukkolunk Hangának, hogy kiegyenesítse a sors kanyarjait, állja a külvilág csapásait, és legyőzze a szorongását. Hogy megszakadjon a három generációt uraló kényszerek sorozata és enyhüljön a szorítás.

De szerethető a könyv az apróságokért is. A málnaturmix alján összegyűlő magok adta pillanatnyi felszabadulásért, amikor „hirtelen oly mértékig áll meg az idő, hogy lehetővé válik világosan érzékelni egy málnamag méretét, ízét, textúráját”. Az Angyalok szigetét körülölelő holtág és a víz nyújtotta lebegésért, amely végre elnyeli Hanga idegenségét. Vagy amikor a töltelékig szopogatott cukrot át lehet dobni a szemben lévő lapos tetejű házra, és amikor végre szerelem is lesz, nem csak menekülés. Ezek a ritka pillanatok pislákoló fényekként derengenek át Hanga életén.

Nem azt mondom, hogy lehetetlen regény a Minek szenved, aki nem bírja, hanem azt, hogy érdemes engedni a könyv szelíd sodrának. És felszedegetni közben a málnamagokat.

RUBIN ESZTER legutóbbi művei: Árnyékkert; Bagel; Barhesz.