Lydia Davis: Elég jól vagyok, de lehetnék egy kicsit még jobban is | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Van olyan irodalom, amely nem sok kétséget hagy maga mögött. Van olyan, amelyik szinte minden sorában rákérdez önmagára, és kibillent a komfortzónánkból. És van Lydia Davis, aki egyszerre ironizál és provokál, mesél és elbizonytalanít. Mitől banalitás a banalitás, és mitől irodalom az irodalom? Három tehén nem túl eseménydús mindennapja a literatúra eleje, vége vagy annak bornírt felszámolása? Még az is lehet, hogy mindegyik.
Mindig is izgalmas kérdés, hogy egy szöveg mitől válik irodalommá. Mi az a minimum, amitől a leírt, viszonylag egyszerű szavak valamilyen többlettel telítődnek, és mitől maradnak pusztán rögzítésre való eszközök. A jobb híján minimalizmusnak nevezett „irányzat” is azzal kísérletezett, hogy mennyire lehet lecsupaszítani a szöveget ahhoz, hogy az még irodalom maradjon (vagy annak tűnjön). A banalitás, a mindennapokból átemelt jelenetmorzsák leírása ugyanis időnként varázslatosan hat az olvasóra. Amit a tekervényes körmondatok a maguk részletességeivel elfednek, azt a minimalizmus a maga szűkmarkúságával megmutatja. Ahogy a felhőkbe vagy a járda repedéseibe is képesek vagyunk belelátni arcokat, alakzatokat, úgy pár csupasz mondatot is fel tudunk kerekíteni számunkra érvényes történetté, gondolattá.
Persze nem mindig sikerül. Néha a töredék töredék, a banalitás banalitás marad, a képzelet nem talál elég fogodzót az épület, vagy legalább a földszint felhúzásához. Lydia Davis, az 1947-ben született amerikai írónő harmadik magyarul megjelenő kötete pont ilyen kalandozásokra hívja a réseket kitölteni vágyó olvasót, vagy inkább szerzőtársat. Ebben kaptak helyet a legrövidebb prózák, amelyek néha olyanok, mintha egy régi görög gondolkodó töredékei lennének, máskor kerek karcolatok, kísérletek, levélformák, főhajtások, játékok. Ide is másolok néhányat, hogy lássuk, miről van szó: „Mindvégig azt hittem, hogy van PhD-m. Pedig nincs PhD-m.” Vagy: „A szaracénok, azok az oszmánok? Nem, a szaracénok a mórok. Az oszmánok a törökök.”
A PhD és a Tanulom a középkori történelmet sűrűsége már a vershez közelít, ám ez a tömörség nagyon sok mindent csalogathat elő a befogadóból. Egyszerre láthatjuk meg benne az önmagát túlzottan felértékelő ember kijózanító pillanatát, vagy a szembenézés szigorát, és azon is merenghetünk, hogy elég messziről nézve a történelem egykor véres részletei szinte már egy becsapós kvíz elemeinek tűnnek.
Lydia Davist többnyire a kortárs amerikai próza egyik legeredetibb hangú prózaírójának tartják, méltatják a radikalizmusát, a filozófia és irodalom határán bóklászó műveit. Magyarul először az 1995-ben megjelent regényét ismerhettük meg, A történet vége majd húsz évvel később kerülhetett a hazai olvasó asztalára (2017). Ekkorra viszont már annyi minden történt a prózában, ki- és elvirágzott a posztmodern, mindenfelé próbálták tágítani vagy szűkíteni a próza határait, ki- és felforgatni az elbeszélés szabályait, hogy az akkor még friss radikalizmus mára sokat veszített erejéből: megszokottá vált. Persze értékelni lehet a kvalitását, de mellbevágni már nem fog.
Az Elég jól vagyok, de lehetnék egy kicsit még jobban is sokkal inkább képes megmutatni ennek a prózának a sokszínűségét, elevenségét és újító kedvét. Meséljen bár arról, hogy miként szeret halat enni, hogyan él át egy vészhelyzetet a repülőn, vagy megosztja a maga és ismerősei álmait, netán Gustave Flaubert leveleinek felhasználásával formált „kiegyensúlyozott történeteket”. Ezek a szövegek nem mentesek az iróniától (Hagyd és halaszd; Händel), a játékosságtól (Megfordítható történet), bár néha mintha átcsapna a saját maga karikatúrájába is – Honnan tudom, mi tetszik nekem (hat változat). Bár akkor lesz igazán izgalmas, amikor a töredékességét, szilánkosságát egy már majdhogynem klasszikus novellán belül éli ki (A rettenetes mucamák).
Szintén az irónia forrása a számos fiktív levél, például a fagyasztottborsó-gyártóhoz, mert a termékük csomagolásán látható borsó cseppet sem vonzó. Vagy a marketingfőnökhöz, mert egy hírlevélben rossz helyre sorolták a könyvét. Vagy az Amerikai Életrajzi Intézet Rt. elnökének, mert épp az ÉV NŐJE díjra jelölték, ám hiába vizsgálták meg igen körültekintően az elismerésre való alkalmasságát, mert a nevét már nem sikerült rendesen leírniuk.
Nem mondom, hogy a mintegy száz rövid- vagy ultrarövid próza mindegyike megborzongatja majd az olvasót (Orzóy Ágnes fordítása), és vélhetően nem mindig ad majd igazat a könyv borítóján található szövegnek („Davis mindenben meglátja az irodalmat”), ám az biztos, hogy önkéntelenül is eltöprengünk majd azon, hogy mi is az irodalmi ideálunk, mi választja el bennünk a művészetet a mindennapok banalitásától. Lydia Davis szinte folyamatosan provokál e tekintetben, mint ahogy annak idején Duchamp piszoárja (Forrás) provokálta a klasszikus esztétikához ragaszkodó nézőit. Vajon ha hosszan és aprólékosan leírjuk a tehenek viselkedését (A tehenek című novella a kötet egyik legterjedelmesebb műve) az már művészi alkotás, vagy csupán a látvány puszta rögzítése?
Egy biztos: az amerikai írónő nem könnyen besorolható és nem könnyen megfejthető, bár – még egy paradoxon – nem is igazán rejtélyes. Csemege azok számára, akik több kérdést, mint választ várnak el egy-egy alkotástól.
LYDIA DAVIS korábbi művei: A történet vége; Az annyi, mint.
