Handi Péter: Ma is üres galamb jött, felség; Láng Orsolya: Személyes okok | Stermeczky Zsolt Gábor kritikája
Két időben és térben távoli költő, Handi Péter és Láng Orsolya legújabb köteteiben nagyon különböző módokon ugyan, de egyaránt meghatározó szerepet kapott a tér. Míg Handi könyve széles panorámájú, többnyire szelíden szarkasztikus utazás térben és időben, addig Láng tereiben a tárgyak és formák közelebbi szemlélése válik fontos kötetformáló erővé.
Az 1937-ben született Handi Péter új verseskötetének viszonylag könnyen felismerhető eszközei vannak: szelíden abszurd, groteszk látásmód, továbbá olykor közönyös, olykor annál valamivel maróbb szarkazmus. Ezekkel a kötet beszélője kis terekből kiindulva jelenít meg nagyokat. Valahogy úgy pásztázza a világ jelenségeit, ahogyan a kezdőszövegében, az erősen öndefiniatív hatású Homályban megszemélyesített kimustrált látcső: „néha nyugtalanít a gondolat, hogy hátha / a szemek homályosultak el, és én / továbbra is élesben szállíthatnám a Távolt.”
Ezek a versek ránagyítanak a térben és időben távolinak érzett dolgokra, egyúttal szembesítik azokat a kiindulópont terével és idejével, vagyis a jelennel. Ez a szembesítés olyan keveredést okoz a különböző terek és idők között, amelyről a kötet mottója is könnyed profanitással árulkodik: „Ezek mindig összekeverik a dolgokat”. A mottó később a Feladtak postán című vers végén bukkan fel ismét: ennek a versnek a beszélőjét – egy péket – postán küldik el egy hölgynek, aki viszont kertészt várt. A versvégi felkiáltás a hölgy megdöbbent csodálkozása, amely a versen belül éppen annyira szól a posta intézményéről, ahogyan tágabb kontextusban a Handi által itt művelt költészetről: az összekeverés művészetéről.
Ez a groteszk szerzői technika mutat rá a múlt és a jelen közötti távolság színére és fonákjára, élesebb, szarkasztikusabb pillanataiban pedig egyszerűen arra, hogy bármikor, bármerre is járjunk, a világ tele volt, van és lesz megoldatlan emberi helyzetekkel.
A már említett Feladtak postán mellett ilyen élességű a kötet talán legemlékezetesebb szövege, az Időben értesítve, amelyben egy postás érkezik az ősemberek barlangjába: „…felszólíttatnak / a lakók, hogy keressenek más barlanghelyet, / mivel ide, a bronzkor lejártával, / húszemeletes felhőkarcolót építenek”.
Időbeli távlatok szempontjából ez a versnyelv ennél szélsőségesebb már nem is lehetne. De felbukkan még a kötetben a szabadidejében tógajavítással foglalkozó pékhez érkező római légiós (Aquincum), a vers beszélőjéhez az esti tévézés után bekopogtató kóbor lovag (Kopogtató), vagy a buszmegállóban álldogáló király (Pergamen, amely egyúttal a kötet címét is tartalmazza). Ezek a látszólagos banalitásukban is szórakoztató, olykor megható szövegek nem tesznek többet, mint széles látókörben, egyúttal együttérzően pásztázzák a panaszkultúrát, hogy egy kicsit mindenki problémája meghallgattasson.
Csak nagy ritkán érződik, hogy valamiféle saját határt védenének, azonban ilyenkor sem maguk a versek banálisak, csupán a versben felvállalt érzések és helyzetek banalitására mutatnak rá. Például a Kerti kaland című versben, amikor a beszélő a saját kertjében egy szökött rabbal találkozik, akit egy rosszul sikerült félmondat miatt menekültnek néz, ezért azonnal indulatosabban reagál: „mi a fenét kezdjek ezekkel, / még vázába sem érdemesek, / annyira összetörte őket, bassza meg!”. Vagy a Romkocsmában, amely főleg a „rom” szó által keltett asszociációkra játszik rá, és amelynek a végén a vers beszélőjének testét feldarabolják.
A Ma is üres galamb jött, felség versei tehát azt a látszólag keveset – valójában nagyon is sokat –, amit markolnak, gyakorlott ügyességgel fogják meg. Ezzel alapvetően szórakoztatnak, egy-egy erősebb pillanatukban pedig a maguk profán groteszkségében is képesek sokkolni.
Az 1987-es születésű, Szatmárnémetiből származó Láng Orsolya Személyes okok című kötete ennél sokkal intimebb módon járja be, és ismeri meg a saját tereit. Már a könyv ajánlása is sokatmondó („barátaimnak”), a kötetkezdő függő pedig fel is vázolja ennek a teret közelebbről bejáró és részelemeit vizsgáló költészetnek a működésmódját. „…csak a mozgás első állomása ez / egy ülésen rostokolva úton lenni / fásultan és kelletlen türelemmel / várni valamire, ami majd felemel és továbbít / valahol otthagy / átszálló városokban […] amelyekből csupán a várótermet ismerjük, belakva / egy-egy arcot, a málló vakolat egy-egy arcszerű felületét”. Ez a költészet nem egy adott pontból néz tágabb terekre, hanem ezeket a tágabb tereket a tágasságuk felől indulva bontja apróbb, érzékletesebb – egyúttal személyesebb – részletekre.
A személyesség azért lehetséges, mert a Személyes okok – lám, milyen árulkodó cím – verseinek tárgyiassága mellett (olykor mögött) szinte mindig ott lapul egy narratívabb típusú alanyiság is. Ennek a talán legárulkodóbb példája az egy strucctenyésztő nyara című hosszúvers, amelynek beszélője egy utazás során próbál beszélgetést kezdeményezni alkalmi francia útitársával. „amit elsőre megértettem, egy szó volt: couteau. / s amit másodjára: mort / ismertem ezt a nyelvet, idegen volt, mégis jól ismertem / kibomlott körülötte a szemantikai mező […] megemlítettem Camus nevét / tőle ismerem a couteau szót, mondtam […] nem érdekli az irodalom, vonta meg a vállát”.
Ezek a versek úgy mesélnek az emberi kapcsolatokról, hogy közben hajlandóak elmerülni az apró részletekben, ezt pedig olyan érzékletességgel teszik, hogy egy pillanatig sem sajnáljuk, amikor ez a narratív leírás rovására történik. Mintha nem is maguk a történések és a kapcsolatok lennének fontosak, hanem az azokat összetartó erő minél pontosabb leírása. A tárgyak, a formák, az alakok, az anyagok, amelyek sokkal pontosabban árulnak el valamit a történésről, mintha az pusztán narratív módon lenne elmondva.
Az első tavaszi című versben a szöveg két szereplője között úgy érzékelhető valamiféle cinkos szeretet folyamatos jelenléte, hogy ez explicit módon nem kerül elő a szövegben, inkább csak a leírásokra hagyatkozva lehet megsejteni. „Ahogy érzékelik egymást a tájban, ahogy / irányzanak egymás felé: mágnestűk / csillapító folyadékkal töltött szelencében.” A szilárd és a folyékony minőségek találkozása egészen lenyűgöző itt.
Ez a lelassult, tárgyiasabb, szemlélődőbb minőség – ha lehet – még nagyobb hangsúlyt kap a kötet második ciklusában, a harca a jóval címűben.
Amíg a pontos tévedések útközben című első ciklushoz nem kapunk mottót – így némiképp in medias res csöppenünk bele az ottani szövegek lehetséges értelmezési tartományába –, addig a másodiknak már a mottója – a „másik” szó definíciója a Magyar Nyelv Értelmező Szótárából – sokat sejtet arról, hogy milyen versekkel fogunk itt találkozni. A kifejezés egyik lehetséges jelentése „vkinek, főleg költőnek második énje”, ez pedig mintha valamiféle költői szerepkettőzést, vagy legalábbis költői szerepek, magatartásformák harcát ígérné.
Ezt az ígéretet a második ciklus be is tartja, egyúttal még inkább átviszi a figyelmet a történésről a leírásra. A kötet egyik legemlékezetesebb kísérleti darabjában, a Charles Baudelaire: Az albatroszban például a címben szereplő vers leghagyományosabb értelmezésének egy erősen megcsonkított változatát olvashatjuk, amelynek a legérzékletesebb sora talán a mindössze két szóból álló első: „közötti vergődés”. Hasonló kettősséget érzékeltet A pulóveres vers, amely hasonlatainak hosszú sorával egyszerre működik nagyon kedves, egyúttal ezt a kedvességet költőileg nagyon is eltávolító szövegként. Mintha a ciklus címében ígért jóval harcolna, amennyiben választania kell aközött, hogy a pulóverre egyszerűen csak tárgyként tekint, vagy pedig egy olyan metaforaként, amely első sorban kellemes biztonságérzetet és ismerősséget jelöl.
Valami olyasmi történik ezekben a szövegekben a tárgyakkal, ami egyszerre érzékelteti poétikai és azon kívüli funkciójukat is. Vagy ahogyan az Egy fantomkép természetrajza című utolsó előtti versben olvasható: „Minden hasonlít valamire, miközben / saját megvalósulására törekszik / Állunk a tárgyak szertelen figyelmében”. Ebben a kettősségben nem csoda, ha olykor-olykor mégis felbukkan valamiféle finoman narratív szál.
A csúcsdísz vagy a Társas című – kifejezetten játékos hangvételű – vers esetében a leírt cselekvés éppen annyira fontos, mint a leírás módja: mindkettő a másikkal közös élmény egy-egy dimenzióját jelöli. Ahogy a leírás poétikailag, úgy a cselekvés a közvetlen fizikai tapasztalat értelmében: „Véletlen, / hogy ezen a napon mindketten prémbe öltöztünk. / Nem sejthettük, hogy este nyulakként fogunk / lépdelni egy játékmezőn” (Társas).
A Személyes okok versei tehát attól tudnak igazán jól működni, ahogyan beszélőjük a tárgyak alaposabb szemlélésén keresztül rácsodálkozik, majd rákérdez önmagára. Egyúttal arra a bizonyos másikra is, aki éppen úgy lehet egy költői szerepkettőzés másik fele, mint a versek alanyisága mögött bujkáló másik személy.
HANDI PÉTER legutóbbi művei: Hátország; Tükörjáték; Gyakorlatok a fogódzó nélküli korláton.
LÁNG ORSOLYA legutóbbi művei: Tejszobor; Bordaköz; Pályamatricák.
