Nagy Dénes: Természetes fény | Papp Sándor Zsigmond kritikája
Súlyos kérdéseket feszeget a Závada Pál regényéből (pontosabban annak egyik részéből) készült film. A keleti fronton harcoló katonák mindennapjait mutatja be, illetve arról beszél, amit egy ideje már – Ungváry Krisztián munkái nyomán – emésztenünk kell. Ez alapján ugyanolyan agresszorok és bűnösök voltak olykor a magyarok, mint a megszálló németek, majd a revansot vevő felszabadító oroszok.
Szabó Ferenc tekintetét egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből. Pedig a Semetka István szakaszvezetőt alakító Szabó amatőr színész, ami nem mindig jön jól a film egészét tekintve. Ám az arca, a képről képre mélyülő vonásai, a rezzenéstelen tekintete, amely majdhogynem olyan szenvtelenül, mégis pontosan rögzíti az előtte zajló eseményeket, ahogy a fényképezőgépe, minden pénzt megér. Mert szinte végig érezni, hogy a szenvtelenség mögött igazi küzdelem zajlik a katonában, miközben próbálja összeegyeztetni azt, amit tenni szeretne, azzal, amit tennie kell.
A második világháború keleti frontján járunk, és egy magyar egységet követünk nyomon, amelynek feladata, hogy partizánokat keressen és likvidáljon a vonalak mögötti orosz falvakban, így biztosítva a rendet. Az efféle feladat igencsak próbára teszi az emberben rejlő erkölcsi érzéket, hiszen megszállókként majdnem mindent elvesznek azoktól, akiknek amúgy sincs sok mindenük, ugyanakkor megtorolják az ellenük irányuló támadásokat.
A Természetes fény is így indul, két paraszt szállítja a folyón egy kis lélekvesztőn az imént elejtett szarvast, ám csakhamar kiparancsolják őket a partra. Az állat szakszerű kibelezése és a hús feldolgozása szinte már meghitt, régi disznóvágásokat idéz, azzal a különbséggel, hogy a szarvast elejtő két embernek nem marad semmi a bőrön és a csontokon kívül. De már a film elején mellbevágó a képek hitelessége: az elakadt szekér és a sárban szügyig elmerülő ló; a katonák erőlködése, hogy előrejussanak a felázott talajú erdőben olyan tapinthatóan élethű, hogy szinte azonnal behúz minket ebbe a baljós tájba.
Mert ebben a csupa sötétszürkével és barnával átitatott erdőben minden fa mögül lecsaphat a halál. Ám végül mégsem ez történik, a katonák egy eldugott, isten háta mögötti orosz faluban szállnak meg, ahol viszonylag barátságosan fogadják őket. Ám ez is, mint minden a front mögött, kétélű: ha a sztaroszta (az elöljáró) egy fokkal szívélyesebb a megszállókkal, akkor a partizánok ölik meg büntetésképpen, ha pedig mogorvák és félrevezetik a katonákat, akkor az ellenség bosszúja éri utol őket.
Nagy Dénes mozija fokról fokra, igen ügyesen építkezve mutatja be azt az utat, amely az egyértelmű és indokolhatatlan szörnyűségekig vezet (nem véletlenül kapta meg a legjobb rendezőnek járó Ezüst Medvét a berlini filmfesztiválon). Addig még eljátszhatunk magunkban, hogy a háborúban mi az, ami megengedett és mi az, ami nem, mi meddig mennénk el Semetka Istvánt követve. Meddig lennénk képesek felmenteni magunkat a felelősség alól. A Természetes fény ugyanis arról beszél, ami nagyon hosszú ideig tabu volt, a magyar katonák rémtetteiről a keleti fronton. Ungváry Krisztián (aki szakértőként közreműködött a filmben) feltáró könyve és Závada Pál regénye mutatta be eddig a legpontosabban azt, ami nálunk sokáig elfogadhatatlannak tűnt.
A magyar csapatok is úgy viselkedtek a második világháborúban, mint a németek, majd a felszabadításban revansot vevő szovjetek. Vagyis előbb voltunk agresszorok, és csak azután áldozatok.
A Természetes fény megrázó erővel beszél erről, és nem hagy bennünk kétséget. Sokatmondó, hogy Semetke feljebbvalója azzal teszi a legnagyobb szívességet földijének, hogy máshová vezényli a helyszínről: legalább ő ne cipelje az elkövetett rémtett terhét. Bár a tekintetén látszik: attól, hogy ő maga közvetett módon nem vett részt a gyilkosságban, még nem lesz könnyebb.
A film Závada regényének, amely az életmű egyik csúcspontja, csupán egy szeletét viszi vászonra. Az egész könyv annyira nagyívű és szerteágazó, hogy vélhetően megfilmesíthetetlen. A fotózás, az események rögzítése, a fényképész tekintete, az árulkodó pillanatképek Závada regényeiben többször visszatérő motívumok, a Természetes fénynek pedig egyenesen a gerincét adják, hiszen az amolyan „képes regény”. Semetka is fényképez, hol a megszégyenített falusi tolvajt, hol a pózoló felettesét, Koleszárt örökíti meg. És sok mindent nem, amit csak magába zárva, mélyen eltemetve vihet haza, mert az igazság veszélyesebb mindennél.
Nagy Dénes jó érzékkel amatőr színészekkel vette fel a filmet, így egyetlen ismerős arc sincs, ami tovább fokozza a mű hitelességét.
Ez még akkor is megmarad, amikor ízes tájszólással beszélnek a szereplők (még az sem baj, ha nem minden szavukat értjük). Az illúzió akkor szakad szét, amikor hosszabban kell beszélniük (például Koleszár monológja), mert itt bizony a természetesség már nem ugyanaz, itt már érezni, hogy el kell mondaniuk valamit, hogy kamera előtt beszélnek. Valahol itt kezdődne a szakma. Persze kérdés, hogy ezért a pár profi percért (nagyon kevés szó hangzik el az egész alkotásban, ami igen jót tesz az atmoszférának, a veszélyekkel teli hangulatnak) fel kellett-e volna áldozni a film fennmaradó részét.
A Természetes fény nem csupán fontos mű, de jó is. Gyönyörű, jelentésekkel teli képekkel (Dobos Tamás operatőri munkája egészen pazar), nagy csöndekkel és feszültséggel hozza közelebb a keleti fronton szolgáló katonák mindennapjait, akik igazából épp oly egyszerű parasztemberek voltak, mint az általuk ellenőrzött és vegzált helyiek. „Besorozták őket. Honvágyuk van, fáradtak, fáznak, és félnek, de parancsot teljesítenek”, nyilatkozta a rendező. Ezzel persze nem lehet vitatkozni, az viszont már fogas kérdés, hogy mit kezdjünk azzal az utasítással, amely egyszerre tesz embertelenné és gyilkossá, vagyis levakarhatatlanul bűnössé. Mi ilyenkor a teendő? Mert erre nem lehet kiképezni senkit. Persze nem voltak hősök, de ez nem jelentette azt, hogy szörnyeteggé is kell válniuk.
(TERMÉSZETES FÉNY, magyar-lett-francia-német filmdráma, 103 perc. Rendezte: Nagy Dénes. Szereplők: Szabó Ferenc, Bajkó László, Franczia Gyula.)
