Bodó Béla: A fehérterror | Pető Iván kritikája
A magyarországi, 1919 és 1921 közötti antiszemita és politikai erőszak történelmi és társadalmi kontextusban való kutatása és elemzése azért is jelentős, mert a fehérterror feldolgozása, néhány történész feltáró munkáján kívül, még mindig nem kap megfelelő hangsúlyt. Bodó Béla, a Bonni Egyetem történész professzorának jelen kötete fontos lépés ennek ellensúlyozására.
Napvilág, 351 oldal, 4900 Ft
Az olvasó számára mindig öröm, ha egy könyv jóval többet nyújt, mint amit a címe ígér. Bodó Béla művének alcíme már inkább érzékelteti, hogy a köztudatban fehérterrorként számontartott, jórészt tiszti különítmények Tanácsköztársaság utáni garázdálkodása mellett az erőszak más megnyilvánulásairól is szó esik a műben. A szerző a jelzett időszakot is kitágítja, mindkét irányban. Így a világháború végével, a Monarchia összeomlásával elszabaduló káosz időszakát, az 1918-as év rablásait és fosztogatásait is tárgyalja, sőt mivel az erőszakosság, a brutalitás, de a különítmények csoportkultúrája vagy éppen az egyetemeken eluralkodó antiszemita akciók is nyilvánvalóan az első világháború addigi morális gátakat elsöprő retteneteiben gyökereznek, ide is visszatekint. Didaktikus utalások nélkül teszi világossá, hogy az 1919–21-es antiszemita megnyilvánulások a magyarországi zsidóság 1944-es sorsának előzményeként is tekinthetők. Nemcsak a faji alapú gyűlölet fellángolása, zsidók származás alapján meggyilkolása, de a vagyonukra, javaikra ácsingózás miatt is. Ugyancsak messze túlnyúlik a munka a jelzett időkereten azzal is, hogy a szerző tárgyalja a különítményeknek, illetve vezetőiknek a fehérterror érdemi lezárása, illetve a Horthy-rendszer konszolidációja utáni pályáját is.
Extremitása miatt itt csak Francia Kiss Mihály viszonylag ismert sorsát említem, mint amely a 20. századi magyar történelem egészéről is némi képet nyújt. Az egykori kegyetlen különítményes 1945 után sikeresen tűnt el a hatóságok elől, de az ’56-os forradalom résztvevői elleni hajszában elkapták. Ha már, alkalmasnak látszott vele bizonyítani, hogy a „Horthy-fasizmus” és az „1956-os ellenforradalom” kontinuus. Ez nem sikerült ugyan, de azért az 1948-ban ellene született ítélet alapján 1957-ben kivégezték.
A Kádár-rendszer az ’56-os forradalom mártírjainak hamvait azzal is meggyalázta – a könyv erre is kitér –, hogy Francia Kisst, de rajta kívül háborús bűnösöket és köztörvényes bűnözőket is a nevezetes 301-es parcellába temették el, az itt nyugvók 30-40 százaléka közülük került ki.
Bodó művének legfőbb erénye, hogy a nem vagy kevéssé ismert történetek leírásán túl történeti antropológiai és a szociálpszichológiai irodalom bevonásával érdemben elemzi a terror természetét, a primer megnyilvánulások mögötti esetleges jövőképet, igyekszik feltárni a tettesek és áldozatok társadalmi hátterét is.
Prónay Pál (FOTÓ: archivnet.hu)
A könyv expozíciója lényegében a kötet egész szerkezetétől elkülönülő önálló tanulmány, egy konkrét eset leírása és elemzése, az úgynevezett Tószegi-ügy bemutatása. A Prónay-különítmény tagjai közreműködésével Fonyódon 1919 augusztusában végrehajtott hármas akasztás azért tekinthető tantörténetnek, mert áldozatai, nem számítva zsidó származásukat, az ellenforradalom normái szerint is ártatlanok voltak. Ketten a Tanácsköztársaság által ellenségnek tekintett burzsoáziához tartoztak (egyikük egy földbirtokoscsalád tagjaként, másikuk jószágigazgatóként), a harmadik kivégzett pedig lényegében véletlen került melléjük, átmenetileg tartózkodott a településen, „bűne” az volt, hogy családneve a Tanácsköztársaság egyik népbiztosáéval volt azonos. A faji alapú antiszemitizmust jelzi, hogy a földbirtokos már régebben katolizált. Az ügy alapos elemzését, szemben a fehérterror számos más történetével, az tette lehetővé, hogy a jómódú Tószegi család, részben társadalmi beágyazottságának köszönhetően is, az igazságszolgáltatás útjára vihette a gyilkosságot. Így a források révén, a konkrét történeten túl, a szerző bemutathatja az ártatlanok szenvedésében, ez esetben halálában a társadalom, a különböző státuszú helyiek, illetve a kívülről jöttek és a politikai elit felelősségét.
Ismert, hogy a fehérterror bűneinek elkövetőit, nem számítva a lopásokat és rablásokat, Horthy – hazafias felbuzdulást emlegetve – 1921 végén amnesztiában részesítette.
Bodó az erőszak dinamikájának, a motivációk értelmezésének, a pletykák, szóbeszédek szerepének bemutatásával, a „népítélet” emlékezetének felidézésével, anélkül, hogy ilyesmire közvetlenül utalna, az olvasó számára érthetőbbé teszi a társadalom jelentős részének viselkedését hasonló szituációkban – nem utolsósorban a zsidók 25 évvel későbbi deportálása idején.
A könyv második fejezete az erőszak szakaszairól és színtereiről ad áttekintést, kezdve az antiszemita megnyilvánulások háború alatti felerősödésével, folytatva a Monarchia szétesését követő, majd a Tanácsköztársaság, a román megszállás alatti, és végül a kommün bukása utáni paramilitáris erők által elkövetett politikai erőszakkal. A további részek tematikusan, más és más metszetekben vizsgálják a témát. A tárgyalás ilyen módjának következményeként alig kerülhetők el az ismétlések, olyannyira, hogy olykor önálló cikkek gyűjteményének tetszik a kötet.
Tab, 1919, Libics Imre kivégzése
Az erőszak tereinek tárgyalása során esik szó a Tanácsköztársaság utáni tömeges letartóztatásokról, az internálótáborokról és az ottani brutalitásokról, a helyi milíciák szerepéről és külön is a budapesti terror megnyilvánulásairól. Az erőszak formáinak bemutatásakor Bodó sorra veszi a népítéletek vagy az annak látszó esetek fajtáit, így a börtönök lerohanását, a pogromokat és a zsidónak nyilvánítottak elűzését a településekről, valamint tárgyalja az ilyen akciókban a mozgósítás, a propaganda hatását, megkülönböztetve a helyi kezdeményezésűeket és a kívülről érkezők által mozgatottakat, így a félig állami szereplőnek tekintettek, nem utolsósorban a különítmények szerepét. A szerző külön részt szentel a szexuális bántalmazásoknak, amelyek nőket, férfiakat egyaránt érintettek. Az erőszak mint társadalmi helyezkedés című fejezetben esik szó a különítmények társadalmi státusz szerinti összetételéről. Máshol, de bemutatja a vörös milíciák, a fehérterror alakulataitól természetesen gyökeresen eltérő hátterét is. Ugyancsak külön-külön foglalkozik a csoportkultúra vörös-, illetve fehérterrorban játszott szerepével. Ír az 1919 augusztusa utáni korszakot jellemző egyetemi antiszemita erőszakhullámról, úgy is, mint a numerus clausus társadalmi környezetéről, valamint a „szociálpolitika etnicizálásaként” a zsidónak számítók szakmai kirekesztési törekvéseiről. Fontos és érdekes része a könyvnek a vörös- és fehérterror összevetése. Inkább példálózás, mintsem szisztematikus elemzés az erőszak európai kontextusba illesztése.
Bodó mindenesetre nyilvánvalóvá teszi, amit egyebek között az említett fonyódi történet is világosan mutat, hogy a fehérterrort félrevezető a vörösterrorra adott válaszként prezentálni.
Csak a korszak erőszak-megnyilvánulásaiba illesztve, de a sajátosságokat elemezve lehet reális képet alkotni. A mű bemutatja a terror magyarországi területi megoszlását, intenzitását, és foglalkozik a fehérterror antiszemitizmusának áldozatul esett zsidók becsülhető arányával is. Számításai szerint mintegy ezerre tehető a számuk, ami az összes erőszak következtében elhunytak harmadát teszi ki. Ha máshonnan nem lenne evidens, e műből is egyértelmű, nincs sok értelme az úgynevezett számháborúnak, mármint összehasonlítani a vörös- és fehérterror áldozatainak számát annak érdekében, hogy kiderüljön, ki volt a gonoszabb. Az egyik oldal gyilkosságai nem mentik a másik oldal megtorlásait, és nem is szimmetrikusak a történtek. Nem mellékes például, hogy az erőszakos halál valakit aktív, fegyveres ellenállóként, példát statuáló megfélemlítés csoportos áldozataként, vagy éppen pusztán származási alapon ért-e.
Tab, 1919, Somogyi Ferencet viszik akasztani
Mindezektől függetlenül a kommün 133 napja és a fehérterror, pontosabban a Tanácsköztársaság bukása utáni megtorlás időszakának hosszúsága reálisan nem is mérhető össze. A fehérterror időszakát általában 1919. augusztus elejétől 1921 novemberéig számítják. Bodó azonban a paramilitáris és rendőri erőszak 1924 elejéig tartó periódusáról, annak négy megkülönböztethető szakaszáról beszél. Ebből csak a Horthy 1920. március eleji kormányzóvá választásáig tartó hónapokat tekinti a tulajdonképpeni fehérterrornak, amikor a megtorlás halálos áldozatainak száma messze meghaladta a további időszak adatait.
Ettől függetlenül e könyv és az újabb kutatások alapján is nyilvánvaló, nincsenek pontos számok sem a vörös-, sem a fehérterror áldozatairól. Előbbinél Bodó igen tág keretről, mintegy 350–1000 főről ír. Közkeletűen ebben a tekintetben Váry Albert 1919 utáni főügyész adatait szokták említeni, aki 589-ben állapította meg a kommün által meggyilkoltak számát. Ismert, hogy 1945 után a hazai propaganda tényként kezelte, és sok nyugati feldolgozás is elfogadta a Horthy-rendszerrel szemben álló emigrációban elterjedt becslést, amely 5-6 ezerre tette a fehérterror áldozatainak számát.
Bodó Béla
Bodó könyve több helyen is említ erről adatokat. Egyszer (105. oldal) 3000 és 5000 közti számot ír, de ide érti a meggyilkoltak mellett a megsebesítetteket és megkínzottokat is. Máshol (123. oldal) az ellenforradalom (tehát nem a fehérterror) 1500 és 3000 közötti áldozatát említi, egy harmadik helyen (188. oldal) azt mondja, kb. 3000 főre tehető a fehérterror következtében meghaltak száma, közülük 1200 embert végeztek ki, 1500–1700 fő pedig az internálótáborokban, börtönökben vagy röviddel kiszabadulásuk után, a szenvedések következtében halt meg.
A Bodó művének eredeti, angol nyelvű megjelenése után közzétett kutatás, Kórodi Máté 2020-ban publikált könyve, a Magyar Nemzeti Hadsereg tiszti különítményei és más fegyveres szervek által elkövetett gyilkosságként 680 fő biztosnak tekintett adatát tette közzé, de a szerző egyrészt 1921 októberét választotta időhatárnak, másrészt hangsúlyozta, hogy közel sem tekinti teljesnek az általa vizsgált forrásokat.
Bodó Béla 1988-ban, 25 évesen emigrált Magyarországról. Könyve eredetileg angolul jelent meg 2019-ben New Yorkban, a tekintélyes Routledge kiadónál. A témából adódóan természetesen forrásai, nem tekintve a szakirodalmat, döntő részben hazai levéltárakból, helytörténeti kiadványokból származnak. A mű magyar fordítása Konok Péter munkája.
