Kőrössi P. József (szerk.): Mágnes mellett a vas | Benedek Szabolcs kritikája
Harmincnégy tudottan meleg és tudottan nem meleg alkotó szövege mesél ebben a fontos antológiában a szerelem és a szeretet fölszabadító mámoráról, valamint az érzékek kényszerű rejtegetésének ijesztő és félelmetes nyomoráról. A váltakozó történelmi korokon és földrajzi helyszíneken túl összeköti őket a hol külső, hol belső elvárásként jelentkező elfojtás és a titkolózás terhe. Épp ezért fokozottan tanulságos lehet a hazai olvasó számára.
Sok évvel ezelőtt, egy külföldi irodalmi ösztöndíj kapcsán összeismerkedtem egy, az óceánon túlról érkező íróval és annak partnerével. Persze az, hogy összeismerkedtünk, valójában túlzás, elvégre alig pár napot töltöttünk egymás közelében. Nem sokkal azután, hogy megérkeztem az ösztöndíj helyszínéül szolgáló, mediterrán tengerparton lévő rezidenciába, nekik lejárt az ott eltölthető idejük, és távoztak. Előtte azonban volt néhány alkalmunk némi beszélgetésre. A pár mindkét tagja férfi volt, de csak az egyikőjük foglalatoskodott irodalommal, a másik fél ezekben a napokban bevásárolt, főzött és egyéb teendőket intézett, láthatóan azért, hogy a barátja, vagyis ahogy egymást mások jelenlétében emlegették: a partnere ottlétük minden percét – ha úgy akarja – az írásra fordíthassa. Egyébként isteni süteményeket sütött, a kis halászfaluban föllelhető legegyszerűbb alapanyagokból is.
Az utolsó közösen eltöltött napon különösen sokat beszélgettünk – irodalomról, történelemről, egy keveset politikáról és úgy az emberekről általában. A kerékpározást pláne gyakran emlegettük. Vendéglátóinktól mindnyájan kaptunk egy-egy bringát, azokkal közlekedtünk a faluban és annak környékén. Úgyhogy hosszas, elmélyült beszélgetést folytattunk a pár nem író tagjával arról, hogy odahaza – ő egy tengerentúli nagyvárosban, én pedig Budapesten – mindketten napi szinten kétkeréken járunk, és megoszthattuk egymással ebbéli tapasztalatainkat. Legutolsó, éjszakába nyúló társalgásunk végén abban maradtunk, hogy reggel még beköszönnek, és majd akkor veszünk végső búcsút egymástól. Jelezték, hogy korán indulnak, nehogy lekéssék a legközelebbi városba tartó reggeli buszt, mire én közöltem, hogy semmi gond, hozzászoktam a korai keléshez, az említett időpontban bizonyosan ébren találnak.
Elköszöntem és visszamentem a saját rezidenciámba. Megfürödtem, lefeküdtem, és elalvás előtt még olvastam egy keveset, amikor egyszer csak kopogtak. A küszöbön a pár nem író, viszont rendszeresen bicikliző tagja állt, és azt mondta, hogy nagyon röstellik, de elfelejtettek megkínálni jégkrémmel. Pedig ő aznap vett egy jókora dobozzal, ami most ott áll bontatlanul, még megehetnénk együtt. Igazából az, hogy ők melegek, egyszer se került szóba, én se nagyon gondoltam rá, ezúttal azonban átfutott a fejemen a kérdés, hogy mégis, mi lehet e mögött a kései invitálás mögött. Úgyhogy udvariasan megköszöntem az invitálást azzal, hogy már eleget ettem, és nem akarom éjszakára édességgel teletömni magam, amit a férfi barátságos mosoly kíséretében tudomásul vett, és újfent elbúcsúztunk.
Reggel viszont a végleges elköszönésre nem került sor. Talán a vártnál valamivel hamarabb indultak el, mindenesetre nem kopogtak be hozzám, pedig a megszokott korai időpontban ébredtem. Amikor azonban kinyitottam a rezidenciám ajtaját, egy doboz bontatlan jégkrém várt rám a küszöbön. Még többé-kevésbé fagyott állapotban. Mi tagadás, ekkor elszégyelltem magam az előző esti, igazából végig se gondolt és magamban sem konkretizált, de mégiscsak előítéletes és gyanakvó feltételezéseimért.
A fenti történetet pusztán azért meséltem el, mert talán jó példa lehet arra, hogy az embernek időnként akkor is lehetnek előítéletes gondolatai, amikor egyáltalán nem akarja. Például olyasmik, amelyek azt föltételezik, hogy a melegeknél minden, vagy legalábbis egy csomó minden a szexről szól. A Mágnes mellett a vas című antológia hátsó borítóján lévő ismertető megfogalmazása szerint a melegtörténeteket tartalmazó kötet darabjaiban sem a szex körül forognak az események. Azazhogy nem kizárólag akörül, merthogy természetesen – az élet részeként – azért arról is szó esik bennük.
A kubai születésű Reinaldo Areas például önéletírásának részletében úgy fogalmaz, hogy „a homoszexuálisok világa nem monogám, talán természettől fogva nem az, benne van az ösztöneinkben a szétszórás, a változatos szerelmek hajszolása és gyakran a promiszkuitás is”.
Na de, ha búcsút intenénk bizonyos társadalmi konvencióknak, vajon nem mozdulna el ugyanebbe az irányba a heteroszexualitás is?
Areas kijelentése sokkal inkább szól egyfajta lehetséges és kényszerű társadalmon kívüliségről és számkivetettségről, mint a szexről. Mint ahogy a Mágnes mellett a vas szövegei is főként identitásról, útkeresésről, elfogadásról, elfogadtatásról és azok hiányáról mesélnek.
Máskor meg félelemről és bizonytalanságról, illetve ezekkel kapcsolatban a körülmények szülte kényszerű hazudozásokról. („De a pina akkor is pina” – mondja például Nádasdy Ádám novellájában Lajos a szerelmének, Dénesnek, mintegy ezzel is jelezve, hogy a korabeli társadalmi elvárások – a szocialista Magyar Népköztársaságban vagyunk – benne is kételyeket ébresztettek önmagát illetően. Tóth Krisztina egyik novellájában pedig a melegpár egyik tagja arra próbálja rávenni a szerelmét, hogy a szülei előtt egyszerűen lakótársként adják majd ki magukat.) És nem mellesleg szó esik még coming outról, átnevelési szándékról, vallási megítélésről, sőt a szlovák Zuska Kepplová kötetnyitó elbeszélésében az érzékletesen ábrázolt többnemzetiségű szerelmi háromszög nyomán még Trianonról is.
Harmincnégy szerző elbeszélése, novellája, esszéje és regényrészlete (azaz prózája) sorakozik ebben a tetszetős kivitelezésű kötetben.
A könyvet a pár hónapja életbe lépett jogszabály értelmében – avagy arra célozva – eleve fóliába csomagolva hoztak forgalomba, ráadásképpen pedig a borítón és az impresszumban is szerepel a „Szigorúan fóliázott könyvek 1.” felirat is.
Ezzel nem csupán azt jelzik, hogy egy sorozat első darabjáról van szó, a szigorúan – a Hrabal– és Menzel-klasszikus címéből kölcsönözve – akár a régről ismert, ám időről időre újabb és újabb formában jelentkező közép- és kelet-európai abszurdra is utalhat. (Idekívánkozik még egy mondat a bizonytalanságról: a szerkesztő, Kőrössi P. József előszavából az is kiderül, hogy két, korábban már magyarra ültetett szöveget újra le kellett fordítani, miután az előző tolmácsolóik nem járultak hozzá a közléshez.)
A szerzők között akad tudottan meleg és tudottan nem meleg alkotó. A legidősebb 1852-ben született, a legfiatalabb, ma is élő, 1988-ban. (A könyv végén lévő életrajzi kislexikon jelen esetben különösen hasznos és informatív.) A legtöbben, tizenketten magyarok – elvégre az antológia magyar olvasók számára készült –, a többiek a világ minden tájáról valók. Összesen harminchét szöveg olvasható az összeállításban. A matek úgy jön ki, hogy Tóth Krisztina két novellával, Nádasdy Ádám egy novellával és egy esszével, illetve a spanyol Pablo Herrán de Viu két regényrészlettel szerepel. (Utóbbiak ugyanannak a regénynek a részletei, csak nem közvetlenül egymás mellett kaptak helyet – bevallom, ennek nem bírtam megfejteni az okát.)
A szövegeket három blokkba csoportosították, ezeknek a címeit a borítón is föltüntették: a Női szoba nőnemű melegekről, a Transz akár öltözékükkel, akár más módon nemet változtatókról, a Férfiszoba férfinemű melegekről szóló írásokat szedett csokorba. Az utolsó szöveg, Szendi Nóráé egyfajta kakukktojás: egy olyan nőnek a monológja, akit lépten-nyomon férfinak, konkrétan meleg férfinak, esetleg transzneműnek néznek, ezért aztán ő is kénytelen megtapasztalni, hogy milyen érzés szorongva várni a lelepleződés pillanatát.
Általában azt szokták mondani a tematikus antológiákról, hogy már a válogatás behatároltsága miatt is időnként hullámzó színvonalúak. Erre a kötetre is igaz, hogy nem egyforma minőségű szövegek sorakoznak benne, ráadásul a teljes mű ismerete nélkül szereplő részletek viszonylag magas száma alkalmanként zavaró is lehet. Ezzel együtt mondandóját és hatását tekintve mégis mindegyik írás erős, néhol kimondottan fajsúlyos darab. Olyan, amelynek olvasása során egyaránt megtapasztalhatjuk a szerelem és a szeretet fölszabadító mámorát, illetve az érzékek kényszerű rejtegetésének ijesztő és félelmetes nyomorát. Nem mellesleg történelmi koroktól és földrajzi helyszínektől függetlenül összeköti őket a hol külső, hol belső elvárásként jelentkező, a környezettel azonban szorosan összefüggő tabusítás, az elfojtás és a titkolózás terhe. Ez pedig a mai, fölvilágosultnak mondott világunkban is nemegyszer a társadalom páriái közé száműzi a melegeket.
„Tizenkilenc éves korára szilárdan tudta – írja Ulickaja a Galambocska című novellája főhőséről –, hogy az emberek különleges és ritka fajtájához tartozik, akik arra ítéltettek, hogy rejtőzzenek és lapuljanak.”
Nádasdy Ádám pedig az esszéjében úgy fogalmaz, hogy „a homoszexualitás ma már nem bűn, mint sokáig gondolták, nem is betegség, mint azután vélték, hanem elsősorban titok. A homoszexuálisok talán éppen ezért irritálják a társadalmat”. Amihez ugyanennél a logikánál maradva azt tehetjük hozzá, hogy meglehet, nem irritálnák, ha nem kéne titkolózniuk.
Nem gondolnám, hogy ez a mostani összeállítás bármiféle tekintetben is megváltaná a világot – és ez természetesen nem a kötet hibája vagy fogyatékossága. Viszont abban, hogy a benne lévő szövegek sok mindent megmutatnak a titkolózás alanyaiból, tárgyából, okából és elszenvedőiből, egészen biztos vagyok.
