Bartha Ákos: Véres város | Végső István kritikája
Budapest a Horthy-korszak elején még azért kapott megrovást, mert 1919-ben vörös rongyokba öltözött. Az időszak végére, 1944-re pedig ismét vörösbe, vérvörösbe öltöztették, de immár nem (csupán) az ideológia színezte, hanem a háborús öldöklés is. Bartha Ákos már több tanulmányt letett az asztalra a második világháborús magyar ellenállás kapcsán. Most viszont egy összegző kiadvány megírására vállalkozott a témában.
A könyv kiadójától már megszokhattuk, hogy magas vagy középmagas labdát ad a recenzenseknek a borítói kapcsán. Ez most sincs másként. Egy színes, figyelemfelkeltő, de komor kép tárul elénk. Ez a katonafotó talán az egyik legtöbbször publikált, „megosztott” felvétel. A Képes Vasárnap 1944. október 31-én kiadott számának címlapját díszítette először. Aztán felbukkant a História, a Magyar Honvéd hasábjain, de szélsőjobboldali lapok is előszeretettel használták. Sőt az interneten is kedvelt felvétel az emlékezetpolitikai, valamint militarista felületeken.
Tehát az eredeti fotót a nyilas propaganda használta, a magyarországi védelmi harcok folytatására buzdítottak vele. A kép hátterében nem a „sötét” Budavári Palota, hanem a nappali alföldi síkság és egy tanyaépület állt. Vagyis nagy sajnálatunkra nem egy világháborús, budapesti ellenállót látunk, hanem pont ellenkezőleg. Egy vidéken készült, nyilas propagandafotó került a borítóra.
A cím kapcsán (Véres város) nyilván elfogadható, hogy a könyvet valahogy el kell adni. Ám az, hogy Budapest az ellenállás miatt vált volna véressé, kifejezetten megkérdőjelezhető. Bár kétségtelen, hogy végre egyre többet tudunk meg – például a szerző kutatásai révén – az agyonhallgatott fegyveres ellenállásról és mártírjairól, de a címadás akkor is túlzó.
Budapest valóban véressé vált 1944–45-ben, de ez elsősorban a bombázások, a gettósítások, a nyilas terror és az ostrom miatt volt így.
A Prelűd című fejezet a fellelhető és ismert szakirodalom alapján foglalja össze az 1944–45-ös ellenállás előzményeit. Elfeledett személyek és szervezetek kerülnek a középpontba, mint a Turáni Vadászok Országos Egyesülete, a Rongyos Gárda, a Magyar Tűzharcosok Szövetsége, az Országos Nemzetvédelmi Szövetség, Kettős Kereszt Szövetség, Magyar Hazafiak Szabadság Szövetsége, Magyar Testvéri Közösség stb. Bartha Ákos eddig is nagy hangsúlyt fektetett munkáiban arra, hogy bemutassa a németellenes fajvédőket, jobboldali, szélsőjobboldali személyeket, közösségeket, szervezeteket; jelen munkában ennek egyfajta összefoglalása található.
De nem hagyhatók ki az olyan „földalatti” szerveződések, hálózatok sem, mint Magyar Függetlenségi Mozgalom vagy a Szent-Györgyi-Várnai csoport, Szovjetunió Barátainak Magyarországi Egyesülete stb. Nagyon részletesen tájékozódhatunk ezekről a helyenként nagyon nagy célokkal induló, de kevés eredményt elérő csoportokról. Ságvári Endre szerepének, halálának – helyenként kiszólásoktól sem mentes – leírása is sok mítoszt helyre tesz. Különösen izgalmas a szélsőjobboldalon belül feszülő ellentétek kitárgyalása. A fejezet nagy erőssége a nemzetközi kontextus. Ha nem is tesz egyértelmű kísérletet, de legalább helyet szentel annak, hogy a túlértékelt, és/vagy hamis színben bemutatott francia, holland, cseh stb. ellenállás lehetőségeit összeveti a magyar németellenes erők mozgásterével.
Az időbeli korlátokra helyezi a hangsúlyt, illetve, hogy az ellenálló mozgalmak valójában kevés helyen tudtak döntő jelentőségűvé válni egy-egy ország felszabadításában. Valójában a szövetségesek hadereje volt a meghatározó a nácikkal szembeni harcban. Nem beszélve a legtöbb európai országban elhallgatott tömeges kollaborációról, ami révén a német megszállóknak nem volt nehéz dolguk saját érdekeiket érvényesíteni.
A Szépen szakítani fejezetben Bartha remekül vázolja fel azt a nemzetközi és belpolitikai helyzetet, amikor még volt esély arra, hogy Magyarország ne az utolsó csatlós dicstelen cím tulajdonosa legyen. Románia, Szlovákia, a nyugati front, Erdély, a Lakatos-kormány és az orruknál tovább nem látó politikai elit szorításában esett el a magyar ügy. Horthy Miklós kormányzó és köre tehetetlensége, ügyetlen próbálkozásaik nyugaton és megkésett tárgyalások keleten, miközben a végtelenül profi német titkosszolgálat minden lépésükről tudott, előre borítékolta, hogy 1944 őszén minden kiugrási próbálkozás el fog bukni. Közben pedig a náci védőőrizetet kapott hungaristák nyugodtan készülődhettek a hatalomba kerülésre.
Horthy és köre, valamint az magyar ellenállás csoportjai mérhetetlen ügyetlenkedésének szinte minden részlete kibontakozik előttünk a kiugrási kísérlet kapcsán.
A német megszállók erőszakos „profizmusa”, és a nyilasok szerencséjének eredményeként Szálasi „operettbe illő” hatalomra jutása így is sok véletlen együtthatója volt. Fájdalmas olvasni a gyengécske magyar ellenállás elleni brutális náci-nyilas fellépést, ahol börtön, kínzás és halál várt a németellenes személyekre. Pedig – Bartha szerint – ellenkező esetben, egy sikeres magyar kiugrás a második világháborúnak a sztálingrádi csatához hasonló „legnagyobb dobása” „lehetett volna”.
A Lázadás, felkelés, szabadságharc? című fejezetben külön alfejezet jutott a zsidó ellenállás történetének. A cionisták szerepe, tervei és a hozzájuk fűződő események tárgyalása különösen nagy hangsúlyt kapott, főként eredményeik fényében. Az egyetemes hadtörténet ejtőernyős deszant hadműveletei között kirívóan rosszul kivitelezett 1944 nyári cionista akció, amely többek között Szenes Hanna tragédiáját is okozta, jól rávilágít arra, hogy milyenek voltak az ellenállás lehetőségei magyar földön. A Teleki téri „Kis Varsó” háromnapos véres küzdelme sarokpont abból a szempontból is, hogy évtizedeken át úgy tűnt, Magyarországon csupa megalkuvó, gyáva ember szemlélte az eseményeket, és nem tett semmit a megszállók és a nyilasok ellen. Ellenben például a józsefvárosi „vagányok”, cionisták, zsidók stb. közös erővel komoly veszteségeket tudtak okozni az elnyomóknak.
Az 1944 novemberében megszervezett, Bajcsy-Zsilinszky Endre kisgazda politikus által vezetett Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottsága nagy reményekkel kecsegtető politikai egységfrontja hasonlóan bagatell módon bukott el, amint általában a magyar ellenállás egyéb szervezetei: a konspiráció teljes hiánya, a felületesség, az átgondolatlan tervezés, a túlzott magabiztosság és az emberi gyarlóság okán. Az áruló Mikulich Tibor ügyét is nagyon fontos volt kiemelni. Teljesen érthetetlen, hogy miért van még mindig zárolva a peranyag, amiből végre közelebb kerülhetnénk az „árulás” megismeréséhez. A Budapest Főváros Levéltárában található néhány oldal csak a magyar hatóságok 1940-es évek végén látható értelmezhetetlen tehetetlenségét prezentálja Mikulich megtalálásában.
Az 1956-os forradalom kellett hozzá, hogy a románok kiadják, a magyarok pedig 1959-ben kivégezzék a legnagyobb reményekkel elindult ellenálló szervezet elárulóját.
Az 1989 előtt eltúlzott jelentőségű kommunista ellenállás, akciógárdák is kapnak egy külön alfejezetet a könyvben. Fontos tevékenységet fejtettek ki, helyenként hasonlóan olyan túlzott álmokat dédelgetve, mint egy náciellenes magyar szabadságharc kirobbantása. Sorsuk hasonló volt, mint a többi elszigetelt ellenállónak.
Az Álarcosbál életre-halálra című fejezetben egyfelől a már többször említett álruhás hadviselés, másfelől a szerző egyik szakterülete, a KISKA (kisegítő honvéd karhatalom) tevékenysége került terítékre. Az 1943 óta szervezett karhatalmi szervezet története szintén az agyonhallgatott témák körét szaporítja. A KISKA-alakulatok viszonylag gyenge harcértékű egységekből álltak, de az állományukban voltak leventék, egyetemisták, később zsidók, munkaszolgálatosok, rongyos gárdisták, turáni vadászok, munkásmozgalom tagjai, sebesült katonák és kiugrott nyilasok is. Budapesten Angyalföld, Újpest, Zugló, Óbuda, a VIII-IX. kerületek és a Belváros területein lokalizált és ténykedő KISKA-alakulatok bátran szembeszálltak a nyilasokkal, németekkel, és részt vettek zsidómentésekben is.
Az utolsó óra című fejezetben a magyar főváros történetének legborzalmasabb napjainak tragédiája sűrűsödik.
A „Festung Budapest” tízezrek életét követelte, valamint tette katlanná és részben romhalmazzá az egyik legszebb európai várost.
A német megszállók továbbra is fokozott figyelmet szenteltek a nem csüggedő, de kevéssé hatékony magyar ellenállásra. Ezek közül az egyik legfontosabb a Mikó Zoltán vezérkari százados vezette, rózsadombi központtal rendelkező partizáncsoport volt, amelynek a szovjetek részére történő „folyosónyitási terve” teljesen elbukott. Az ostrom alatti káoszban nagyon nehezen tudták felszámolni őket. Mikóék még előtte olyan ellenálló alakulatot tudtak létesíteni, mint a Prónay Különítmény Görgey Artúr Egyetemi Zászlóalj, amely a Belvárosban igyekezett egyetemistákat, munkásokat, németellenes fiatalokat, személyeket felfegyverezni, és gerillaharc révén a nácik és a nyilasok ellen fellépni.
Az Ének a semmiről? kérdést felvető fejezetben Bartha igyekezett összefoglalni az egyelőre még összefoglalhatatlant, a magyar ellenállás történetét, emlékezetpolitikai, emlékezet kulturális adósságainkat. Úgy gondolom, helyenként sikerrel adott választ arra a rengeteg ellentmondásra, ami jellemezte a magyar és nemzetközi törvények alapján is „illegális” fegyveres magyar ellenállást, illetve annak komplex társadalmi háttérét: kommunista, antifasiszta, szélsőjobboldali, konzervatív, liberális, szociáldemokrata, kisgazdapárti stb. nézetű emberek sorstragédiáját a náci és nyilas elnyomás idején.
Mítoszromboló könyv készült. Persze a szekunder források hatalmas mennyisége alapján kérdés, hogy mennyire döntöget a szerző tabukat. Ráadásul Bartha több tanulmánya, amelyeket már korábban olvashattunk, újra megjelennek e könyv fejezeteiben, alfejezeteiben. Mindenesetre végre elkészült egy összefoglaló munka, amely hivatkozási alap lehet mostantól az agyonhallgatott, marginalizált magyar ellenállás története tárgyalásakor. Igyekszem mindig komolyan venni a recenzióra való felkéréseket, és semmiképpen nem akarok ilyenkor könyvajánlót írni. Ha ez most nem sikerült, arról Bartha Ákos tehet. A forrásgazdagon, olvasmányosan megírt könyve bizonyítja, hogy hiába a bőséges szakirodalom, nincs lezárható történeti téma a 20. században.
BARTHA ÁKOS korábbi művei: Bajcsy-Zsilinszky Endre; Populizmus, népiség, modernizáció.
