Ziemowit Szczerek: Via Carpatia | Miklós Gábor kritikája
Milyenek a magyarok? És miért olyanok, amilyenek? Miért viselkednek a maguk módján, s mennyire tartják testvérnek, barátnak a lengyeleket? És miért állítanak Turul-szobrokat és tartanak Trianon-megemlékezéseket? Ilyen kérdéseket tesz fel riportkönyvében Ziemowit Szczerek lengyel újságíró, író a közép-európai néplélek és paranoia elkötelezett utazókutatója.
A Via Carpatia egy európai projekt. Autópályák és vasútvonalak rendszere, amely a Balti-tengertől a Fekete-tengerig vezetve szállítana árut, embert, és lenne egy kitérője az Adriához is. Szép elképzelés, amely nehezen válik valósággá. Talán azért, mert túl nagy terv, túlságosan sokféle országon kellene áthaladnia az útvonalnak. Lehet, hogy van perspektívája, de egyelőre Európa inkább azokat a pályákat építi, amelyek kínai, vagy más ázsiai árukat szállítanák az Unió magállamaiba, és kevésbé érdekelt abban, hogy az EU peremvidékei között, észak-déli irányban élénküljenek a kapcsolatok.
Ezt csak mellékesen jegyzem meg, mert Ziemowit Szczerek alig foglalkozik az út eme vonatkozásával – és távlattalanságával. Őt elsősorban az foglalkoztatja, hogy ismerjük-e, értjük-e egymást mi, olyan emberek, akik itt lakunk ebben az identitászavaros köztes övezetben. Nehéz feladat lesz megoldani, különösen azért, mert az érintett zónában annyiféle történelem és azzal kapcsolatos hamis tudás halmozódott fel, hogy ennek eltűnése belátható időn belül nem várható. Szczerek mindenesetre megpróbálkozik válaszolni a maga kérdéseire.
A kötet különböző időben készült szubjektív útleírások, interjúk és politikai elemzések tarka keveréke.
Szczerek riportútjain körbeautózta Magyarországot, és próbálta megismerni a magyarokat – bel- és külhoniakat – és más nyelvű szomszédaikat.
Közben meg rácsodálkozott a tényre, hogy a történelmi Magyarország jól felismerhető mindenütt, ahol volt: láthatóvá teszi az építkezés, a városok hangulata és stílusa – szinte függetlenül attól, hogy értenek, beszélnek-e ott még magyarul. Közép-Európa (illetve én inkább Köztes-Európának nevezem ezt az Alpok és a sztyeppe közötti teret) más, mint a vele határos Kelet és Nyugat. Különbözik a maga tarka történelmével, kevert vallásaival, zavaros identitásaival, amelyek mindig valaki mással szemben határozzák meg magukat, és úgy akarnak különbözni.
Nos, ez az autó szélvédőjén át is felismerhető, külön világ. Szczerek arra is rácsodálkozik, hogy mennyire erős a Monarchia öröksége, hagyományai és kultúrája – akár Csíkszeredán, akár Dunaszerdahelyen. Közben persze próbálja megmagyarázni a maga lengyel közönségének a Trianon okozta sokkot, amelynek utóhatásai száz év után sem múltak el. Készítettem a szerzővel egy interjút, és megkérdeztem: őszerinte miért okozott a magyaroknak ilyen tartós fájdalmat ez a történelmi sérelem, és miért kell ezt a lengyeleknek megmagyarázni, hiszen ők is óriási területeket vesztettek a második világháború után keleten. Lemberg/Lviv, Wilno/Vilnius, Grodno/Hrodna mind nagy múltú lengyel városok, részei a kultúrájuknak, történelmüknek, kiszakíthatatlanok a hagyományukból, akárcsak Kolozsvár, Kassa, Szabadka… Szczerek azt felelte, hogy a lengyel keleti végek sztálini elvétele ugyan nagy és tartós sérülést jelentett, de közben Lengyelország is kapott jó nagy darabot Németországból. Továbbra is nagy ország maradt, jelentős európai játékos.
Magyarországot, amely még ha a kettős monarchia részeként is, de birodalom volt, Trianon lefokozta a közepésnél kisebb államok közé. Ez a különbség, magyarázta.
A lengyel utazó tehát körbejárta a térséget, és megírta a találkozásait, benyomásait, kisebb-nagyobb kalandjait. Csodálom őt, hogy nekirugaszkodott ennek a nyelvileg számára oly idegen tájnak. Csodálom, ahogy beszámolt a társalgásairól a vendégmunkás-németet, némi angolt meg a lengyelt használva, amely leginkább azoknál jött be, akik valamilyen szláv nyelvet tudtak valamennyire beszélni. Így aztán inkább csak következtetett rá, hogy miket gondolhattak a magyarok, akikkel találkozott. Egészen más persze, amikor politikusokkal beszélget. Ott nyilván van valamilyen közvetítő nyelv, vagy tolmács, de ezeket a szövegeket egyébként is ismerjük. A magyar kormánypártiak és ellenzékiek a lengyel kérdezőknek sem mondanak mást, mint amivel a hazai publikumot etetik.
Szczerek elszánt ember, és a könyv szerint megpróbálta elsajátítani a nyelvünket. A tanulásnak különösen önkínzó, szerintem perverz módszerét választotta: magyar nemzeti rockegyüttesek számait hallgatta, miközben tájainkon kocsikázott. Megkértem magyarázza meg, hogyan jutott ebbe a kétségbeesett állapotba? Azt felelte, hogy valóban tanult magyarul a felvételekből. Ezek a dalok – állította – igen egyszerű szövegek, és a zene sem zavaróan komplikált. Alkalmas erre a célra.
A könyv egyik riportjában megírta, hogy a lengyelek is szereztek egy darabot az egykori Árva és Szepes vármegyékből. Itt találkozott 2016 január elején Orbán Viktor a lengyel Jaroslaw Kaczynskivel, az akkoriban hatalomra jutott jobboldali vezetővel. A lengyelek talán kedveskedni akartak Orbánnak, hogy a volt magyar felségterületre hívták. Niedzica/Nedec várát nem sikerült kibérelniük, ezért egy közeli fogadóban, a Zöld Bárányban okosította ki a magyar miniszterelnök Kaczynskit. Elmondta neki, milyen ügyesen sikerült a lehető legtöbb demokratikus intézményt (alkotmánybíróság, ügyészség, állami média, médiafelügyelet, számvevőszék és még rengeteg továbbit) megszállnia úgy, hogy a homlokzat megmaradjon, de a falak mögött hűséges cselédjei üljenek, és teljesítsék minden óhaját. Kaczynski egész jó tanítványnak bizonyult.
A Via Carpatia számomra legkevésbé élvezetes oldalai azok, amelyeken a lengyel riporter átmegy politikai elemzőbe, politikusokkal készített interjúkat emel be, leleplezi a számára ellenszenves eszméket és közéleti férfiakat. Sokat ír Orbánról, aki egyébként is foglalkoztatja, hiszen a magyar miniszterelnök nem csak tanácsokkal látja el a lengyel konzervatív politikát, de számukra egyben példakép és bálvány, tehát a lengyel liberálisok igen veszélyes alaknak tartják, aki a virtuális térben sokszorosan túlnőtte a maga méreteit, intellektuális képességeit és politikai vízióját. Az, hogy az Orbán-kultusz nemcsak a hazai térben létező jelenség, arról külön is ír a szerző. A Lengyelek című riport a békemenetre érkező lelkes közeget írja le, sok együttérző sajnálattal.
A lengyel riporter a maga módszerét korábban az úgynevezett gonzóújságírás kategóriájába sorolta. Ez a könyv már posztgonzó, de azért gyakran felbukkannak benne onnan ismerős elemek, amelyekben a szerző sokat ír a maga vagy társai alkoholos, kábítószeres befolyásoltságáról, erőszak közeli eseményekről.
Leírásaiban nehezen igazolható – vagy épp irreális, valótlan – elemek bukkannak fel. A szenvtelen tárgyilagosság, a források ellenőrzésének követelménye nem az erőssége.
Ebben a kötetben a gonzóriport, a politikai publicisztika és az éles eszű elemző leírás elemei is megtalálhatók. És mindez Magyarországról szól, a magyarokról. Mert ezekből a riportokból világosan kiderül – ami titokban minden magyart érdekel –, hogy egy külső szemlélő hogyan lát minket az orbáni korban.
ZIEMOWIT SZCZEREK korábbi műve: Jön Mordor és felfal minket, avagy a szlávok titkos története.
