Hargittai István: Jeremiás nyomában | Miklós Gábor kritikája
2020 elején kezdte el a közös munkát Hargittai és Komoróczy, és a pandémiának köszönhetően alig egy év alatt el is készült az életútinterjú. A szélsőjobbal és az aktuális hatalommal gyakran hadakozó professzor az asszirológia szakértőjeként a sumer–magyar nyelvi rokonítás ellenében is fellépett a tudomány eszközeivel. De többször és indulattal beszél az „akadémiai antiszemitizmusról” nemcsak annak történeti aspektusairól, hanem annak legújabb kori felbukkanásáról is. A magánéleti, intim részleteket viszont szűkösen méri.
Hivalkodással kezdem. Valamikor a távoli kilencvenes években a Népszabadság rovatszerkesztőjeként cikket kaptam, vagy talán kértem Komoróczy Géza professzortól. Nem emlékszem már a körülményekre, a témára, csak arra, hogy nagyon rám pirított, mert szerkesztőként beleturkáltam az írásába. Nagytudású, de öntörvényű ember, állapítottam meg nem túl eredeti módon, végül a szöveg – emlékezetem szerint – a szerzői megoldásokkal jelent meg.
Most, hogy a vaskos életútinterjú-kötetét olvastam, állandóan felbukkantak ezek a következetesen használt megoldások, amelyeket érvényesít dacolva korrektorokkal, helyesírás-ellenőrző programokkal, szerkesztőkkel. (Pályája nagyobbik felében a mindentudó nyomdai szedőket is le kellett győznie. Közben el is tűnt ez a több száz éves nemes szakma.) Komoróczy a könyvben meg is magyarázza, miért ragaszkodik a maga felfogásához. Leírja, hogy fiatal filoszként eljárt Kniezsa István nyelvész híres asztaltársaságába a Kruzsokba, és ott sokat tanult a nagytudású szlavistától, de másoktól is. Kniezsa megírta a magyar helyesírás történetét is, és abban azt is, hogy milyen gyakran változott. Közelebbről ismerte Fábián Pál nyelvészt, aki az Akadémia helyesírási szabályzatát szerkesztette. Idézi egy mondatát, amelyben a nyelvész azt mondta némi cinizmussal: minden kiadásban változtatok egy kicsit, megélek belőle életem végéig. A helyesírás nem törvény, legfeljebb konvenció, és lehet más is, mint amit a konvenció diktál, szögezi le a tudós.
Privatizálva kezdtem, de közben rájöttem, hogy a fenti példa is jól mutatja a professzor világát és személyiségét. A pályája a Kádár-kor elején kezdődött, annak évtizedeiben bontakozott ki. Egy ilyen helyesírási önállóskodás akkor szinte lázadásnak számított. A Jeremiás nyomában című interjúkötet alanya ezzel és más gesztusával úgy írja le magát, mint aki képes volt arra, hogy anarchistaként létezzen a politikai önkényuralomban és az autoritásra alapozott egyetemi világban. Közben pedig összeszedte mindazon tudást, amelyet évtizedes professzori pályája során tovább adott.
Komoróczy pályáján képes volt úgy elérni kitűzött céljait, hogy közben alig engedett a nyomásnak, ritkán alkalmazkodott. Sajátos furfanggal egyszemélyes szakot hozott létre magának, és az ókori Kelet történetét tanulta. Diploma után rövid kiadói kitérővel ötven éven át tanított az ELTE Bölcsészettudományi Karán. Tanszéket, tudományos kutatócsoportot alapított. Életét ebben az egyetemi, tudományos világban élte, és az emberi írásbeliség kezdetének nyelveit, irodalmait tanulmányozta. Gondolhatnánk úgy, hogy ez az igazi tudományos elefántcsont-torony, de a beszélgetésekből, a pandémia miatt írásban megfogalmazott elbeszélésekből és vallomásokból kiderül, hogy az ókori Kelettel kapcsolatos ügyek soha nem voltak politikamentesek. A pálya második szakaszában művelt judaisztika és a hazai zsidó örökség feltárása pedig súlyosan politikai kérdés a mai Magyarországon is.
A tanulmányok, kutatások története egyben a mesterekről és pályatársokról formált arcképek egymásra torlódó sorozata. (Sok az ismétlés is a könyvben, néha egyes történteket újra elmesél Komoróczy, ennek tudatában is van a kérdezővel, Hargittai Istvánnal együtt.) Elsősorban történészek, nyelvészek, ókorkutatók és orientalisták bukkannak fel az elbeszélésben. Kortársai és elődjei. Olyanok, akiknek a „lábánál ülve” tanult, olyanok, akik hajdani nagy mesterek tanítványai voltak, és örökségüket tovább vitték, vagy megújították.
Ha valakit érdekel, kik és milyen emberek voltak a huszadik század hazai nagy történészei és filológusai – ebben a kötetben remek kis portrékat kap róluk.
Néha epés megjegyzéseket tesz, néha együtt van jelen a csodálat és a kritika, a számára legnagyobbaknál pedig észreveszi az emberi gyengeségeket. Sőt, olyan tulajdonságokat is, amelyeket kategorikusan elítél. Komoróczy többször és indulattal ír az „akadémiai antiszemitizmusról” nemcsak annak történeti aspektusairól, de legújabb kori felbukkanásáról is. „Elzsidósítottátok az egyetemet”, mondta neki történészprofesszor kollégája, miután megalapította az egyetemi hebraisztika szakot és a judaisztikai kutatócsoportot a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján. (Komoróczy meg is nevezi a pár éve meghalt egyetemi tanárt.)
Először a sumer nyelvű Gilgames-eposz nyersfordításával (Rákos Sándor költővel dolgozott együtt) szerzett nevet, majd önálló fordításkötetet is kiadott a sumer nyelvű költészetből. Azt mondja, 1956-ban tizenkilenc évesen döntött úgy, hogy kilép a magyar történelemből, és számára az ősi Kelet lesz a kutatás tárgya. Ez a döntés lehetett menekülés, lehetett a politika iránti undor, viszolygás a kortársi hazai, magyar történelem átpolitizáltságától és partikularitásától. Az asszirológia lett az egész világra kiterjedő (Leningrádtól Jeruzsálemen át Bostonig) kutatói otthona.
A tudományos elkötelezettség íratott vele polemikus könyvet a délibábos sumer-magyar nyelvi rokonítás ellenében.
Ami a mai napig politikai terep: a sumer rokonság papjai és hívei a magyar szélsőjobb szélén találtak otthont és ott vannak a mai napig is. Elképesztő erejük van a mindenféle dilettáns áltudományoknak. És ezek mind összejöttek most is: vírustagadók, a finnugor elméletet gyűlölők, a hun rokonok, sumerológusok mind egy táborban sátoroznak. És persze ezen „iskoláknak” szinte kivétel nélkül van antiszemita üzenete. Komoróczy megemlíti az egyik vezető sumerológust, aki furfangos elmeutazásokkal Jézust is „párthus herceggé”, azaz sumérrá, valójában magyarrá keresztelte át, csakhogy megszabadítsa a kereszténységet a zsidófolttól.
Amikor nyilvános életet élő ember életútjáról olvasunk, szeretnénk részletekhez, intimitásokhoz jutni, családi titkokhoz, fordulatokhoz. Komoróczy ezt komótosan méri. Beszél őseiről, rokonairól a könyv első fejezeteiben, majd ír a szülei találkozásáról, apja történészi kiteljesedéséről, aki Szekfű Gyula tanítványának vallotta magát. Kora gyermekkorában azt tanulta tőle, hogy ők németellenesek és nem vallásosok. Az idősebb Komoróczy balra tartott és párttag is lett. Harmonikusan élő családból származott, de alig-alig írja meg, hogy mit tanult a későbbiekben történész-levéltáros apjától és középiskolai tanár édesanyjától. Milyen volt közöttük a kapcsolat a felnőtt életében, volt-e vitájuk? Szerelmeiről, házasságairól is keveset árul el. Legtöbbet a pályatársává felnövekvő Komoróczy Szonja Ráhel, vagyis a lánya fordul elő az elbeszélésben.
Ez az interjúkötet egy szakmai és politikai élet krónikája, aki sok intimitást keres benne, csalódni fog.
Komoróczy Géza nem vallásos ember és felmenői között sincs zsidó. Ez nem jelent közömbösséget. Önmagát kutatva feltárja a vallomásszövegben, hogyan találkozott kisgyermekként Észak-Magyarországon a zsidók látványával, nyomaival, majd később hogyan lettek a középiskolás éveiben zsidó barátai. A budapesti Makszim Gorkij orosz-magyar iskolában tanult, ott is érettségizett. Az iskolát főleg a Rákosi-kor elitjének gyerekei látogatták. A tanárok és a gyerekek között sokan voltak zsidók, de erről ott és akkor senki nem beszélt, ahogy a hazatért emigránsok gyerekei sem beszéltek a szovjet valóságról. Visszatérő önelemzéssel kutatja: hogyan jutott el addig, hogy nem-vallásos nem-zsidóként egyfajta önkéntes zsidó identitást vállaljon fel. Egyetemista kora óta kapcsolatban állt a szigorúan ellenőrzött Országos Rabbiképző Intézettel és Scheiber Sándorral, annak nagytudású igazgatójával.
Elsajátította a bibliai hébert, asszirológusként tanulmányozta a zsidó bibliát és a rabbinikus iratokat. Tanított a rabbiképzőben, amíg engedték. És barátságokat is kötött ugyanitt. Az emberi és tudományos barátságok alakíthatták ki azt a nyitottságot, amely Komoróczyt képessé tette erre a sok évtizede gyakorolt önkéntes identitáskiegészítésre. Megírja, hogy lezsidózták Oroszországban az utcán, nyilván feltűnő szakálla miatt, de hasonló támadás érte Magyarországon is. Beszél azokról a konfliktusokról, amelyek „zsidó oldalról” érték, például kétségbe vonták, hogy „gójként” képviselheti-e a magyarországi judaisztikát.
Erős véleménye van a hazai zsidóság tudati állapotáról és megosztottságáról. Leírja, hogyan szolgálja ki egy Amerikából importált haszid szervezet az Orbán-kormány kétarcú emlékezetpolitikai fellépéseit. Komoróczy szerint az antiszemitizmus hajdani megnyilvánulása volt az, hogy az MTA nem vett fel a tagjai közé zsidókat. Érthetetlennek tartja, hogy ezt a torzulást az Akadémia továbbra sem ítéli el. A zsidókkal szembeni diszkrimináció jelét látja az ELTE Trefort-kerti épületein végighúzódó bronz szalagban is, és ezt a vitát is vállalja.
Komoróczy Géza emlékei fontos adalékai lesznek majd a rendszerváltás körüli évek történelmi mélységű feltárásának.
A magát a tudományban és az egyetemi életben otthon érző professzor nem kerülhette el a politikai állásfoglalást. Érzékelte a hatalom pártjának jobbra sodródását, a Horthy-nosztalgia felbukkanását, a magyar szélsőjobb máig tartó igazolásának kísérleteit. A Demokratikus Charta egyik szóvivőjeként lett közszereplő. A beszélgetések vége felé Hargittai arról is kérdezi a 83 éves Komoróczyt, hogy milyen tervei vannak, aki szeretne újból asszirológiával, az ókori Kelettel foglalkozni. Mezopotámia történeten dolgozik és újra kiadná, kiegészítené az ősi irodalmi remekekből készített fordításait. Kiadója már van. Impozáns válasz.
Hargittai István és interjúalanya 2020 elején kezdték el a közös munkát, és alig egy év alatt el is készültek. Belekerült a kötetbe Komoróczynak a korábban elkészített kézirata a könyvesboltok, könyvtárak dicséretéről is. Az interjúk egyik örök dilemmája, hogy mennyire mutatkozzék meg benne a kérdező. Hargittai megoldotta ezt, nem rejti el az álláspontját, de a könyv nagy részében inkább csak a háttérből beszél, szemérmesen van jelen a szövegben.
A vaskos kötetben rengeteg lezáratlan, vitás ügyről is beszél Komoróczy Géza, amelynek ismertetése, értékelése meghaladná a recenzió értelmes határait. Közéleti szereplőként nyilatkozik meg, értékelései politikai ítéletek. Attól tartok, hogy a könyv kritikai visszahangja megmarad a vele rokonszenvező körök buborékjaiban, és az aktuális hatalom, különösen Orbán Viktor, akiről szigorúan ítélkezik egyházpolitikája kapcsán is, nem veszi majd észre a professzor feddéseit, aki ezt mondja magáról: „Nekem Jeremiás mindig is az igazi prófétai személyiségem volt, aki, ha lát egy falat, azonnal nekimegy. Én mindig ez szerettem volna lenni.”
HARGITTAI ISTVÁN legutóbbi művei: Mozaikokból egy élet; Moszkvai séták a tudomány körül; New York-i séták a tudomny körül.
