Túl tökéletes

Kiss Tibor Noé: Beláthatatlan táj | Demény Péter kritikája

Sokkal több nyomottság került bele Kiss Tibor Noé új regényébe, mint amennyit a poétikus cím sugallna. A végiggondolt vállalkozás egyszerre beszél a kamaszok kiürültségéről, a szerelem reménytelenségéről, a szülői fájdalomról, miközben „kőkemény társadalomkritika”. De vajon melyik elemmel nem találkoztunk már korábban is?

A táj nemcsak beláthatatlan, hanem reménytelen is. Ez persze szinte elvárás egy mai magyar könyvtől, a boldogtalanság különféle megírásaival találkozunk majdnem mindenütt. Így aztán kitapinthatóvá vált egyfajta boldogtalansággal-telítettség, a lelki és anyagi nyomor irodalmi ábrázolása.

Kiss Tibor Noé regénye alaposan végiggondolt vállalkozás. Dorka, az apja, Zsófi és az öccse beszél felváltva benne, és íróilag éppen jól, fokozatosan és részletekben derül ki, hogy mindannyian kapcsolódnak valamiképpen Dorkához és főleg a balesetéhez. Kicsit olyan, mint a Míg fekszem kiterítve: Faulkner világa is a nyomottságáról ismert.

Mert nyomottság, az aztán van, sokkal több, mint amennyit a poétikus címet olvasva beleképzelünk. Az, ahogyan Zsófi és az öccse élnek, eleve ilyen, Dorkának és az apjának az élete pedig a balesettől válik ilyenné. Legalábbis ez az első benyomásunk, ám a szöveget olvasva kiderül, hogy az apának, akinek nincs neve, csak azt tudjuk meg, hogy Hulahoppnak szólítják, és történelemtanár, neki tehát Zsófi a szerelme, de Anna az élettársa, korábban pedig Csillával élt, aki pedig Dorka édesanyja, és akit nem lehet értesíteni, mert egy vallási kommunában él, ki tudja, hol.

Egy ilyen könyv számára a nyelvek különbözősége az egyik legnagyobb kihívás. Vagyis az, hogy minden szereplő sajátosan beszéljen, a sajátos ízek mégse keltsék a mesterkéltség benyomását. Dorka egyfajta szabadverset ír füzetekbe, talán közvetlenül a baleset előtt – utána nem teheti, kómában fekszik, végül huszonnyolc éves korában meghal. Zsófi öccse, aki a galerijével a balesetet okozta, úgy beszél, mint egy mai kamasz, az utalások legalábbis erre mutatnak, az olyan kifejezések például, mint a „full para” vagy a „totál off a hely”.

Hulahopp és Zsófi intellektuálisan, érzékenyen mesélnek, bár a történelemtanárság lólába természetesen kilóg, nagyon helyesen: „Huszonöt éve ülök ennél az asztalnál, és egyre gyűlnek rajta a barázdák, a lemoshatatlan tintafoltok, a forró kávéscsészék hagyta körkörös nyomok, hajszálerek, áramkörök, rovátkák. Ez egy tanári asztal, ez egy osztályterem, ez egy krétacsonk, ezek iskolapadok, ezek hullámzó papírcetlik, ezek diákok, én vagyok a tanár. A mai feladat témája a demokrácia és a diktatúra fogalma, szabadon válaszolhattok, jöhet történelmi példa, saját élmény, bemutathatjátok a kedvenc filmeteket, felőlem írhattok verset, vagy csak írjatok le betűket egymás után, nem kell, hogy szavak legyenek, ez nem tanulmányi verseny, nem is röpdolgozat, csak írjatok, írjatok, csak maradjatok csendben, csendet szeretnék, szeretném hallani a saját gondolataimat, a kisüléseket az agyamban, a zümmögő, sípoló hangokat.”

Úgy gondolom, hogy Kiss Tibor Noé jól megoldotta ezt a feladatot, a beszélők egyénesítését.

Még azt is el tudom képzelni, amit az egyik barátom mesélt: listákat készített magának a szereplők szószedetéről, és mikor elkészült vele, addigra felépült a világuk is. Mert ezek a világok hitelesek, és így hiteles a regény töredezettségből összeálló világa is. A négy közül egyedül Dorkáé az, amely a végletekig elliptikus, amelyet egészen másként kell olvasni, mint a többi hármat: „Kop kop kop kop kop kop kop kop kopog a cipőm a macskakövön. / Kínai barkácsolt libanoni órás szendvicsbár kisközért angolturkáló. / A hifibolt bezárt lehúzták a rólót a cukrászda előtt üres a terasz. / Szia csókolom jó napot kívánok sokan köszönnek én is köszönök.” (127.)

Zsófi, az öccse és Hulahopp szövegéből könnyebben ki lehet rakni egyfajta puzzle-t, mert ezek a darabkák, mint már említettem, összefüggenek. Talán csak akkor vártam többet, amikor az öcs felfedezi, hogy ki is a Zsófi udvarlója. De egy, a nővérével való veszekedésen túl nem történik semmi; illetve a kamaszfiú önmagával szembeni tisztánlátását éreztem indokolatlannak: aki ennyire szembefordul mindennel, az másként őszinte szerintem. Jóval mélyebb és igazabb az, ahogyan Zsófi minden szerelme ellenére szakít Hulahoppal, mert annyira nyomasztja mindaz, ami benne van, és ahogy Hulahopp keresi a szerelmet, ragaszkodik hozzá, mintha az utolsó szalmaszál lenne, amelybe belekapaszkodhat – tulajdonképpen az is, hiszen Dorka meghal, Anna pedig rájön, hogy megcsalják.

Két problémát érzékelek, egy egyénit és egy általánosat. Az egyénit úgy fogalmaznám meg, hogy túl tökéletes. A címről már beszéltem, a fülön Kiss Tibor Noé sejtelmes fényképe, a lapok alján különféle fragmentumok, félmondatok, versszerű töredékek futnak: túlságosan kidolgozott, megtervezett, túl kevés helyet hagy az olvasónak, sokkal kevesebbet, mint amennyit a regény valóban kihagyásos, időnként rejtélyes szövetében.

Az általános pedig az, amit a recepcióban tapasztalok. „Kőkemény társadalomkritika”, „a kommunikáció képtelensége” – hányszor olvassuk ezeket különféle könyvek kapcsán?! A jelzők elhalványulnak, és ha túlírjuk őket, már semmit nem jelentenek. Azzal senkinek nem használunk, ha szüntelenül és a legmagasabb hőfokon lelkendezünk. Mi az az elem, amelyikkel még nem találkoztunk? A kamaszok kiürültsége? A szerelem reménytelensége? A szülői fájdalom? A román rendszámú kamionok? Az önutálat? A pénz cinizmusa? A kati és a full? Szerintem „minden megvolt” és megvan sok mai magyar regényben külön-külön és együtt is.

A Beláthatatlan táj szép könyv. Elégedjünk meg ennyivel.

KISS TIBOR NOÉ korábbi művei: Aludnod kellene; Inkognitó.