KÖNYVTERASZ
A budaörsi svábok kitelepítés előtti mindennapjait dolgozta fel régi-új kötetében Závada Pál. A fényképek iránt érzett izgalomról, az eltűntek hűlt helyéről beszélgettünk, és arról, hogy a munkán kívül nem igazán gondol az időutazásra.
– A Wanderer sok szempontból a Természetes fényre emlékeztet, mert itt is egyenrangú a kép és a szöveg. Honnan ez az erős vonzalom a fényképek iránt?
– Talán amiatt voltak nekem mindig is izgalmasak a fényképek, mert mintha folytatni tudnák képzeletemben azt a történetet, amely első ránézésre, közvetlenül is kiolvasható belőlük. Talán minél régebbi egy fotó, és minél kevesebb – ám erős hatású – valóságos támpontot kínál, annál érdekesebbek lehetnek azok a mögötte rejtőző mesék, amelyek egyébként – jó esetben – nem szűnnek meg szövődni akkor sem, ha a fényképük alá szöveg íródik éppen. A Természetes fény írásakor sok éven át dolgoztam ilyesféle ihletettségben, és tényleg abban a regényemben kísérleteztem ki ezt az írásba fotókat is belekomponáló, polifon formát.
– Hol bukkantál rá Wanderer figurájára?
– Így valahogy, ahogy mondom: nézegettem régi budaörsi fotográfiákat, és megszólalt valaki a kép hátteréből. De különféle – réges-régi és újabb – fényképekéből is. Innen jöttem rá, hogy ez egy korszakok között is utazni képes figura, aki azonban nemcsak országhatárokon jár át, mindig vissza-visszatérve. Amikor szintén a fotók ihletésére felötlött bennem Goethe verse, a Vándor éji dala – de mivel a régi budaörsiek németek voltak, ezért az eredetit vettem elő: Wanderers Nachtlied –, már eldőlt a névadás kérdése is.
– Miért pont a budaörsi svábok élete ragadott meg? Hiszen máshol is élnek, éltek svábok Budapest környékén.
– Mert Budaörs eredeti németjeit szinte – vagyis kevés kivétellel – nyom nélkül eltüntették. 1946 januárjában a nácikkal való kollaborálás vádjával, a közösségüket sújtó együttes büntetésként kitelepítették őket, és ezt az országos akciót itt kezdték meg. Engem pedig régóta foglalkoztat, nyugtalanít vagy megráz a valaha valahonnan eltűntek hűlt helye, hogy így mondjam. Legtöbbször persze a vidéki településekről a vészkorszakban halálba hurcolt zsidóság nyomait kerestem – és most különös élmény volt a hozzáférhető források nyomán egy másfajta, egy másik nézőszögű exodust megfigyelni: másfél évvel a halálvonatok után a büntető-kiköltöztetés vonatjait… Budaörs emiatt már régóta érdekelt engem, ám volt ennek a választásnak prózaibb oka is. Szüts Miklós festő barátomat 2006-ban a budaörsi önkormányzat azzal bízta meg, hogy éppen ezeknek a régi németeknek a nyomait fényképezze le, különös tekintettel a helyreállított Ótemetőre. Kiadnának ebből egy kötetet, de valaki írjon is hozzá. Miklós engem ajánlott, én pedig – beleszeretve a feladatba – túlteljesítettem a dolgot, és egy rövidpróza-füzért mellékeltem, Wandererrel a főszerepben.
– Ez már a harmadik, átdolgozott kiadás. Miért érezted úgy, hogy harmadjára is neki kell rugaszkodnod a történetnek?
– Valójában csupán egy verzió létezett korábban – csak két különböző címmel –, és azt az ajándékkötetet nem forgalmazták. 2006 után most azért vettem elő újra a feladatot, mert fantasztikus archív fényképekre bukkantam, elsősorban a Fortepannak köszönhetően, másrészt a hazai német helytörténet helyi letéteményese, a Jakob Bleyer Heimatmuseum fotógyűjteményében. Szüts fényképeiből most néhányat hagytam csak meg, viszont az alaposan kibővített elbeszélésfüzérbe hatvanegynéhány archív fotót illesztettem be – hatalmas gyűjteményekből válogatva Dávid Anna szerkesztőmmel.
– Sokan nem szeretik a valóban élt figurákat, mert úgy érzik, hogy megköti a fantáziájukat. Számodra viszont igencsak fontos a közelmúlt, a 20. század örökségének feldolgozása. A traumáké. Mintha azt üzennéd ezekkel a fontos regényekkel, hogy a felejtés bűn, a hallgatás cinkosság. Tényleg így van?
– Nem határolnám el magam semmiféle – akár leegyszerűsítő – olvasatoktól, de azért az olvasói „tanulságokat” közvetlenül levonni talán nem elsősorban a szerző dolga. Az viszont biztos, hogy sosem olyan elhatározással ülök neki egy új könyvnek, hogy ilyen vagy olyan kérdésben „megtörjem a hallgatás falát”, vagy „leleplezzem a hazugságokat”. Az ilyesmi egészen más szándékokat és alkatot feltételezne, és félek, hogy inkább afféle tandrámát szülne. Inkább arról van szó, hogy ha egy problémakör, történetgubanc valamiért nem hagy nyugodni, abból számomra irodalmilag, megformálás tekintetében is izgalmasabb feladat adódhat, vagyis van esély rá, hogy érdemes nekikezdeni. Aztán mellékesen vagy indirekt módon persze különféle jelentései is megfogalmazódhatnak egy regénynek, akár óhatatlanul is. Hogy mindebben mi lehet a valóságban is létezett, illetve a kitalált regényalakok szerepe, és kinek mi esik inkább kézre – nekem mostanában éppen az, ha mindkétféle hősöket szerepeltetek –, ezek további, messzire vezető kérdések.
– Ha nem most, akkor melyik regényed korában éltél volna szívesebben mindent megtapasztaló felnőttként?
– Nem szoktam azzal a gondolattal eljátszani, hogy mely korokban élnék szívesebben. Talán azért sem, mert az efféle kíváncsiságaimat ki tudom elégíteni a múltba tekintő fikcióteremtés útján – és fölállva az asztaltól rögtön a saját jelenemben vagyok újra. Amelyből nem vágyódom el – nem mintha korunkkal annyira elégedett lennék. Úgyhogy ki is mondom: Trump és Orbán bukását kívánom. Mire ezek a sorok nyilvánosak lesznek, az első kívánság ügye talán már el is dőlt…
– Lassan mi is olyan korban kezdünk élni, amelynek minden napja regénybe kívánkozik. Ez talán jó az írónak, de mit kezd vele a civil polgár?
– Regénybe hál’ istennek bármi kívánkozhat. Vagy más oldalról nézve: miért volna „regényesebb” ma élni? És ez miért kínálna a mai íróknak alkalmasabb témákat, mint a tegnapiaknak? És azt sem tudom, hogy jobb-e ez a világ az íróknak, mint a nem-íróknak. Abban a kérdésben pedig, hogy mi a teendő, sosem voltam valami jó – egyszemélyes gyakorlatom van csak: az érdeklődésem, a kíváncsiságom és az alkalmankénti munkaörömöm nyomába szegődve dolgozni és nemcsak dolgozni. Könyvön és nemcsak könyvön.
ZÁVADA PÁL legutóbbi művei: Hajó a ködben; Egy piaci nap; Természetes fény.
