Ukrajna története: régiók, identitás, államiság | Miklós Gábor kritikája
Ennél aktuálisabb történelemkönyv most aligha van a könyvpiacon. A kötet épp az Ukrajna körüli háborús feszültség csúcspontján került a boltokba, az olvasó pedig azt gondolná, hogy a kiadó és a Társadalomtudományi Kutatóközpont közös produkciója jól célzott piaci művelet keretében látott napvilágot. Pedig ez nyilvánvalóan nem így van: a dolgok különös együttállásának eredménye ez a fontos megjelenés.
Amikor ezt a recenziót írom, naponta több hír is bejárja a világsajtót a közeledő háborúról, vagy épp a feszültség enyhüléséről. Míg korábban a világ elsősorban a feszültség okaival foglalkozott, most már inkább azt feszegeti a globális média, hogy milyen háborúra is kell számítani. Felkerültek a térképre azok a területek, ahol az orosz csapatok tömörültek, különféle nyilak mutatnak a beveendő ukrán nagyvárosok: Harkiv, Kijev, Odessza irányába.
Gyakran felmerül a kérdés: védekeznének-e az ukrán katonák az oroszok ellen? Hiszen, lássuk be, a világ nagy részén az emberek nem nagyon látnak különbséget a két nép, a két nyelv és különösen a szokások, kultúra és a történelem terén. Az ismeretek és előítéletek is összekeverednek. A kötet bemutatóján Fedinec Csilla, a szerzők egyike és mint kiderült, a mű ötletadója, elmondta: sürgetőnek érezték ennek a tudáshiánynak a csökkentését. Így állt össze a szerzői négyes, amelyet Font Márta a pécsi, Varga Beáta a szegedi egyetem történésze, Szakál Imre, a beregszászi magyar főiskola tanára és maga Fedinec alkotott, aki a Kisebbségkutató Központ munkatársa, az ukrajnai – kárpátaljai – ügyek kutatója.
Egy létező állam történetének megírása eleve nem könnyű feladat, különösen akkor, ha ez az ország különböző történetű, kulturális, vallási hátterű területekből állt össze a második világháború végére – de még az ötvenes években is kapott egy új darabot. Ekkor döntött úgy a szovjet vezetés, hogy a Krím-félsziget, amely addig az Orosz Föderációhoz tartozott, ezentúl ukrán lesz.
Ebből is látni, milyen könnyedén alakították ki a múlt században az államhatárokat, szabtak át visszamenőleg történelmi jogosultságot a hatalmon lévők.
A Krímet 2014-ben Putyin Oroszországa „visszavette”, hasonló lazasággal fordítva egyet a történelem szekerén. A Kárpátaljának nevezett régió pedig a történelmi Magyarország része volt ezer éven át. Trianonnal Csehszlovákiához került, majd a bécsi döntések után újra magyar fennhatóság alatt állt. 1945-ben az akkori Csehszlovákia „önkéntesen” lemondott róla a Szovjetunió javára. Ukrajna így került a Kárpátok innenső oldalára.
Az Ukrajna kifejezés már a középkori szövegekben is felbukkan, de ez akkoriban nem az általunk ismert országot jelezte, hanem általában határvidéket. Átmeneti földeket a rendezett feudális állam és a nomádok között, a törvényeken és hierarchikus függésen kívül élő menekültek lakóhelyét. A bevezetésben megismertetnek minket a Kijevi Rusz történetével, az első kelet-szláv állam felbomlásával, majd azzal, hogy miként verte szét, igázta le, igazította a maga képére a térséget a Dzsingisz kán által létrehozott mongol törzsszövetség, valamint annak utódja, az Arany Horda sztyeppei rablóállama. A fejedelemségek egy része mongol–tatár uralom alá került közel háromszáz évre, a nyugati és déli terület pedig a Litván Nagyfejedelemség, majd a lengyel–litván állam részévé lett, illetve beolvadt Lengyelországba.
Eközben a Dnyeper menti senkiföldjén új népesség jelent meg: szökött jobbágyok, nomádok és más hontalanok foglalták el a gazdátlan sztyeppét, hogy ott létrehozzák a fegyveres szabad parasztok – kozákok – különös, katonáskodó közösségeit. (A könyv utal a kora újkori magyarországi hajdúk, és a kozákok életmódja és szerepe közötti hasonlóságra is.) A később létrejövő ukrán etnikum és társadalom számára ez a sajátos történetű népcsoport meghatározó vonatkozási pont. Identitásképző történet, olyan elem, amely megkülönbözteti a későbbi ukránokat – legalábbis egy részüket – az oroszoktól, lengyelektől. Azt hiszem ez az egyik legérdekesebb része a kötetnek.
Közben persze az olvasó néha meghökken azon, milyen semleges módon írja le a szerző a Bogdan Hmelnyickij-féle felkeléssel járó tömeggyilkosságokat: a terület zsidóságának kiirtását, a helyi lengyel nemesség lemészárlását és a városok felégetését. A kozákok végül Oroszországhoz csatlakoztak, amiben főszerepet játszott az elvakult lengyel nemesi politika és a római egyház gőgös nyomulása is. A kozákoknak sikerült saját államukat, a hetmanságot évtizedekig fenntartani, s még a 18. században is létezett az egyre apadó autonómia a balparti Ukrajnában.
Az a keleti szláv etnikum, amelyet korábban többnyire orosznak, azaz ruszinnak neveztek, s amely a kialakuló ukrán nyelvet beszélte, hatalmas területet lakott be a Dontól a Kárpátokig. A könyv szerzői nem is tehettek mást, mint hogy a különböző impériumokhoz tartozó, és ma Ukrajna részét képező régiók történetét külön tárgyalják. Nem lehetett könnyű megtalálni a megfelelő arányokat, felmérni, hogy a nemzetté válás folyamatában melyik régió játszotta épp a nagyobb szerepet. Az is nehezíti a tudományos szenvtelenség megőrzését, hogy az elmúlt évszázadokban az ukrán nép, az ukrán nyelv létét is vitatták. Cári rendelet tiltotta az ukrán nyelv használatát, könyvek nyomtatását ukrán nyelven, a két világháború közötti időszakban pedig a lengyel hatóságok folytattak lengyelesítő politikát.
Nemrég Vlagyimir Putyin orosz elnök tett közzé történelminek mondott fogalmazványt, amelyben tagadta az ukránok különállóságát.
A mai orosz propagandában gyakran előjön a tézis, miszerint az ukrán nyelv, a különálló ukrán nemzet megalkotásának ötlete a bécsi udvarban született meg. Moszkva ezt oroszellenes lépésnek tartja, a lengyel nacionalisták az osztrák megszállók lengyelellenes összeesküvésének, amellyel a ruszin parasztokat uraik ellen akarták fordítani. Szemlélet kérdése. Mindenesetre a könyvből kiderül, hogy a nemzettudat, az ukrán nyelvű elemi oktatás megteremtésében élen járt a kelet-galíciai görög-katolikus klérus és a kialakuló értelmiség, amelyhez Bécs segédkezet adott. Az orosz impérium alatt az ukrán nyelv és kultúra nem kapott ilyen állami támogatást, az ukránság megmaradt a népi világban és a magaskultúra lelkes szigetein.
Az ukránság politikai, sőt katonai tényezőként az első világháborúban jelent meg. A kötet részletesen ismerteti a galíciai és az orosz-ukrajnai szervezkedéseket, az önálló katonai alakulatok létrejöttét. Végül a háborúban nem léptek ki a segédcsapatoknak szánt szerepkörből, egészen addig, amíg a breszt-litovszki béke nyomán nem állandósult a mai Ukrajna nagy részén a német–osztrák megszállás. A megszállók ukrán közigazgatást hoztak létre Pavlo Szkoropadszkij cári lovassági tábornok vezérletével. A német összeomlás után ez az állam is összeomlott, más politikusok jutottak hatalomra. Ukrajna nem lett független állam az első világháború után.
Az 1921-es rigai béke felosztotta az ukrán területeket: Lengyelország megtartotta Kelet-Galíciát, de lengyel lett Volhinia is. (Ez az a terület, amely a magyar királyok címei között Ladomériaként szerepelt.) Az ukrán államiság a Szovjetunión belül jött létre. A könyv bemutatja a kezdeti szovjet időszak egyik elemét, az ún. „gyökeresítést (korennyizacija)”, amikor nagy erőfeszítéseket tett a rendszer az anyanyelv bevezetésére az államélet és a kultúra egészében. Ez igen eredményes volt Ukrajnában – addig, míg Sztálin nem nyilvánította a rendszer lelkes híveit burzsoá nacionalistákká, és vezette be újra mindenütt az orosz nyelvet.
A mai ukrán állameszme azonban nem ehhez az időszakhoz nyúl vissza – gyökereit a lengyelországi ukrán nacionalista mozgalmakban lehet megtalálni. A könyv igen visszafogottan foglalkozik az Ukrán Nacionalisták Szervezete (OUN) tevékenységével, vezetőinek akcióival. Tagjai több terrorakciót szervezték, Sztepan Bandera részese volt Bronislaw Pieracki lengyel belügyminiszter 1934-es meggyilkolásának is. Halálra, majd életfogytiglanra ítélték, végül kiszabadult, amikor Hitler megtámadta Lengyelországot. Kikiáltotta a független ukrán államot, mire a nácik bebörtönözték. A vezetése alatt álló szervezet és annak fegyveres szárnya az Ukrán Felkelő Hadsereg (UPA) a háború alatt a nácik oldalán harcolt a kommunisták és a lengyel gerillák ellen. A nácik segédcsapataként közreműködtek az ukrajnai holokausztban, lengyel falvak sok ezer lakóját ölték meg, hogy „etnikailag megtisztítsák Volhiniát és Kelet-Galíciát”.
Az ukrán nacionalizmus nem akar megszabadulni ettől a tehertől, az orosz propaganda pedig ezt kedvtelve ki is használja.
A könyvben elég alaposan foglalkoznak a szovjet korszakból való átmenet és a függetlenség évtizedeinek történetével. Az ukrajnai átmenet nem volt egyértelmű siker. A szovjet gazdaság összeomlása, az oligarcha-rendszer, a maffiauralom megjelenése az „ukrán” jelzőnek sok helyen adott negatív hangulatot.
Ezen sokat rontott a nacionalizmus felbukkanása, a politikai korrupció. Javított viszont a megítélésen, hogy az ukrán társadalom aktív szelete két ízben is igyekezett nemet mondani az oroszbarát oligarchiauralomnak, a választások elcsalásának. Ez történt 2004-ben a narancsos forradalom, és 2014-ben az Euromajdannak nevezett tömegmozgalom idején. Nekem még közeli emléknek tűnik mind a két esemény, de történelemként már bekerültek ebbe a kötetbe.
A sokféle régió, különböző történelmi háttér miatt nehéz leírni a mai ukrán nemzeti identitást. A legutóbbi nyolc háborús év, valamint az idei puskaporos tél is sokat változtat a korábbi sztereotípiákon. Azt tapasztaljuk 2022 első heteiben, hogy az orosz nyomás, háborús fenyegetés összehozza a különböző régiók sokféle tradíciójú és többnyelvű lakosságát. A helyzet az ukrajnai népességből akár ukrán nemzetté is kovácsolhatja a majd negyven milliós ország lakóit.
