Győrffy Ákos: A távolodásban | Balázs Imre József kritikája
Valahol Oravecz és Borbély Szilárd között félúton találjuk meg Győrffy Ákos leíró költészetének minimalista, mégis felfénylő világát. Helyzetképek az oostendei mólón zokogó lányról, egy sziléziai tanya látványáról, a szülőkről, akik rigófészkekről gondolkodnak. Új kötetében ismét nekifut az önmegértés sürgető feladatának, hogy különféle tükröződésekben, belevetülésekben találja meg folyton úton levő énjét.
Győrffy Ákos költészetének alapköve a figyelem ‒ minden erre épül benne. Leíró jellegű költészet, a leírások szinte mindig minimalista jellegűek, legfeljebb egy köznapi metafizika felé mozdító attitűdöt, a köznapi történéseket kissé megemelő jelleget érhetünk benne tetten. Ebben a keretezésben szinte bármi jelentőségteljessé válhat, nem csupán azért, mert először vagy utoljára történik némely esetekben, hanem azáltal is, ha épp kimerevíti a pillanatot a figyelem. Ebben a kimerevítésben, a reflexió által válhat valami megszokott is újra elsővé.
Magyar nyelvterületen a Győrffy-versek legfontosabb előzménye Oravecz Imre költészete ‒ ezt a párhuzamot a könyv kiadói ismertetője is felkínálja számunkra. A távolodásban talán az utazás-versek és a legkülönfélébb idősíkokból származó emlékképek révén, illetve bizonyos tematikus vonatkozásokkal tesz hozzá leginkább egyéni színeket ehhez a versvilághoz. Szemléletileg viszont „klasszikusabb” Oravecznél ‒ azt a fajta szikárságot, lecsupaszítottságot, amelynek Oravecz volt a legfontosabb kezdeményezője a hetvenes évek magyar költészetében, nem vállalja.
„Végül mindenhonnan csak a templomok / és a természet képei maradnak meg” ‒ mondja Győrffy az Ostia, Surfacing című versben, és bár utána emberi arcok leírásával ellenpontozza az erős állítást, mégiscsak valamiféle hierarchizáló mozgását mutatja a figyelemnek, ami Oravecznél alighanem kevésbé jellemző, beleértve azt is, hogy Oravecznél talán a természet is kevésbé természet, inkább valamiféle semleges tér. Többek között ezekre a mozzanatokra utaltam, amikor az emelkedettség modalitását rendeltem a Győrffy-versek figyelemgyakorlataihoz.
Ugyanakkor a Győrffy-vers jó érzékkel helyezi el az ellensúlyokat: mélyebbre nyúl, perifériákig és határtapasztalatokig, helyzeteket komponálva, nem annyira témákat.
Helyzetként válik átélhetővé a flash az oostendei mólón zokogó lányról, egy sziléziai tanya látványáról, a szülőkről, akik rigófészkekről gondolkodnak, vagy csak testben vannak jelen, olyan gesztusokat téve, amelyek már nem tudatosak. Az ilyen helyzetekben alakul leginkább funkcionálissá a figyelemmozgás, ezekben érződnek igazi tétjei.
Idézzünk meg a perifériákról, nehezen nyelvet kapó tapasztalatokról szólva egy másik lehetséges párhuzamot: 2021 nyarán Győrffy Ákos egy műhelyesszéjében Michael Donhauser osztrák költő tájköltészetéről írt: „Donhauser a saját élményeimet beszélte el, a számból vette ki a szót. Ez a »növényi költészet« valami olyasmit érintett meg bennem, amire addig csak kerestem a szavakat. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy azóta is keresem, Donhauser mégis közelebb lökött a titokhoz.” Donhauser nyers, szaggatott mondatokat ír, a természet nyelvébe a nonhumán elemeit viszi bele bizonyos értelemben. Különös, hogy a magyar költészetből Szijj Ferenc és Borbély Szilárd voltak azok, akik fordítóként, illetve társszerzőként Donhausert „választották” még maguknak.
Ez az együttállás pedig azt is pontosabban megmutathatja számunkra, hogy ha az Oravecz-origótól indulunk, Győrffy Ákos verseinek helyét keresve, akkor milyen más viszonyítási pontjaink lehetnek még.
A perifériák, határtapasztalatok iránti vonzás egyrészt a Borbély Szilárd-versek felé mutat, ebből a szempontból Győrffy félúton van Oravecz és Borbély között. A „töredezett, rejtjeles” nyelv pedig, amilyenné Szijj fordítja Donhausert, és amilyen ő maga is, egy másik útvonalat jelöl ki a Győrffy-költészet számára, ami leginkább A távolodásban második felében mutatkozik meg.
Töredékes, noha kozmikus írások is egyben a Szövegek T. J. hagyatékából című kötetrész feljegyzései. A Győrffy-életmű korábbi állomásai közül itt A hegyi füzet című, 2016-os kötet táján járunk, abban is szerepeltek ugyanis T. J.-monológok. Akkor ezt olvashattuk a beszélőről: „T. J. hatvan év körüli férfi, akinek a külseje leginkább Csontváry Marokkói tanítójához hasonlít. Ha a festményen látható arcot megfigyeljük, tulajdonképpen T. J. arcát figyelhetjük meg. (…) T. J. előadásai drámaiak és lebilincselők. Művészettörténet, építészet, csillagászat, haditechnika, gasztronómia, irodalom és fizika szövődik bele ezekbe a félórákba. (…) Egy kívülálló nyilván komplett zagyvaléknak minősítené az egészet, és pár perc után rémülten menekülne.”
Ugyanezt az összhatást keltik az új kötet „talált szövegei” is, amelyek azonban annyiban mégsem a „found poetry” jellegzetességeit hordozzák, hogy a hajléktalanszállónál jelen lévő Győrffy figyelme, részvétele szükséges létrejöttükhöz. Donhauser-esszéjében Győrffy a gyerekek, az őrültek és a költők töredékes beszédét kapcsolja össze ‒ ezt a fajta figyelmet talán a szürrealisták tudták még ugyanilyen rendszerbe helyezni. Győrffy kötetében, a T. J.-szövegekben ez dokumentumköltészetté változik, lábjegyzet tartozik hozzá. A figyelem és a különleges helyzet kapcsolja be a kötet szövegkeringésébe. Ez a kötetrész mindenesetre képes visszamenőleg is párhuzamokat, alternatív útvonalakat létrehozni a kötetben: a „néma” apa hozzáférhetetlen monológjainak, a Duna vizének több generációt is megszólító „beszédének”, sodrásának válik lehetséges analógiájává.
Győrffy sokadszor fut neki önmegértés-projektjének ‒ és noha filozófiája jól érzékelhetően az úton-levésé, ebben a könyvben kifejezetten tág, összegző perspektívájúak a versek. Idegen helyszínekben való megmerítkezés, emlékek felidézése, szülőkben, gyerekekben való tükröződés, szerelemben, természeti képződményekben való megmutatkozás-belevetülés egyaránt hozzáad valamit a Győrffy-énhez. Fontos, hogy mindezt a kötet is tudja, nem is akármilyen mélységben: „Akkoriban olvastuk mindketten Hermann Hesse / Narziss és Goldmund című regényét, / és alaposan a hatása alá kerültünk. / Goldmundok szerettünk volna lenni, olyanná válni, / mint ő, vándorolni, figyelni és megérteni valamit. / Ártatlan és naiv lelkesedés volt ez, / de az őszinteségéhez nem férhetett kétség” (A goldmundi út).
Ezekben a sorokban az a legfontosabb, hogy az eltávolodás ezt az attitűdöt is érinteni tudja valamelyest, naivnak mutatva elsősorban a lelkesültség-elemet ebben a kamaszkori vándorlásvágyban. Győrffy mostanra mintha azt is tudná (és a versben ki is mondja), hogy az utat a sötéttel, a fenyegetővel, az alattomossal együtt lehet csak elképzelni ‒ erről is szól a vándorlás, nem csupán a kimozdulás eufóriájáról. Ennek a tudásnak a nyomait érdemes megkeresnünk a kötet verseiben.
GYŐRFFY ÁKOS legutóbbi művei: A hegyi füzet; Haza; Havazás Amiens-ben.
