Leila Slimani: Az ogre kertjében | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Kényesebbnél is kényesebb témákat dolgoz fel a francia irodalom egyik legerőteljesebb képviselője, Leila Slimani. A gyerekgyilkosság után (vagy inkább előtt) a nimfomániába menekülő anyáról és feleségről írt pompás regényt, akinek beletörött a bicskája a társadalom elvárásainak való megfelelésbe. A fűt-fát elcsábító Adéle mögött újra felsejlik a boldogtalanság és a modern lét frusztrációjának finom költészete.
„Hallgatni kell. Hallgatni, ez a legfontosabb.” Talán ez a két kulcsmondat a francia-marokkói szerző, Leila Slimani első regényének, amely másodikként érkezett meg a magyar olvasó asztalára. Ez érthető, hiszen az Altatódal kapta meg a legfontosabb francia irodalmi elismerést, a Goncourt-díjat, és ez tette egycsapásra nemzetközi sztárrá. Nem véletlenül. Más kérdés, hogy a magyar olvasó számára a gyilkos dada története, aki megöli a rábízott gyermekeket, nem tűnt, mert nem tűnhetett túl eredeti történetnek. Legfeljebb egy klasszikus modern változatának.
Talán ha nincs Kosztolányi, nagyobbat szólhatott volna Slimani remeklése, mert az Altatódal valóban igen erős könyv. Az alapötletet egy New Yorkban megtörtént bűntény adta, ám az erőssége maga a megformáltságban rejlett. A szöveg kidolgozottságában. Olyan volt, mint egy maraton futó szálkás teste, aki egy gramm felesleges zsírt, de még felesleges izomköteget sem engedhet meg magának, mert lelassítja, elnehezíti. Ugyanakkor nem kopogtak szárazon a mondatok. Úgy is mondhatnám, hogy a lehető legkevesebb írói trükkel érte el a legnagyobb hatást. Ez a trükk persze elsősorban az istenáldotta elbeszélői tehetség. Az arányérzék, a higgadt írói attitűd.
Nagy tűzijáték Az ogre kertjében sincs. A második regény felől nézve teljesen világos, hogy Slimani azon kevés írók közé tartozik, akik nem pazarolták az idejüket a felkészülésre. (Vagy legalábbis jól elrejtették, ahogy egy nő is csak kész sminkben lép a szerelme elé.) Ahogy régebben mondták, teljes fegyverzetben lépett az olvasói elé: kész nyelvvel, kész stílussal, kész világlátással. Ugyanazok a kiérlelt és magabiztos mondatok (mindkét fordítás Lőrinszky Ildikó érdeme), ugyanaz a takarékos, minden jelenetet időben elvágó szerkesztésmód. És pont annyi kihagyás, sejtetés amennyi nem akasztja meg a történet menetét, hanem teret hagy az olvasó tapasztalatainak.
Az is látszik már, hogy Slimani a boldogtalanság, a csöndes frusztráció költője. Az Altatódalban Louise, a dada hordozza magában a csillogó felszín alatt lassan felgyűlő, színtelen és szagtalan, tág értelemben vett otthontalanságot, most pedig Adéle-ben, a fiatal anyában és feleségben ülepednek le a mindennapos hiány feszítő szorongásai. Leginkább a kielégületlensége. Ezt leglátványosabban a szinte feneketlen szexéhsége jelzi (boldog-boldogtalannal kikezd, és a jelöltek nagy részét ágyba is viszi), de a baj jóval összetettebb ennél. És nem is nagyon gyógyítja egy kósza menet az étterem mosdójában.
Adéle a képeslapos harmóniát keresve házasodott össze Richard-al a gasztroenterológussal, és ezzel látszólag megütötte a főnyereményt. Az orvos révén ugyanis ki tudott törni a maga szűk világából, az anyai szeretetlenségből és az anyagi gondokból. Gyereket szült, látszólag azt az életet éli, amit a társadalom elvár tőle, megtestesíti a giccses, polgári, beérkezett biztonságot. Bármikor illusztrálhatnák velük a boldog francia párt egy óriásposzteren. Csakhogy a házasság kihűlt (igazából sosem volt forró), a munkáját (újságíró) gyűlöli, és nem igazán akar Párizsból leköltözni vidékre, hogy egy még giccsesebb unalomba haljon bele. Neki izgalom kell, amit legfőképpen az alkalmi vagy párhetes szeretői viszonyaiban talál meg. Ez viszont örök hazugságra, vagyis hallgatásra kötelezi.
Színlelésről színlelésre vergődik tehát, miközben egyik szerepét (anya, feleség, szerető) sem tudja megélni teljesen, mint ahogy a független női lét is végképp elúszott – a válás ezt nem hozná vissza. Tengődik hát, szervezi a találkáit, a gyönyör pillanatnyi kisüléseit (egyre nagyobb gátlástalansággal nyomul rá bárkire, legyen az a férje példaképe vagy orvosa), de igazából nincs jelen sehol. Képzavarral élve: egyre nagyobbakat szippant a levegőtlenségből. Aztán persze a sors szól közbe. Egy motorosbaleset hosszú lábadozásra kényszeríti a férjét, de vajon van bármi, ami más felé terelhetné Adéle végzetét?
Az ogre kertjében higgadtsága talán még látványosabb hatást vált ki az olvasóból, mint az Altatódal bűn felé vezető elkerülhetetlen végzete. Ez talán leginkább az erotikus jelenetekben mutatkozik meg leginkább. Kevés szerző tud ilyen élethűen, elevenen, mégis halálnyugodtan leírni szextől túlfűtött jeleneteket, amelyekből egyre nagyobb és változatosabb dózis kell, hogy elérjen valamilyen hatást. És igen plasztikusan fogalmaz, amikor másnap felméri a károkat. „Szeméremteste olyan, mint egy törött üvegcserép, barázdahálózatot rajzolnak ki rajta a sérülések, vérerek. Vékony jégpáncél, amely alatt megdermedt holttestek lebegnek.”
Egy szó mint száz: Leila Slimani első könyve épp olyan erős irodalmi élmény, mint amilyen volt az Altatódal. És ezt már Kosztolányi sem veheti el tőle.
