Maros András: Két-három dán | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Két-három dán, egy zalai zsákfalu és a hosszú hétvége már az álmoskönyv szerint sem idilli elegy. Maros András kilencedik regényében meg is történik minden, ami elképzelhető. És tán még az is, ami nem.
Az elgondolás nem is volt rossz: kihagyni az unalomig tolt turistahelyeket (Halászbástya, Parlament, Lánchíd, Hősök tere), és bevackolni magukat három napra az isten háta mögé, „Magyarország legeldugottab zugába”. Mert csak ott lehet kiismerni mindazt, amit a turisták révén agyonkoptatott helyek már elrejtenek: hogyan is élnek valójában a magyarok. De azért a Balaton autóval ne legyen messzebb fél óránál – ha esetleg mégis úgy élnének azok a fránya magyarok, ahogy ez egy dánnak nem túl szimpatikus. Mert épp erről van szó: három dán hirtelen ötlettől vezérelve úgy dönt, hogy egy zalai zsákfaluban (olyan, mintha direkt erre a regényre találták volna ki a beszédesebbnél is beszédesebb, ám valóban létező Vöcköndöt; a dános átírás viszont telitalálat!) járja ki a maga gyorstalpalóját ebből a furcsa népből. Itt tanulja meg mindazt, amiről a Lonely Planet szemérmesen hallgat.
Maros András új regényének alaphelyzete nem csak arra kiváló, hogy humoros helyzetek egész sorát kínálja fel, de arra is, hogy nem kevés öniróniával magunkat tükröztessen meg kissé az irigyelt skandinávok szemüvegében. Mert így talán még jobban rólunk szólhat a történet. A defekt miatt érthetetlenül káromkodó taxis például „valójában egy kóbor hegyi szellemhez imádkozó zarándok” a három fiú szerint. Ám az is megmosolyogtató, amikor az élete fuvarját megháláló sofőr Nekeresd nevét próbálja lefordítani a fiúknak némi telefonos segítségével – Don’t look for. Mert az „it” valahogy elveszett az éterben. Más is el fog…
A három dán (mínusz egy, mert az ötletgazda, amint megérkeznek a vöcköndi szállásukra, azon melegében vissza is tér Zalaegerszegre) bár együtt jártak a koppenhágai egyetemre és két évet húztak le egy albérletben, igazából három külön világ. A hangulatfüggő, az életen könnyed nemtörődömséggel átszörföző Magnus vidéki gyerek (sokak szemében egyszerű „paraszt”), ám különcségében és egyenességében van valami igazán megkapó, s nem is csupán a fizikai ereje. „Aki közelről ismerte, nem az öklétől tartott, hanem a sértődéseitől meg a hisztijeitől.” Mikkel viszont a teljes ellentéte: mindent túlgondoló, tépelődő, és mindenben és mindenhol jeleket kereső és találó szorongó értelmiségi legújabb verziója. A jelek iránti mániáját szüleitől örökölte, akik „abban is csak az élet artisztikus kifejezésmódját látták, ha megpenészedett az eperlekvár.” Soren pedig a kettőjük között lavíroz.
A közös utazásuk előtt már öt éve nem látták egymást. Magnus visszaköltözött vidékre, megnősült és a családi panzióban dolgozik, de ez messze nem álmai melója. Soren a Siemens dániai központjában húzza az igát, Mikkel egy multi pénzügyi osztályán éli kiszámított és tépelődős életét. A magyarországi kiruccanás viszont sok szempontból vízválasztó lehet: még inkább láthatóvá teheti a köztük lévő szakadékokat (ahogy azt Magnus lelépése fel is villantja), vagy az igazi barátság felé indítja el őket. A kérdés megválaszolásáig viszont nem akármilyen kalandokon mennek keresztül, hiszen a helyi erők is adnak egy-két csavart a történetnek, főleg a házigazdának álcázott, valójában nyerészkedő Mille bácsi vagy a neve ellenére szintén nem túl ártatlan Tündérbogár. És akkor még nem beszéltünk a srácok – főként Magnus – múltjában található árnyakról…
Maros András talán az egyik legkönnyebben olvasható magyar szerző, aki mindenféle prozódiai trükkök és önmegvalósítások nélkül mesél, és közvetlensége már három-négy oldal után is beszippantja az érdeklődőt, aki legközelebb már a történet szívében tér magához. Ahonnan persze már nincs menekvés. Akkor is remek megfigyelő, ha épp játszótereken vagy kávézókban ücsörög, és jelentéktelennek látszó pillanatokra vadászik, mert meggyőződése, hogy azok rejtik az élet, az életünk valódi esszenciáit. Játszótéren ismerszik meg igazán a jellem! És akkor is képes lebilincselni, amikor magáról mesél: a profi teniszéletben szerzett élményeiről szóló Semmi negyven az egyik legjobb „sportregény” Pető Péter Leshatára mellett.
A Két-három dánban a szerző saját tapasztalatai is megcsillannak, hiszen 2014-ben alkotói ösztöndíjjal egy hónapig a skandináv országban tartózkodott, ám ettől ez még egy ízig-vérig hazai regény marad. Mert a vidám és harsány színeken bizony itt-ott átüt a keserű, lehangoló realitás. A könyv borítója, bár némiképp hasonlít a Fargo című tévésorozat norvégmintás plakátjára, nagyon jól rímel a regény végkicsengésére. A sajátos „tanulmányút” után ugyanis már a dánok is magabiztosan használhatják majd a helyi szólásmondást: „Én sem most jöttem a falvédőről!”
MAROS ANDRÁS legutóbbi művei: Játszótéri pillanatok; Befutunk; Kávéházi pillanatok
