Van esélyünk a holnapra?

Andri Snaer Magnason: Időről és vízről | Papp Sándor Zsigmond ajánlója

Hamarabb fogom a fiam kezébe nyomni az izlandi szerző könyvét, mint Harry Potter kalandjait vagy Poirot kacifántos ügyeit. Andri Snaer Magnason ugyanis szelíden és közérthető nyelven magyarázza el mindenkinek, hogy milyen jövő vár ránk, ha jobban érdekelnek minket a celebek idomai, mint az olvadó gleccserek. Spoiler: olyan, amilyet az ellenségeinknek sem kívánnánk.

Legszebb álmaimban az unokám Greta Thunberg fiatalkori szobrát koszorúzza meg Budapest egyik fontosabb terén. Azért ez a legszebb, mert ha ez megtörténik, akkor egyrészt lett unokám, másrészt megmaradt a magyar főváros és vele a világ, amely végül hallgatott a svéd aktivista most még sokak számára csak „klímahisztinek” tűnő figyelmeztetéseire. És megcselekedte azt, ami a jövőnk szempontjából elengedhetetlen.

Nem messze Greta szobrától ott kell majd állnia az izlandi Andri Snaer Magnasoné is. Az ő érdeme persze csak annyi, hogy megírta ezt a furcsa műfajú könyvet, amely egyszerre regényes emlékirat és ismeretterjesztés, útikönyv és tudománytörténet, de leginkább higgadt beszéd azokhoz, akik nem akarják homokba dugni a fejüket. Igen tanulságos például az a rész, amikor az éghajlatkutató Wolfgang Lucht győzködi arról, hogy miért legalább annyira fontos a történeteket mesélő író szerepe, mint a tudósoké. Lucht például az előadásában Kasszandra átkáról beszélt. Arról, hogy hiába ruházták fel a jövőbe látás képességével, senki sem hisz neki, így kénytelen végignéznie, ahogy tíz évvel ezelőtti legborúlátóbb jóslatai valóra válnak (sőt még enyhének is bizonyulnak).

De vajon miért nem figyelünk a tudósok, kutatók, modellkészítők szavaira? Egyrészt azért nem, mert ahogy Lucht fogalmaz, a tudósok „nem az információ átadásának szakértői”. Ehhez írók és történetek kellenek, mert ezek révén értik meg az emberek, hogy mi is történik körülöttük valójában. És fogják fel, hogy a világvégéről szóló történetek voltaképpen egy orvos diagnózisához hasonlítanak, aki közli a pácienssel a szörnyű, de még gyógyítható betegség hírét. Másrészt azért sem figyelünk a fontosabb jelzésekre, mert még nem értjük az új szavakat.

Magnason lehengerlő egyszerűséggel és elegáns érveléssel (Patat Bence remek fordítása) magyarázza el, hogy miért is volt olyan nehéz a 19. század elején egy földnélküli, elnyomott zsellérnek beszélni a szabadságról és egyenlőségről a király hatalmán nyugvó politikai berendezkedés helyett. Azért, mert ezek a szavak még semmit nem jelentettek az ő mindennapi valóságával, gondolkodási sémáival szemben. Így aztán azon sincs mit csodálkozni, hogy a tengerek savasodása, amely amúgy „az elmúlt 30-50 millió év legjelentősebb változása a bolygó természetében és kémiájában”, az izlandi internetes folyóirat-adatbázis szerint 2011-ben csupán ötször bukkant fel a lapokban. Szemben a Kardashian név 180-szoros előfordulásával. (A világ sajtója, így a miénk is, vélhetően ugyanezen arányokat mutatná, csak Kardashian helyett mondjuk Győzikével.)

Ezért lehet, hogy az ENSZ „utolsó figyelmeztetésül” szánt jelentésének publikálásakor, amely az éghajlatváltozás hatásairól szólt, olyan kisebb, ám jobban érthető hírek uralták az izlandi sajtót, mint a főpolgármester irodájába vásárolt képzőművészeti alkotás, vagy a túlárazott fűtelepítés.

A sok és felesleges poszt, pletyka és hírecske miatti zajban egyszerűen elvesznek az életünket és sorsunkat alapjában véve befolyásoló események, számok és tények.

És jobb a zajra figyelni, mint tevékenységünk kiábrándító következményeire, és belegondolni abba, hogy le kellene mondanunk a zaj jelentette szórakozásról ahhoz, hogy valóban változtatni tudjunk. És főként olyanokat juttassunk hatalomra, akik nem megrettenve az áldozatoktól a helyes irányba terelnénk a világunkat.

Egy olyan világban, amelyben valóban értenénk az olyan kifejezéseket, mint a savasodás, olvadás, emelkedés, felmelegedés, Magnason könyve lenne az év egyik legfontosabb publikációja, és megvetés sújtaná azokat, akik a jövőnk ellen dolgoznak gyávaságból vagy politikai rövidlátásból. De most olyan időket élünk, amikor „a valóság értékét pénzben mérjük”. Csak úgy beszélhetünk az érintetlen természetről, hogy az milyen hasznot hozhat, mennyi munkahelyet teremthet, hány vendégéjszakát és milyen befektetőket vonz. A természet már rég nem szent, nem önmagában értékes, és messze nem tükrözi „Isten hallgatag végtelenjét”, ahogy a régi idők természetjárója fogalmazott.

A mi gondolkodásunk, figyelmeztet Magnason, szöges ellentétben áll a korábbi generációk szemléletével, „akiket arra tanítottak, hogy az értékes dolgokra vigyázni kell, nem szabad eldobni semmit, az ételt meg kell enni, a tárgyakat meg kell javítani, és mindent hasznosítani kell”.

Ezért van az – csak egyetlen példát hozva –, hogy évente annyi üdítős és sörös doboz (vagyis alumínium) kerül a szemétlerakókba, amennyiből az amerikai légiflotta négyszeresét le lehetne gyártani. Cserébe viszont az új alumíniumgyárak energiaéhsége miatt el kellett árasztani vízzel Izland egyik háborítatlan területét, így alakítva ki egy mesterséges tavat. És ez a természeti kincs csak egy volt a sok ezer közül, „amit a föld lakóinak mostani nemzedéke évente szó szerint a szemétbe hajít”.

Az izlandi író könyvét azért mondanám az év egyik legfontosabb művének, mert higgadt, szelíd hangon, félreérthetetlen történetek és példák révén, érthető nyelven és fogalmakkal mondja el a mai „zselléreknek”, hogy merre és hogyan találják meg a szabadsághoz és túléléshez vezető kiutat. Csak annyit kell tennünk, hogy figyelmesen kell olvasnunk, és engednünk, hogy a valódi veszélyt felfogva jeges rémület költözzön belénk, mert csak ez képes arra, hogy visszanyerjük vagy megszerezzük a megfelelő döntésekhez szükséges tisztánlátást.

Mert ne legyen kétség bennünk: „odafent” csak akkor fognak helyesen dönteni a sorsunkról, ha „idelent” megfelelő akaratot és nyomást érzékelnek a politikusok. Amíg viszont a többséget jobban érdeklik az épp aktuális polgármesterek piti ügyei és Kardashian kétségtelenül formás feneke, addig nyílegyenesen rohanunk a végzetünkbe.

ANDRI SNAER MAGNASON legutóbbi művei: LoveStar; Időláda.