Vasember a táncházban

Pál Sándor Attila: Rokonok | Papp Sándor Zsigmond kritikája

Mi történik, ha a képregények és a popkultúra iránti szeretet találkozik a magyar rögvalóság ábrázolásának fogékonyságával, vagy a néptánc romantikus mozgalmával? Nos, valami olyasmi, mint Pál Sándor Attila első novelláskötete, amelynek sikerültebb darabjaiban groteszk kalandok várják a különccé vált főszereplőket. Mert nem mindig vezet jóra, ha egy frissen felújított családi házban próbáljuk ki a Vasember-páncélt.

Pályakezdő íróként úgy véltem, hogy egy novella csak fontos dolgokról szólhat, szerelem, halál, az élet fordulópontjai. Minden másról írni csak pazarlás, a papír felesleges használata. Ma már mindezt másként látom, sok jó író és sok jó rövid próza győzött meg arról, hogy a „semmiségek” mögött is ott lehet a „minden”. A kortársak közül szerintem talán Tóth Krisztina vagy Szív Ernő képes a legtöbb drámaiságot belepréselni az élet apróságaiba. Olyannyira, hogy ma már megmosolygom magamban azt a szöveget, amelyben három oldalon több a halál és az öngyilkosság, mint egy orosz nagyregényben.

Az kétségtelen, hogy a semmiségekhez Pál Sándor Attila is ért. Néha talán jobban is, mint kellene. Ilyenkor az amúgy igen részletező, minuciózus, életszerű szöveg csak hömpölyög, csordogál a maga medrében, de nem nagyon tart sehová (Rokonok, A kormányos, A sapkás). Mindannyiunk számára ismerős helyzetek ezek: volt sittes kötekedik a HÉV-en, locsolásra érkező rokon gyerekek az apjukkal, egy kenuval közlekedő remete a Dunán.

Az elsőt némiképp színesíti, hogy az alaphelyzet rávetül, összecseng Karinthy Barabbás című novellájával (ezt olvassa épp az elbeszélő). A másodiknak ad némi különlegességet a szigetlakó remete, akit érthetetlenül szemlél a környezete. A húsvéti locsolkodás viszont húsvéti locsolkodás marad: sok kaja, felvillanó életek, udvariassági körök. Ezekben nincs ív, fokozás, csúcspont, szépen gördülnek, haladnak előre a mondatok, aztán egyszer csak vége lesz, és akkor ott állunk egy nagyon is ismerős pillanatképpel. Ám ehhez elég felülni egy szerelvényre, vagy elmenni locsolkodni.

A Rokonokat ugyanakkor kétféle novella jellemzi. Az elsők közé a fent már említett neorealista, tűpontos felvételek tartoznak. A többieket viszont valami kibillenti ebből a földhözragadt helyzetből, és a váratlan húzás mindjárt egészen más megvilágításba helyezi az amúgy ismerős helyzetet. A vasember narrátora elalvás előtt arról ábrándozik, hogy mihez kezdene egy igazi Vasember-páncéllal. S mit ad Isten, másnap talál is egyet a dolgozószoba feletti galérián. Az elbeszélés felvillanyozó groteszkségét, finom humorát a beteljesülő kívánság adja: a szűk, nemrégiben felújított családi házhoz és az ottani szűk élethez nem nagyon passzol a szuperhősök szupereszköze.

A maró humor ugyanígy képes átfordítani egy szimpla utazást a vonaton azzal, hogy az állam törvényileg írja elő az őszinteséget (Banyatank). Amikor belép egy szőke lány a fülkébe, a narrátor így fogadja: „Arról fantáziálok, hogy milyen lehetsz meztelenül, mondtam neki. Értem, mondta. Hát én nem mondhatom el ugyanezt, egyáltalán nem jössz be, nem is érdekelsz, szerintem ne erőltessük ezt a beszélgetést.” A szöveg erejét az adja, hogy az eddig jobbára vígjátékokban használt alaphelyzet (Hanta boy) milyen abszurd, ám felszabadító lehet.

A korábbi álságosságot levetkőző öröm felett viszont ott lebeg, hogy mindez bizonyos értelemben kényszer, hiszen állami nyomásra tűntek el a tapintatos füllentések.

A kötet másik erős darabjában (Haladás) szintén az állam/hatalom „vesz át” egy alulról jövő kezdeményezés irányítását, a magyar színpadi néptánc megreformálását, amely „a magyar identitás egyik legkifejezőbb és legdinamikusabb ereje”. Mindez előbb csak tréfás, aztán egyre groteszkebb, majd kimondottan ijesztő fejleményekhez vezet (egyes intézkedésekhez már nyílt diktatúra szükséges), hogy végül mindez egy igen ismerős fordulatban csattanjon, és a jelen szóhasználatát hozza mozgásba. Igazi antológiadarab!

Szintén az erősebb darabok közé tartozik a Spitzer úr című novella is, amelynek főszereplője addig él, ameddig ki nem olvassa tízezer példányos könyvtárának műveit. így végül pontosan 247 év, 8 hónap és 11 nap után hunyja le a szemét. Az Oppenheim úr (úgy tűnik a groteszkség záloga az idegen csengésű név), amelyben a nyugdíjas agronómus a Trónok harcából és a Gyűrűk urából ismert lénnyé változik át. A szöveg itt is a korábbi logikát követi, azt vizsgálja, hogy a popkultúrából átvett toposz miként viselkedik a magyar rögvalóság díszletei között. Illetve a környezet hogyan viszonyul az álmaikat beteljesítő különcökhöz. Legtöbbször persze trágár értetlenkedéssel, pereskedéssel, megbélyegzéssel.

A pitbullban pedig a kafkai átváltozás sajátos, iróniával kellően átitatott magyar verzióját olvashatjuk, amely szintén remek korrajzban csúcsosodik ki.

Ezeket a szövegeket egyszerre lehet pamfletként, tréfás utópiákként (vagy sci-fiként) és pontos társadalomkritikaként olvasni.

Különös, hogy az áradó fantázia, a fokozás és sűrítés képessége a realistább novelláknál miért mond egy-két kivételtől eltekintve csődöt. Hol csak egy szimpla poénra bíz mindent, amit már a stand-up comedy is a populáris kultúra részéve tett (Az öreg), de még olyankor sem lesz igazán átütő, amikor tragédiára hegyezi ki a történetet (A csók, Mi van a Dunában?). Pedig néha az is elég, hogy az átlag fölé emelkedjen egy szöveg, hogy egy rejtélyes esemény miatt kapjon gellert a rutinná vált munka (Az adatközlő).

Pál első novelláskötetét áthatja a néptánc, a diktatúra idejének romantikus mozgalma, majd a rendszerváltás után lassú sorvadás (Béke, A dohányos). Ez a motívum, kiegészülve a vidéki élet mindennapjaival és a szolid rajongással a képregények iránt, jól fogja össze a Rokonok darabjait, és ez adja a jobb realisztikus novellákat is. Még akkor is, ha ezek zárlata olykor fájóan érdektelen (Béke). Viszont a borító igazi telitalálat, nálam biztosan ott lesz az év legjobbjai között (Visnyai Zoltán munkája).

Vegyes képet ad Pál Sándor Attila prózájáról a bemutatkozás: ott vannak az ígéretes, gördülékeny, igazi élményt adó szövegek, mint ahogy a kezdeti, leginkább ujjgyakorlatoknak tűnő karcolatok is. S ha nem is mestere még az apróságoknak, a drámai mélységű semmiségeknek, némi fantáziával megbolondítva – hiszen a recept már majdhogynem kész – könnyen az lehet.   

PÁL SÁNDOR ATTILA legutóbbi művei: Düvő; Balladáskönyv.