Aczél Géza: szino(líra) 3. | Kácsor Zsolt kritikája
A 2014-ben indult (szino)kötetek lezárása ez a kötet, legalábbis a hátsó borítón azt olvashatjuk, hogy a költő a (szino)lírát a harmadik résszel ezennel lezárja. Nagyon sajnálatos, ha ez így van, vagy ha így marad, mert a kortárs magyar költészet emlékezetes és fontos darabjai ezek. Vastaps Aczélnak!
Akit egyszer megérint ez a sajátos, eredeti hang, azt többé el nem ereszti. Pedig Aczél Géza leleménye „csak” az volt, hogy „faltól-falig” szövegeket ír, ami alatt azt kell érteni, hogy a tördelést voltaképpen a papír (a képernyő) széle végzi el, miközben a versek ritmusát a szöveg dinamikája és a belső rímelés adja. Egészen lenyűgöző darabok születtek így.
Az elmúlt 15 évben Aczél Géza költői feltámadásának lehettünk tanúi, annak dacára, hogy a szerző érzékelhetően mindent elkövetett, hogy olvasóját a meddő ábrándozásról lebeszélje. A költő munkásságának „hajnala” jellemző módon „alkonyattal” indult, legalábbis 2005-ben (szakma)alkony címmel jelent meg az a kötet, amely az új korszak indulását jelezte. Aztán megszületett a (vissza)galopp (2007), a (kontra)galopp (2009), az (ő)szike (2010), a (búcsú)galopp (2012), ezt követte a (szino)líra (2014), majd 2018-ban a (szino)líra 2., és ezzel el is érkeztünk a legújabb kötethez, amely a többihez hasonló annyiban is, hogy ez szintén afféle „gézabácsis” búcsúzás és búcsúzkodás. Egy bölcs és komor ember mélabúsan eldünnyögött búcsúja attól a világtól, amelyben élnie adatott, márpedig ez a világ – úgy tűnik a versekből – nem érdemli meg a dicshimnuszokat.
A (szino)líra szótáríró szerzője számadást, leltárt készít a szavakból, s ezúttal az ama szótól az asztalterítőig jut el. Az összegzést végző költő szándékoltan „öregnek” adja ki magát, ami nem annyira az életkorára utal, hanem a távolságra, amit a világtól tart. Ez a távolságot tartó szerző ugyanis nem öreg a szónak a kiöregedett, elöregedett értelmében. Nagyon is távol van az öregségtől, ám makacsul mégis a visszavonulót fújja hosszú évek óta, miközben a verseiből árad a különleges, már-már fiatalos hév és erő. Érezzük a soraiból, hogy ha akarna, akkor ez a költő harci riadót is zenghetne, de hát nem akar. Éppen az a lényege az ő magatartásának: nem akar a világtól semmit. A hangja rezignált és tartózkodó, a tekintete hűvös és gyanakvó – bizony mondom, hogy ha Aczél Géza portréfestő volna, nem szeretnék neki modellt ülni.
A (szino)líra 3. versei a sorozat előző darabjaihoz hasonlóan három főbb csoportra oszthatók: vannak (vissza)emlékezős versek, vannak (magán)életi darabok, s végül (köz)életi közlemények.
A zárójeles felosztást én követtem el, hogy szét tudjam választani a verseket és meg tudjam különböztetni egymástól csoportok szerint. A (vissza)emlékezős versek esetében azért indokolt a zárójel, mert eltérő a versidő induló pozíciója: vannak olyan szövegek, amelyek egy régi emlékkel indítanak, s így jutnak el a máig; más versek azonban a jelenben születnek, s révednek vissza a múltba.
Bevallom, hogy Aczél Géza szövegeiben a versént minden további nélkül azonosítom a szerzői énnel. Tudom, sok költő esetében indokolt különbséget tenni, de ezek a művek annyira személyesek, annyira alanyiak, hogy a versekben megszólaló, kesernyés, kiábrándult, elmerengő figura sziluettje éppen ráillik Aczél Géza alakjára. Ez az oka annak, hogy a (köz)életi verseit annyira szeretem: azonosulok a politikai véleményével, és olvasóként megnyugtat, hogy a fennálló politikai rendszerről éppen olyan elítélő a véleménye, mint az enyém. Holott ha valamire, akkor az egyetértésre ez a szerzői én egyáltalán nem tart igényt – miképpen nem tart igényt semmire a költői megszólalás jogán kívül.
A kötet legmegrendítőbb darabjai a (magán)életi csoportba tartozó versek, az öregséggel és az elmúlással való szembenézés szépségesen tragikus remekművei.
Tudom, hogy Aczél Gézánál ez visszatérő és jellegzetes motívum, amelyet erősen megtámaszt egy kevés hipochonderség, ettől függetlenül nem lehet ezeket a (mondjuk ki végre) halálverseket megrendülés nélkül olvasni. A halál az egyetemes költészet nagy témája évezredek óta, s lám, olyannyira elképzelhetetlen és abszurd jelenség a halált saját magunkra vonatkoztatni, hogy minden generációban új módon lehet róla megszólalni.
A 19. században egy magyar költő kívánta és vágyta a dicsőséges halált, a 20. században harcolt vele és értelmezni próbálta, a 21. században pedig igyekszik békét kötni vele. Egyik sem tökéletes módszer a legyőzésére, lássuk be, ettől függetlenül Aczél Géza halálversei rendkívüli módon közelítenek a témához: fő és lényegi és központi kérdéssé teszik, úgy értem, a biztosan eljövő halálunk felől ítélik meg a biztosan elmúló életünk jelenségeit. Márpedig a halál felől nézve az élet legmagasztosabb, legnagyobb és legdicsőbb dolgai is eltörpülnek.
Ezekbe a halálversekbe csöppnyi önsajnálat vegyül – de csak az íze végett, ahogy a falusi szólás tartja.
Ettől eltekintve filozofikus emelkedettségű és lírai töménységű sorok kígyóznak elénk, fel is hívom a figyelmüket a 31. oldalon található műre, amely az annyi címet kapta, s amelyben teljes pompájában áll előttünk Aczél Géza kép- és kifejezésteremtő, robusztus nyelvi énje: „…bár utólag a belső időgép lazán rázta le a szorongó pszichéjében a kétkedő valót…”
A világban csalódott, a világból kiábrándult, de a világot a nyelv vasmarkában megfegyelmezni képes költő remek kötete ez, s olvasóként kizárólag azért szurkolok, hogy a hátsó borító szövege hamis előrejelzésnek bizonyuljon. Nagyon szeretnék írni a (szino)líra 13. című kötetről is, a halál ugyanis várhat – már meg van verselve.
