Einar Kárason: Viharmadarak | Papp Sándor Zsigmond kritikája
Az igen termékeny izlandi szerző ezzel a kisregénnyel mutatkozik be a magyar olvasónak. Az 1959 telén bajbajutott Máfur nevű halászhajó csak a csodával határos módon menekült meg az elemekkel vívott harcából. A Viharmadarak ezt a modern mítosznak is beillő küzdelmet eleveníti meg levegőtlen feszültséggel.
Milyen a könyv, kérdezte a feleségem, amikor letettem az izlandi szerző kisregényét (nagyobb elbeszélését). Soha ne legyen a gyerekből tengeri halász, hirtelen csak ennyit tudtam kinyögni. Lélekben kicsit még ott voltam az új-fundlandi vizeken hánykolódó, hegyméretű hullámokkal és a jegesedéssel küzdő hajón, bőrig átázva, kimerülten, alvás nélkül és folyamatos életveszélyben. Nem könnyű ilyenkor esztétikai ítéletet megfogalmazni. Ám az biztos, hogy Einar Kárason igen meggyőző erővel képes megjeleníteni az 1959 telén bajbajutott Máfur nevű halászhajó és legénysége kálváriáját.
Az izlandi hajó csodával határos megmenekülése, miközben körülöttük sorra süllyedtek el a többiek (több mint kétszázan vesznek oda), egészen biztosan bekerült a halászok kedvenc olvasmányai közé. Ott lesz majd a Tarajló hullámok – Elbeszélések tengeri szerencsétlenségekről és megpróbáltatásokról vagy a Háborgó tengeren – Igaz történetek hőstettekről, tengeri katasztrófákról és hányattatásokról című könyvek frissített, kibővített kiadásaiban, amelyhez hasonló kötetek az elbeszélő, a fiatal matróz (Lárus) apjának polcán sorakoznak.
Ám nem ez az egyetlen irodalmi kaland a halászaink életében: a fedélzetmester verseket ír (kötete is megjelent), és a hajó „könyvtárából” (egy ládából) is gyakran kölcsönöznek ki klasszikusokat (Knut Hamsun vagy Halldór Laxness regényeit). Talán ez és Kárason elbeszélői döntései vezetnek odáig, hogy egy idő után már parabolaként olvassuk a Viharmadarakat. Az egész emberiség küzd itt az elemekkel, a megszelídíthetetlen természet próbálja elsodorni, felmorzsolni a civilizációt. Ugyanez az értelmezés tette univerzális történetté Az öreg halász és a tengert is.
Az izlandi szerző sok tekintetben játszik rá erre az olvasatra. Az elbeszélőt nem számítva nincsenek nevek, mindenki a munkája nevét viseli (rádiós, kapitány, gépész, legidősebb matróz), néhány kivételtől eltekintve alig tudunk meg valamit az elő- és utóéletükről, a regény leginkább csak a drámai eseményekre, a küzdelemre koncentrál, keveset beszél arról a világról, ami kívül esik a hajó indulásán és megérkezésén. Kárason minden erejét a hajó leírására, a halászélet kevés romantikájának és számos nehézségének felvillantására, az elemek tombolására tartogatja. Ritkán kalandozik el és csak nagyon kevés ideig, messze nem kerít akkora feneket a történetnek, mint, mondjuk, a George Clooney főszereplésével készült Viharzóna, amely szintén egy halászhajó tragédiáját dolgozza fel.
Emiatt viszont kissé darabos a Viharmadarak. Szinte azonnal véget is ér a történet, amint a vihar elül, s bár van pár oldalnyi kifutás (megtudjuk, hogy a harminckét tengerészből csupán nyolcan merészkedtek ki az átélt megpróbáltatások után a vízre), de arra például már nem tér ki, hogy az egyetlen komoly sérülttel, a másodtiszttel vajon mi lett. Bizonyos értelemben viszont pont a lekerekítés és a hosszas bevezetés hiánya, a ballasztok kidobálása (ahogy a hajót is folyton tehermentesíteni kell a rárakodó jégtől, és kidobálni a fedélzetről, levágni róla mindent, ami pluszsúly), a hollywoodi történetmesélés fordulatainak elhagyása miatt lesz igazán intenzív a kisregény. S bár egy délután alatt kiolvasható, időnként mégis le kell tenni, hogy levegőhöz jussunk, a matrózokkal ellentétben kicsit kipihenjük magunkat.
Kárason mindent tud a hajóval és a halászattal kapcsolatban – ezért is kész bravúr Patat Bence fordítása, hiszen nem lehetett könnyű megtalálni a halászhajó minden egyes alkotóelemének magyar megfelelőjét. A kisregény egészét tekintve néha talán túl hosszúra is nyúlnak ezek a mondatok, ám így viszont tényleg sikerül minket odavarázsolnia a fedélzetre, még ha nem is tudom teljesen elképzelni az előbástyát vagy a davit-darukat. A kifejezések, a halászás leírása valahogy olyan érzetet kelt, mint a Verne-regényekben annak idején olvasott földrajzi nevek (mindmáig beleborzongok, ha bárhol meglátom azt, hogy Patagónia): pillanatok alatt felépítik bennünk ezt a távoli, idegen világot anélkül, hogy egy pillantást is vetnénk a térképre/tengerészeti lexikonra.
Ha a Viharmadarakat nem is nevezném mesterműnek a pokolból, ahogy a hátsó borító idézi a magyar olvasók által is ismert Roy Jacobsent, a feszültség és izgalom megteremtésében valóban kivételes mű. Az emberi teljesítőképesség határáról mesél, Sziszüphosz modern mítoszáról, mert hiába verik le, zúzzák össze a hajó minden részére rárakodó jeget, hogy az így kialakuló tömbök és gleccserek ne nehezítsék el és tegyék kormányozhatatlanná a hajót, az újra és újra visszahízik.
Mintha csak az élet hiábavalóságával és mélységes irracionalitásával néznének szembe a névtelen matrózok ezeken a jéghideg februári napokon. És a véget nem érő küzdelem csupán egyetlen „jutalommal” kecsegtet: a puszta túléléssel. Nem is heroikus harc ez, inkább az emberi tehetetlenség és saját korlátaink egzisztenciális megtapasztalása: egy pillantás az addig csak elképzelt szakadék mélyébe. Nem csoda, ha sokan közülük ezután inkább maradtak a szárazföldön. A könyvekkel.
