Világlegjobb Gimnázium

Nyerges Gábor Ádám: Mire ez a nap véget ér | Deczki Sarolta kritikája

Nagy kihívás, ha valaki a gimnáziumi éveket emlékezetes feldolgozó regények után újat akar mondani a témában. Nyerges Gábor Ádám regénye sem radikális újításával tűnik ki, viszont karcos és hiteles, az egyik legfontosabb összetevője pedig a hol verbális, hol szituatív humor. Talán csak a túl hosszúra nyúlt mondatok és a kevés tagolás foghat ki az olvasón.

Nagy hagyománya van a magyar irodalomban a középiskolai évekre való emlékezésnek. A műfaj klasszikusa kétségtelenül az Iskola a határon Ottlik Gézától, de említhetjük Esterházy Péter Függőjét, Grecsó Krisztián Megyek utánad című regényét, Bereményi Géza Magyar Copperfieldjében is emlékezetesek a gimnáziumi évek kalandjai, és sorolhatnánk. Előkép, minta van bőven, a kihívás inkább az, ha egy regény ezekhez képest akar valami újat mondani, ráadásul új módon.

Nyerges Gábor Ádám regénye, a Mire ez a nap véget ér olyan korban játszódik, amely élményeivel, problémáival, sőt nyelvileg is közel áll a mai olvasóhoz. A regény annak a négy évnek a története, amit Osztály (így, névelő nélkül emlegeti a narrátor) a Világlegjobb Gimnáziumban tölt. Hosszú zárójelet lehetne nyitni arról, hogy miért olyan fontosak ezek az évek, hogy újra és újra megírják, de mindegyik regényből az derül ki, hogy tényleg olyan fontosak. És nem lehet ráunni. De a regény utal arra a másik hagyományra, kulturális mintára is, amely a mostani negyvenes és annál fiatalabb generáció számára alapélmény a középiskolás éveket illetően: ez pedig a gimis szappanoperák világa. Szívtipró gimi, Dawson és a haverok, Beverly Hills 90210.

A regény egyik emlékezetes pontján Laura épp azon lamentál, hogy kérhetne ő a jóistentől nagyon sok mindent, jobb jegyeket, nagy melleket, világbékét. De jó lenne, ha valaki méltányolná már az ő egészen egyszerű, hétköznapi kis álmait is: egy ilyen Dawson-, Josh-, Jason-, Justin- vagy Brandon-szerű sráccal szeretne egy romantikus nagyjelenetet. Enyhe szellő, érzelmes zene, vízpart, rakoncátlan tincsek, és a srác a mutatóujjával az állához érne, finoman megcsókolná. Olyan nagy kérés ez? A válasz nem várat magára: igen. A magyar valóságban Lacik, Józsik, Balázsok és Ferik vannak és valahány név a naptárban, és hogy mennyire hiábavaló ez az álmodozás, azt már a fejezet címe is jelzi: Magyarországon nincsenek Dawsonok. Ezzel a kijózanító mondattal is jelzi a regény, hogy nem rózsaszín szirupról, hanem a magyar gimis évek valóságáról lesz szó.

Ennek megfelelően a regény szereplői sem fogják vissza magukat, repkednek a bazmegek és a lófaszok. Biztos van, akinek ez sok lesz, szerintem azonban éppen így hiteles nyelvileg a regény, ilyen fésületlenül és karcosan. Sőt kifejezetten üdítő, bájos trágárság ez, hiszen akármilyen nyomdafestéket nem tűrő szavak is ezek, mégis olyan ártatlannak tűnnek a szárnypróbálgató, személyiségüket kereső kamaszok szájából.

Annál is inkább, mert éppen ezekkel lesz teljes a regény sajátos humora. Ami van neki, vastagon, hálistennek, és éppen ez az egyik legfőbb összetevője. Hol verbális, hol szituatív humor, hol fanyar, hol vaskos, hol abszurd.

Hálás téma az iskolai dolgozatoké és feleleteké is, mely a tanári hivatás egyik jutalma, s jó pár emlékezetes példa van erre a regényben is.

Rögtön a történet elején olvasható Szabó Szilvia dolgozata a nyelvjárásokról, ilyen gyöngyszemekkel: „A magyar helyesírást nagyban elősegítette Széchenyi István támogatása, aki a nemes cél érdekében egy évre lemondott a Tudományos Akadémiáról, barátai javára. Így jöhettek létre a nyelvjárási régiók, ahol a nyelvjáráson dolgoznak azóta is.”

Túlzásnak tűnhetnek ezek a magvas megállapítások elsőre, de gyakorló tanárok tudják, hogy nem azok. A másik emlékezetes jelenet szintén hozzá kötődik: nyílt napon feleltet a történelemtanár, és a hitelesség kedvéért felszólít egy gyengébb diákot is, miután gyorsan végzett azokkal, akiket ki lehet rakni a kirakatba. Szilvit viszont kár volt. Az is baj, ha nem emlékszik dolgokra, de az is, ha igen, mert IV. Béla kapcsán egy csomó olyan dolog jutott eszébe, amit az órán hallott – csak éppen az a képesség hiányzott belőle, hogy szelektálja az információkat.

Julianus barátból Gyuriánusz lesz, a kunokból punok, és ez még hagyján, mert az automata üzemmódba kapcsolt lány olyan dolgokat is elmondott, amelyek kínos helyzetbe hozták a tanárt is: „Mert aztán, mikor a magyar nép mindig minden fajtákat beengedett és telepített (Tessék?), kunokat, zsidókat, hordányi cágányságokat, tótot, bocskoros oláhot, akkor a Gyurcsók Ferenc, Magyarország elnöke megtagadta a magyar testvéreink állampolgárságát is…” Nagyon szimpatikus, hogy a regény nemcsak a trágárságtól nem tart, de a napi aktuálpolitikától sem, és ez utóbbit anélkül tudja színre vinni, hogy állást foglalna vagy didaktikus lenne.

Remek ötlet egy fogalmatlan diák szájába adni a súlyosan elfogult tanár szólamait, vagyis többszörös fénytörésbe állítani a súlyosan megosztó politikai kérdést. Börleszkszerű jelenet ez, amelynek a végén a diákok (némileg igazságtalanul) Szilvit címkézik fel azokkal a jelzőkkel, amelyek igazság szerint a tanárt illetnék: hungarista, nyilas, fajgyűlölő. A lány ezt sem érti, hiszen „ő mérleg. Oroszlán aszcendenssel.” Az olvasó mégis szinte Szilvit irigyli, ezt a naiv együgyűséget, ahogyan tudomást sem vesz arról a világról, amelyben él, és fehér folt számára a politika tébolya. Hosszan lehetne még sorolni a hasonlóan ötletes, jó humorú, vicces jeleneteket, amelyekkel tele a regény. Frissek, maiak, erőlködés nélküliek ezek, akár még filmen is el lehetne képzelni őket.

Ugyanakkor feszültség érződik a tartalom és a forma között. Az előbbiről fentebb már volt szó, az utóbbira pedig a hosszú-hosszú mondatok jellemzők, kevés tagolással. Az egész történet egybefolyik, és helyenként túl részletező, körülményes. A narrátor szeret elidőzni a leírásoknál, minden apró dologra figyelmet fordít, és ettől a szöveg néhol kissé leül. Arról nem is beszélve, hogy a hosszú mondatok eléggé megterhelik a befogadást.

A szerző egy interjúban nyilatkozta, hogy „igen szerénytelenül hivatkoznék Krasznahorkai csodálatosan nyakatekert mondatszövésére, ami számomra önmagában is szinte zenei élményt nyújt, egyben pedig afféle akaratlan, megerősítő vállon veregetést, tudniillik, hogy a pályakezdő koromban (és néha azóta is) időről időre kritizált, hosszú, komplikált, agyonbonyolított, túljelzőzött mondataim (lásd akár ezt a mondatmonstrumot is!) azért nem teljesen ördögtől való dolgok, szabad így is írni, még ha az épp kurrens irodalmi divatokba a rövidebb, szikárabb és áramvonalasabb mondatszövési technikák passzolnak inkább. Szóval büszkén tartom magam elé, afféle patrónusként Krasznahorkai, de akár néhol Nádas csodálatosan bonyolult mondatait is…” Csakhogy Krasznahorkai vagy Nádas lassú világához, meditatív írásmódjához sokkal jobban illenek ezek a mondatok, mint a kamaszok mozgalmas, felgyorsult életéhez. A faltól falig teleírt, bekezdések által is alig tagolt lapok nem teszik könnyűvé az olvasó dolgát.

De ha ráhagyatkozik a mondatok ritmusára, akkor be tudja szippantani a Világlegjobb univerzuma. A mondatoknak ugyanis van egy sajátos lüktetésük, amely minden bizonnyal annak is köszönhető, hogy a szerző kiválóan ért a nyelvhez, lévén költő, ez a második regénye a négy verseskötet mellett. Gyakori jelenség manapság, hogy költők prózában is kipróbálják magukat, és abban is figyelemreméltót alkotnak, gondoljunk csak Tóth Krisztinára, Orcsik Rolandra vagy Krusovszky Dénesre.

Nyerges regénye akár a középiskolai évek enciklopédiájának is tekinthető, hiszen van benne minden, és mindennek az ellentéte is.

Márton László fülszövege szerint „nevelődési regény, amelyben a nevelők nem játszanak lényeges szerepet”, és fejlődési regény, amely fejlődésnek nincs iránya. Nagyon emlékezetes és jól kidolgozott a már említett történelemtanár figurája, akiről hamar kiderül, hogy alkoholista, zavaros szélsőjobboldali nézetei vannak, műdalokat énekel és mellesleg diáklányokat molesztál.

Az utolsó előtti, Tüneti kezelés címet viselő fejezetben egy olyan jelenetnek lehetünk tanúi, mely számos intézmény számos zárt helyiségében lejátszódott már: pontos, hiteles leírás ez, az olvasó szinte érzi a visszataszító szagokat. Jellegzetes karakter a Görcsegérnek becézett lány is, a beteges megfelelési kényszerével, autoagresszív késztetéseivel. És persze Sziránó, a majdnem főszereplő, az életunt, költőnek készülő, önbizalomhiánnyal küzdő forradalmár.

Ismerősek ezek a szerepek, ismerős az egész atmoszféra, az egész univerzum, a nyelv, a poénok. Az olvasó eljátszadozik a gondolattal, hogy mi lenne, ha ebből csinálnák meg a magyar gimis sorozatot? Persze, úgysem lesz belőle semmi, ahhoz túl karcos, erős és hiteles.

NYERGES GÁBOR ÁDÁM legutóbbi művei: Berendezkedés, Az elfelejtett ünnep; Sziránó.