Géczi János: A rózsa labirintusa | Falusi Dóra ajánlója
Vagy rajongunk érte, vagy ki nem állhatjuk, de senki sem közömbös vele kapcsolatban. A rózsa azon ritka virágok egyike, amely a fájdalmunkat és boldogságunkat is képes szimbolizálni: temetésre éppúgy visszük, mint születésnapra. Géczi János könyvében a rózsa kultuszának jár utána, és közben az emberiség történetét fejti fel.
Sok vonatkozásban az ellentétek virága: megtestesíthet egyszerűséget és luxust, szűziességet vagy épp érzékiséget. Persze nincsenek véletlenek: a rózsához fűződő szokásaink mélyén több ezer éves hagyomány dolgozik bennünk. A rózsa történetének főhőse ugyanis maga az ember. Fernand Braudel francia művelődéstörténész szerint kétszáz olyan „civilizációs élőlény” létezik, amely kiemelt szerepet kapott az emberiség kultúrtörténetében. Ebből százharminc növény. Géczi János író és képzőművész harminc éve foglalkozik rózsákkal, és most nem kevesebbre vállalkozott, minthogy civilizációnk történetét egy egészen új perspektívából, a rózsa kultuszán keresztül tárja fel.
A rózsa labirintusa több ezer évet átfogó, rendkívül alapos és olvasmányos kultúrtörténeti kalauz, amelynek vezérfonala a rózsa. A szerző hol botanikusként, hol művészettörténészként kalauzol minket keresztül ázsiai, antik, zsidó, keresztény és muszlim irodalmi alkotásokon, építészeten, ókori tudományos munkákon. Feltárja és izgalmas összefüggésbe helyezi azt az elképesztő szimbólumrendszert, amely ehhez a herbához kapcsolódik. Birodalmak és hódítók jöttek-mentek, a rózsa jelentése nem változott a különböző kultúrákban, csupán finomodott. Mégis több puszta jelképnél, mert a táplálkozásban, higiéniában és az orvoslásban is éppúgy használták, miközben megmaradt korokon és történelmen átívelő egyetemes jelképnek, az ember történetének állandó háttérszereplőjeként.
De hogyan került a rózsa az emberi kultúrába? Elterjedése – a szerző szavaival élve – „megannyi feltételezés és homály”. Az egyiptomiaknál még nem találunk rá utalást, legelső említése az i. e. 24. századból való. Ekkor használta először az Akkád Birodalom alapítója, I. Sarrukín szakrális célokra az Istár istennőnek emelt templomban. Bár a név feltűnik az i. e. 21. században keletkezett Gilgames-eposz agyagtábláin is, legkorábbi ábrázolása pár száz évvel későbbről maradt ránk, a minószi kultúrában épült knósszoszi palotában található „Kék madaras freskó” formájában. Géczi részletesen elemzi a képen látható különböző rózsafajok jelentését, és rávilágít arra is, hogy milyen jelentőséggel bírtak az ábrázolások a szakrális és birodalmi központnak számító palotába látogatók számára.
Történelmünkben elsőként a rózsa kultikus és kulturális jelentőségével találkozunk, és ez már önmagában is beszédes.
Csak jóval később, az i. e. 13. századtól kezdve maradtak fenn a felhasználásával kapcsolatos leírások. De már a belőle készült olaj is jelkép lett: Homérosz Iliászában (i. e. 8. sz.) Zeusz lánya, Aphrodité vigyáz egy halottra, amelyet rózsaolajjal kentek be. Az áthallás egyértelmű: a rózsa a holttest tartósításán túl az isteni jelenlétre is utal. Nem állt távol ez a gondolat még az olyan profán felhasználási formától sem, mint az ókori paloták szellőztető rendszerébe való csepegtetés. Az illatnak és az illatosításnak ugyanis szakrális jelentőséget tulajdonítottak.
A magyarázat már az i. e. 4. századból érkezik Arisztotelész négy őselem filozófiájából. A rózsa illata a tűz őselemet idézi meg, így a testi gyönyörnél is magasabb rendű élvezethez lehet jutni általa. De nem pusztán a jóérzés miatt, amelyet kelt, hanem mert egy, az anyagtól független öröm forrását idézi meg, teszi hozzá Géczi.
Égi és föld alatti világok határjelző növénye tehát, egyszerre tartozik a görögök által megismerhetőnek vélt mindhárom világhoz: Olümposzhoz, alvilághoz és emberi élethez. A szirmok színének jelentése a – szintén a görögök által képviselt – kalokagathia eszméjét idézi, miszerint az erkölcsi jóság és a külső szépség együtt jár. Rózsakoszorúval a fejen enni, áldozni, szeretkezni, vagy épp inni kitüntetett helyzetet jelölt, és még a lerészegedés ellen is volt módszerük, bár annak hatékonyságát ítélje meg mindenki maga: a koszorúról letépett szirmokat szórták a borba.
A kereszténység szimbólumrendszerébe a Római Birodalom hellenizálódásával együtt kezd el beépülni, a 3. századi liturgiák már említik a növényt. Ötszáz évvel később pedig már kiforrott kultikus és művészeti tartalommal rendelkezik: Krisztus sebeinek, szenvedésének és vértanúságának szimbóluma lett. A seb mint vér, és a vér mint a piros rózsa motívuma így a szenvedés, vagyis az anyagi és az isteni kettősséget hordozza magában. A piros virág és a tüske egysége pedig az allegorikusan gondolkodó keresztényeknek a világ dualitását szimbolizálja. Ezért használjuk mi is – tudattalanul – a boldogságunk és a fájdalmunk kifejezésére egyaránt.
És hogy mindez mivégre? A válasz valahol mindig ugyanaz: a szép dolgok missziós funkciója, hogy „rávezethetik” az embert az anyagi világon túli tapasztalásokra. Kultikus szemmel nézve a hitre. Így lett a rózsa nem csak a kertünk, hanem a történelmünk szerves része is.
GÉCZI JÁNOS legutóbbi művei: Sziget, este hét és hét tíz között; A tenyérjós; A kancsólakó kígyó
