Bognár Péter: Hajózni kell, élni nem | Kácsor Zsolt kritikája
Parádésra sikerült az eddig verseiről ismert Bognár Péter bemutatkozása prózaíróként: határozott gondolkodású és kezű szerzőt ismerhetünk meg a falusi polgárőr „nyomozásait” elbeszélő alkotásban. Olvasás közben az járt a fejemben, hogy ha ilyen bravúros az első regénye, vajon milyen lesz a következő? Csak a borító, azt tudnám feledni…
Mivel Bognár Pétertől prózát még nem olvastam, már az első tíz oldal elolvasása után az a kérdés jutott eszembe, hogy eddig miért nem írt még regényt ez az ember? Hiszen a hátsó fülön látható adatok szerint 1982-ben született, azaz negyvenéves. Aztán arra gondoltam, hogy biztosan próbálkozott, legfeljebb nem publikálta – a Hajózni kell, élni nem című kötete ugyanis határozott gondolkodású és kezű, érett, kiforrott regényíróra vall. Úgy látszik igaza van azoknak – s közéjük tartozom én is –, akik szerint a jó prózához érettebb kor, s ebből következően sok-sok felhalmozott élettapasztalat szükséges.
Ez a regény ugyanis bravúros munka. Egyenletesen magas színvonalon kitartott írói hang és gyanúsan mély emberismeret jellemzi, amit azért nevezek gyanúsan mélynek, mert talán nem is emberismeretről, hanem önismeretről van szó. Azaz a külső világ jelenségeinek a saját személyes énben elraktározott produktumairól, amelyet a szerző idővel saját alkotói márkajelzéssel látott el: íme, ilyen az emberek világa, ha Bognár Péter tudatán átszűrve ábrázoltatik. Ilyen kicsinyes és egyszerre magasztos, ilyen primitív és egyszerre követhetetlenül bonyolult, ilyen költői és egyszerre brutálisan hétköznapi, ilyen fekete-fehér és egyszerre minden ízében metaforikus.
A szüzsé meglehetősen röviden összefoglalható. Az egyes szám első személyben fogalmazó elbeszélő egy felkavarodott lelkű, magánéleti válságokkal sújtott, a családi állapotát tekintve elvált polgárőr, aki a maga kis Suzukijával járja a maga kis faluját, amelyet elszánt hivatástudattal őriz napról napra, hétről hétre, hónapról hónapra. Közben pedig képzelt, valóságosnak hitt vagy valóságos konfliktusok, súlyos problémák, megfejtésre váró, sőt, haláleseteket követelő „bűnesetek” felderítésén töri a fejét.
Holott az úgynevezett valóságban a falu éli a maga normálisan abnormális életét, amely Kelet-Közép-Európában talán nem is oly abszurd. Például a helyi asszonyok egy olyan üzemben dolgoznak, ahol szexuális segédeszközök gyártása folyik, ami ellen a település plébánosa úgy küzd, mintha magát az ördögöt kellene kiűznie a faluból. Nem tudom, hogy a szerző a regény megírásakor tudta-e, de Magyarországon valóban van – vagy évekkel ezelőtt legalábbis még volt – egy település, ahol szexuális segédeszközöket gyártó üzem létesült a helyi lakosság foglalkoztatására. (A község neve Börcs – a szerk.)
Amikor a „bázisról” (a helyi polgárőr irodából) indulva a detektívesdit játszó polgárőr-kopó a faluban körbe-körbe furikázik (szándékosan lassan, hogy mindent aprólékosan kiszimatolhasson és megfigyelhessen), a főhős voltaképpen a saját tengelye körül forog: saját maga körül járja hol rövidebb, hol hosszabb köreit a megismerés vágyától hajtva és a megismerést kutatva, méghozzá abban a meggyőződésben, hogy a végső okok, motivációk és tények szorgalmas és következetes munkával kideríthetők és felfejthetők.
Az ő szemében minden és mindenki gyanús, holott igazából ő maga az, aki a leggyanúsabb mindenki közül, csak ezt éppen ő maga nem veszi észre.
Hiszen saját magát is eltakarják saját maga elől a valóságos konfliktusok, súlyos problémák, megfejtésre váró, sőt, haláleseteket követelő „bűnesetek”.
Eközben igazából két dolog kavarta föl a lelkét. Részint a válása, amelynek következtében úgy jár haza az egykori családi otthon garázsába, mint egy idegen. Részint pedig a bosszúálló természetű polgármester azon mesterkedése, hogy a polgárőr-bázis gyanánt használt egykori aprítósiló épületét elveszi a polgárőröktől, hogy ott a továbbiakban a polgárőrök helyett pónik és szamarak dolgozzanak, méghozzá kukoricaszárat aprítva, s éppen úgy körbe-körbe járva az aprítókések tengelyét mozgatva, miképpen a főhős-polgárőr-vadászeb rója végtelen köreit a saját élete feldolgozatlan traumái körül.
A regény nyelve megérdemli, hogy arról bővebben és részletesebben írjak, mert izgalmasan és pontosan kidolgozott hang és stílus ez, amelynek két fő jellemzője van.
Az egyik az elbeszélő hivatalnoki modorban fontoskodó, körülményeskedő, a peres iratok jogi bikkfanyelvére emlékeztető, a nevetségességig precíz leírásra törekvő előadásmódja, amely az elejétől a végig uralja a regényszöveget. Kivéve azokat a betéteket, amelyek élesen elütnek ettől, ilyen például a 195. oldaltól a 211. oldalig tartó, az ókori görög drámák szerkezetére írt drámaparódia, amely Az athéni Alkibiadész életének és halálának homorú-nyomorú tüköre címet kapta. Remek darab, amely egyébként a szöveghossz aranymetszésében található.
A hivataloskodó, jogi fogalmakat használó és kifacsaró, aggályosan kimért ritmusban adagolt nyelv roppant szellemes nyelvi megoldásokat szül, amelyek részint nemcsak a regény szövegvilágát, hanem az elbeszélő személyiségét is értelmezési keretbe szabják. Ettől a kimódolt fogalmazástól tűnik a főhős olyasvalakinek, akinek sajátos elmebeli állapota miatt egy normális világban alighanem zárt osztályon volna a helye. Ezt az érzést erősíti az is, hogy ez a zárt falu Bognár ábrázolásában leginkább valóban egy zárt osztályra hasonlít, egy olyan különös közegre, ahová kívülről mintha be se lehetne hatolni, ahol mindenki bolond és senkinek sincs betegségtudata. A regény helyszíne, az az átlagosan abnormális magyar falu valóságos bolondokháza, ahová nem beutalóval, hanem beleszületéssel lehet bekerülni – kinek is ne fordult volna még meg a fejében, hogy a kisállamok minden nyomorúságát évszázadok óta nyögő Kelet-Közép-Európa valójában egy nyilvános zárt osztály? (Mit is írt Arthur Koestler? „Magyarnak lenni kollektív neurózis.”)
A regényhang másik meghatározó jegye az antik hősökre és történetekre való építkezés, az elbeszélő polgárőr ugyanis – afféle igazi félművelt ember módjára – folyton Plutarkhoszt idéz, és csak őt, senki mást.
Az ő evangéliuma nem a Biblia, hanem Plutarkhosz, aminek az lehet a magyarázata – s remélem, hogy ez nem belemagyarázás a részemről –, hogy ebben a faluban, ahol a pap ördögűzést játszik egy üzem ellen, a hit erejére és a vallási élet közösséget formáló csodájára pedig már régen nem lehet támaszkodni, ez maradt. Egy ókori szöveggyűjtemény, amely időben meglehetősen távoli ahhoz, hogy szent szövegként lehessen példatárként használni hétköznapi helyzetekben, mint valamiféle követendő, ősi mintát a „helyes” gondolkodásra vagy cselekvésre.
Mondom, bravúros egy könyv ez, tessenek elolvasni, nem fognak csalódni!
Egyedül a kötetborítótól irtózom. De nem azért, mintha Gerhes Gábor képzőművész munkáit ne szeretném (kivételes és emlékezetes borítókat készít, jusson eszünkbe csak az újrafordított Ulysses tíz évvel ezelőtti kiadásának borítója!). Ez a rózsaszín malac azonban, amely úgy bámul ránk a kötet címlapjáról, mintha a vesénkbe látna, engem iszonyattal tölt el. Ebből gondolom, hogy a képzőművész maximálisan elérte a célját: a munkája figyelemfelkeltő, szokatlan és meghökkentő. Mint maga a regény, amelyből kiderül: Bognár Péter tényleg a mi disznó vesénkbe lát.
BOGNÁR PÉTER korábbi művei: A fényes rend; A rodológia rövid története; Bulvár.
