Király–Spiridon (szerk.): A folyó | Balogh Ernő kritikája
A cím József Attila híres versére utal, amely méltán kap fontos helyet a Dunáról és a dunai tájról szóló antológiában. Az összeállítás attól „másfajta”, hogy zömmel szépirodalmi szövegek szerepelnek benne. A 24 fejezetbe rendezett, mintegy száz szerzőt – köztük sok magyart – felvonultató válogatásban a folyó szinte minden egyes műben metaforává válik, ekként persze a legváltozatosabb jelentésárnyalatokat ölti magára.
A szép kiállítású könyv kéttucatnyi tematikus fejezetre tagolódik (például: Árvizek, Hidak, Határok, Átkelések stb). Mindegyik élén elemző-értelmező, informatív szerkesztői bevezető áll, amelyet az érzékelhetően gondos mérlegeléssel kiválasztott szemelvények követnek. A redaktorok felkészültsége garanciát ad a színvonalra és a szakszerűségre. A kötet eredetileg németül jelent meg, ezt követte a magyar, illetve a szerb változat (az értelmező esszéket Kurdi Imre fordította).
Ami azonnal szembeszökik – a válogatás gazdagsága. A szemelvények és a remek mottók csaknem száz szerzőt vonultatnak föl, ez olyan széles merítés, ami jórészt értelmetlenné tesz bármilyen hiánylistát. Másrészt a szerkesztők jogosan hangsúlyozzák, nem törekedtek valamiféle extenzív teljességre (ez alighanem lehetetlen volna), céljuk a témák, közelítésmódok, eszmék és értékek változatos típusainak felsorakoztatása volt. Az előszó szerint a kötetbeli „irodalmi szemelvények eredetijei tizenhárom különböző nyelven íródtak”, a sokszínűség e tekintetben is garantált.
E színességen belül meggyőző a magyar szerzők reprezentációja. A Vaskapu leírásával Jókai (Az arany ember), a Hídavatással Arany, címadó versünkkel József Attila, a Hideg napok révén Cseres Tibor, a Hahn-Hahn grófnő pillantásával Esterházy Péter szerepeltetése annyira magától értetődő, hogy kimaradásuk lenne meglepő. De kézenfekvő Kornis Mihály, Márton László és Végel László jelenléte is. Varró Dániel költeménye (Az átkelés módozatai) a kötet egyik legmulatságosabb darabja. Külön is kiemelhetjük Kántor Péter, illetve Tóth Krisztina mottóvá emelt versrészletét.
A kötet méltán idézi, említi többször is Claudio Magris munkáját (Duna), amely – széleskörű és mély kulturális-intellektuális alapozottságával, szépírói igényű stílusával – természetesen a téma egyik kulcsművének tekinthető.
Miként – más szempontból – kiemelkedően fontos Nick Thorpe, (a BBC budapesti, majd kelet-közép-európai tudósítója) professzionális riportkönyve (A Duna), mely Magris logikájával ellentétben a torkolattól indulva jut el az eredetig, végigjárva az emblematikussá vált helyszíneket.
Mint a szemelvényekből, illetve a bevezető értelmezésekből kiderül, folyónk metaforaként gazdag jelentéstartományokat közvetít. Néha egymással éppen ellentéteseket: szakadozottságot vagy folyamatosságot sugall, a pusztulással való szembeszegülést vagy „a mulandóság médiumát” jelzi, a menekülés és az üldöztetés helyeit mutatja. A tájainkon végigkanyargó szalagja „összeköt és szétválaszt”. Megidézheti a rettenet helyeit, a jelenből a múltba vivő utat, a kozmopolitizmust, deltavidéke pedig „az erőt, a termékenységet, a teremtés aktusát szakadatlanul ismétlő természetet” asszociálja. A színe pedig, mint jól tudjuk, kék, de lehet barna, sőt, fehér is.
A Duna azonban még a régmúlt idők útleírásaiban sem pusztán geográfiai értelemben van jelen: kulturális-civilizációs dimenziói ugyancsak hangsúlyosak. „Nem gondoltam, hogy Afrika és Arábia ennyire beszivárgott Európába” (Tatár Sándor fordítása), véli például Johann Georg Kohl, német utazó az 1842-ben megjelent művének ama részletében, amelyben az orsovai török pasánál tett látogatását örökíti meg. De legalább ennyire kiemeli a Duna határjellegét Alexander William Kinglake, a 19 század elejének angol „felfedezője”: „Semlinben (azaz Zimonyban, a mai Belgrád egyik városrészében – BE) még körülvettek a megszokott élet jelenetei, hangjai, még ingerelt-vidított egy nyüzsgő világ lármája, még fátyolozatlan női arcok ragyogtak a verőfényben. De valahányszor dél felé tekintettem, az oszmánok erődjét láttam – komoran, sötéten magasodott a Duna völgye – Belgrád nevezetes városa fölé. Íme elértem (…) Európánk legvégébe, innentől a Kelet pompája és káosza lesz szemem tápja” (N. Kiss Zsuzsa fordítása).
„Dunának, Oltnak egy a hangja”, írta volt egykoron Ady (Magyar jakobinus dala), s ezt a közösséget az antológia mintegy kiterjeszti a folyam egész régiójára. A szemelvényekben ugyanis nincs igazán nyoma a térségünket régóta sújtó konszolidáltabb-elvadultabb nacionalizmusoknak, a magas irodalom kötetbeli reprezentánsai nem a gyűlölködés, hanem inkább a megértés, az együttműködés elkötelezettjei. Vissza-visszatérő motívum tehát egyfelől a barbár határok, a vasfüggönyök iránti mélységes ellenszenv, másfelől pedig a multietnikus közösségek elfogadása, sőt kedvelése. A pozsonyi Jana Benová angol nyelven írt esszéje (fordította: Karádi Éva) nagy határozottsággal állítja: „igenis, minden határ sétatér, arra való, hogy átsétáljanak, átguruljanak, átrepüljenek vagy átússzanak rajta.” S persze, „a vasfüggönyben az volt a legjobb, talán az egyetlen jó, hogy átlátszó volt”.
Nem véletlen tehát, hogy a Duna mentén sorakozó nagy múltú városokat (például Regensburg, Linz, Bécs, Pozsony, Budapest, Újvidék, Belgrád, Sulina, Vidin stb.) megidéző szövegek kapták a kötet legterjedelmesebb fejezetét.
Az urbánus helyi társadalmak „horizontális differenciálódása” (Csáky Móric) ugyanis, mint a szerkesztők kiemelik, „éppen a kisebb kultúrák egymásmellett-létezése, illetve egymásra hatása révén bizonyult sikeresnek, gyümölcsözőnek a hátországhoz képest mind gazdasági, mind pedig kulturális téren.” A magasabb toleranciaszint következtében természetes lehetett a sokféleség, így elfogadottabbá, de legalábbis megtűrtebbé válhatott a többnyelvűség, a kettős identitás. A másságok iránti nagyobb türelem önmagában komoly vonzerő lehetett a jobbára konok előítéletek uralta világban. A nacionalizmusok, a különféle diktatúrák, autoriter rezsimek ezért végül is a maguk szempontjából érthetően a megbízhatatlanság szigeteinek, azaz – úgymond – „erkölcsteleneknek”, „hazafiatlanoknak”, „nemzetietleneknek” tekintették/tekintik a városokat, szembeállítva őket a „romlatlan”, jóval homogénebb vidékkel.
Az összeállítás erényei és jelentős eredményei jórészt a szemelvényes jelleg dinamikájából, változatosságából – a látványos és élményszerű kaleidoszkóp-jellegből – fakadnak. A szükségképpeni korlátaiból pedig az időnkénti kételyeink. A fejezeteket bevezető rövid esszék – jórészt persze kényszerűen – mindössze néhány mondatot szánnak egy-egy téma, valamely szerző és mű ismertetésére, az egy-két konkrét adalékot felvillantó gondolatmenet tehát leginkább az elvont általánosságok körében mozog: „A városok mindig is az érdeklődés középpontjában álltak” – olvashatjuk például a megfelelő fejezet nyitányában. Vagy: „Béccsel ellentétben Budapesten mára alig maradt nyoma a multikulturális múltnak”, ami lehet, hogy így van, de maga az állítás jellegzetesen olyan, amit legalább egy fél mondattal igazolni kellene. Továbbá: „Az átkelés előfeltétele a határ és a határ legyőzése, aki tehát átkel a folyón az térbeli akadályként értékeli a vizet.” A köznapi tény e definíciójával alighanem egy puszta evidenciát sikerült elég nyakatekertté bonyolítani.
A gyakran nagyobb művekből kiragadott, legfeljebb néhány oldalas részletek alapján az olvasó néha nehezen tudja felidézni az egész alkotás atmoszféráját, ez a töredékesség a befogadás során szinte kizárja a lelki-érzelmi ráhangolódás, az átélés mozzanatát. Néhány esetben tehát a szemelvények nem sokkal többek részletesebb idézeteknél, valamely műtípus illusztrációinál, műélményt ilyenkor eleve nem várhatunk tőlük.
Előfordul, hogy a kiválasztott szöveg – a kontextusa nélkül – óhatatlanul igen keveset mond. Esetleg mást, mint a műegész és annak tágabb összefüggésrendszere. Sajátos esete ennek a kötetbeli nyúlfarknyi részlet Peter Handke Téli utazás a Duna, a Száva, a Morava és a Drina folyókhoz, avagy igazságot Szerbiának című 1996-ban megjelent művéből. Ez meglehetősen hírhedtté lett alkotás, a bevezető utal arra, hogy „radikális pártossága, a sajtóval szemben kinyilvánított támadó kedve, továbbá a racionális politikai érvelést semmibe vevő költői megformáltsága okán egykettőre a jogos politikai kritikák kereszttüzébe került.”
Ez azért így meglehetősen eufemisztikus. Handkét ugyanis a legélesebben nem pártossága, nem szövegének akármilyen költői megformáltsága és nem az újságírók elleni – olykor igencsak primitív és szánalmas – kirohanásai miatt támadták, hanem azért, mert Szerbiának a maga részéről úgy kívánt igazságot szolgáltatni, hogy eközben az elhallgatásaival akarva-akaratlan tömeggyilkosoknak falazott. A szrebrenicai vérengzés árnyékában az osztrák írót a szerbiai táj például efféle elmélkedésre készteti: „ez a folyami világ egy elsüllyedt vagy süllyedő, korhadt, elaggott világ volt, ám egyszersmind a világra nyitott táj is, amelyet így soha nem láttam a 17. századi németalföldi festményeken; ősvilág, amely egy még ismeretlen, ám első látásra is meglehetősen vonzó civilizációnak mutatkozott” (Tatár Sándor fordítása).
A szerbek elkövette genocídium után az ilyen nosztalgikus hangú, feltétlen értéktelítettséget sugárzó – így végtelen elfogultságú – leírás, az igazságkövetelésben pedig az áldozatot és az elkövetőt óhatatlanul összekeverő rabulisztika nem véletlenül keltett széles körű felháborodást. (Később egy interjúban tudatosan igyekezett relativizálni csodált szerbjeinek háborús bűntetteit.) Végül: Handke a föntebbiek miatt nem vagy nem pusztán politikai, hanem súlyos – és jogos – erkölcsi bírálatokat kapott. Az ügyet fölöslegesen szépítgető kötetbeli kommentár azért különös, mert az egyik szerkesztő, Király Edit 2019 novemberében, Handke éles vitákat kirobbantó Nobel-díja kapcsán a Magyar Narancsban nagyon is egyértelműen elítélte az osztrák író szélsőséges szerb elfogultságait.
Alapélményünk lehet végül, hogy a kötet szépirodalmi szövegeinek olvasásakor a külföldieket sem érezzük idegeneknek, még az eddig ismeretlenekhez is többé-kevésbé tudjuk a befogadás kódját.
Ezeket a műveket a mi régiónk inspirálta, a jórészt közös történelmünk, sorsunk. Tetszik, nem tetszik: a mentalitásunkban, érzelem-háztartásunkban, gondolkodásmódunkban megannyi hasonló vonás van. S igen, a Duna – minden jelentésárnyalatával – a miénk (miközben ezt írom, kitekintek az ablakon, s látom, amint a budai hegyek mögött lebukó nap utolsó sugarai megcsillantják a tükrét). Bár a gyűjteményben „csak” szövegek vannak, melyeknek hatása igencsak korlátozott, derűlátóbb pillanatokban mégis hajlamos vagyok azt gondolni: ha többet olvasnánk egymást, barátságosabb hely lehetnénk.