Zsákutcából nincs utcába

Tamás Gáspár Miklós: Antitézis | Révész Sándor kritikája

Fontos könyv jelent meg. Az adott világrendet legradikálisabban tagadó magyar gondolkodó esszékötete, melynek – eredetileg túlnyomórészt angolul írt és publikált – darabjai áttekinthetővé teszik Tamás Gáspár Miklós politikafilozófiájának egész építményét. Erre először van lehetőségünk azóta, hogy a szerző – nem hívő, hanem kritikai – marxistaként elindult a kommunizmus ideájához vezető úton.

A recenzensnek nem kell külön hangsúlyoznia, hogy Tamás Gáspár Miklósnak, a társtalan gondolkodónak ő maga sem követője, csak be kell számolnia arról, milyen tézisek kifejtését találja az Antitézis című kötetben a világ jövője iránt érdeklődő és minden válaszlehetőség megismerésére nyitott olvasó. Illetve mi segíti és mi gátolja őt ennek a válaszlehetőségnek a megértésében és értékelésében.

A szerző szerint téves a Kommunista kiáltvány alaptézise, miszerint „minden eddigi társadalom története osztályharcok története”. Az osztály és az osztályharc a kapitalizmus sajátossága, Marx elmélete ebben a tekintetben csak a kapitalizmusra érvényes. A kapitalizmus lényege pedig az, hogy elválnak, elidegenednek egymástól az emberi létezés különböző dimenziói, funkciói, a társadalom különböző szegmensei: „minden egész” részekre esik szét.

Ennek az elidegenedésnek egyetlen alternatívája a kommunizmus, amely meg akarja szüntetni az alábbi rendszerszintű, egybefüggő elválasztásokat: ■ termelők és termelőeszközök, ■ birtokosok és birtoktalanok, ■ állampolgárok és hontalanok, ■ férfiak és nők, ■ fölnőttek és gyermekek, ■ heteroszexuálisok és queerek, ■ egészségesek és betegek, ■ kétkezi munka és szellemi munka, ■ vezetők és vezetettek, ■ kizsákmányolók és kizsákmányoltak, ■ elnyomók és elnyomottak, ■ gazdagok és szegények, ■ proletárok és burzsoák, ■ színesek és fehérek, ■ „állam” és „civil társadalom”, ■ tudomány és vallás, ■ elmélet és gyakorlat, ■ „épeszű” és „elmebeteg”, ■ tekintély és szubverzió, ■ munka és pihenés, ■ termelő és fogyasztó, ■ tudás és tudatlanság, ■ tanár és tanítvány, ■ test és lélek, ■ élet és művészet, ■ város és vidék” stb. megkülönböztetését.

Aki ezeket az elválasztásokat elfogadja, adottnak veszi, a kapitalizmust fogadja el és azt erősíti. Az elválasztások sorából TGM kiemeli a köz- és magánviszonyok elválasztását, melynek részeként a munkát szerződéses magánviszonynak tekintik, ami „voltaképpen filozófiai botrány”. „Nem lehet hatékony a szociáldemokrata reformok útján minél méltányos(abb) újraelosztást célzó politikai program, ha érintetlenül (azaz magánügyként) hagyja a munkát” és ezért „nem szocialista Bernie Sanders, Jeremy Corbyn vagy a Syriza – a baloldal legutóbbi reménysugarai”. Tegyük hozzá, ha ők nem azok, akkor a hozzájuk közelálló magyarországi közéleti tényezők sem. Sem az önmagát, és a jóléti társadalom svéd modelljét szocialistának tekintő Vajda Mihály, sem Szalai Erzsébet, sem Misetics Bálint, sem Scheiring Gábor, egyáltalán senki a magyar közélet rendszerkritikusnak ismert aktivistái közül, akik jelentős része harcostársaként tekint TGM-re.

A fentiekből következik, hogy a szocializmus is kapitalizmus volt. Ez TGM egyik legfontosabb saroktétele, és a recenzens bevallja, hogy ez azon kevés dolog egyike, amelyről a szerzőnek sikerült őt meggyőznie. Arról már nem feltétlenül, hogy a szocializmus volt „a nyugati rendszerekkel ellentétben” a „kristálytiszta tökéletes kapitalizmus”. Az ugyanis – fejtegeti TGM –, nem teszi kevésbé kapitalistává a rendszert, hogy a termelőktől elválasztott termelőeszközöket túlnyomórészt az állam birtokolja, mert a magántulajdon jogi lényege a szabad rendelkezés, és az állam a termelőeszközökkel a szocialistának nevezett országokban szabadon rendelkezett. A piac hiányától sem veszti el kapitalista jellegét a rendszer, hiszen „ha a piac anonim mechanizmus, amely a kínálatot igazítja a kereslethez, és ennek megfelelően allokálja a forrásokat, akkor a »szocialista« tervezés olyan nem-anonim, szándékolt-tudatos és hierarchikus (…) mechanizmus, amelyet eredetileg ugyanerre a célra szántak, ámde sokkal kevésbé volt hatékony, mint a »nyugati« modell.”

A szocializmus azért volna kapitalistább a kapitalizmusnál, mert a tömeggyilkosságokkal, a terrorral, „az átfogó alávetéssel” kiradírozták belőle „az összes kvázi-feudális és szocialista elemet”. Radikálisan és erőszakosan végighajtották a polgári reformlépéseket, a modernizációt, a szekularizációt, másrészt megsemmisítették a valódi munkáspártokat, a szakszervezeteket, a munkásmozgalomból kinővő rendszerkritikus ellenkultúrát, a proletariátus által rengeteg áldozattal, hősiességgel felépített ellentársadalmat-ellenhatalmat, s a szocializmus „evvel olyan csodálatosan megtisztította az utat a globális kapitalizmus előtt, mint senki más”.

De amit a szocialista kapitalizmusban megsemmisítettek, az a nyugati világban is megsemmisült, ha nem is úgy.

Ami megsemmisült, az az 1870-es évektől az 1970-es évekig létező legális munkásmozgalom volt, amely „hatalmas ellentársadalmat, ellengazdaságot, ellenkultúrát és ellenhatalmat üzemeltetett”, amelynek bázisán – és csakis azon – a radikális kritika, teória kifejlődhetett. Létezett kollektív akciókkal, forradalmi honpolgársággal, ellenállással, jogköveteléssel egy proletár sziget, a „szabad szocializmus” szigete a régi kapitalizmusban, amely az újban, sem a névleg „szocialista” hiperkapitalizmusban, sem „az 1989 utáni, alternatíva nélküli abszolút pozitivitásban” nem működik már.

Ahol nem a leninista-sztálinista terror, ott az volt a végzete – mégpedig kivétel nélkül valamennyi szocialista mozgalomnak –, hogy kulcsszerepet vállalt a jóléti, „egyenlősítő” kapitalizmus kiépítésében. Olyan osztályszövetségeket kötött, amelyek eltávolították „speciálisan proletár küldetésétől”, ezért aztán a munkásosztály, noha létezése ma is gazdasági realitás, „kulturálisan és politikailag lényegében megszűnt”. Nem létezik tehát az az erő, amely a kapitalizmusból kivezethetné az emberiséget, amelyet pedig az új, globális, immár ellenerő nélkül regnáló kapitalizmus egyre tragikusabb állapotba hoz.

TGM szerint „a globális munkaerő zöme örökre fölöslegessé vált”, ők azok, akiknek nem jut munka, a munka alternatívája pedig az éhhalál. „Nem lehet mindenkit fenntartani, mert a tőke beint, szét kell választani az életben tartandókat és a szociális halálra ítélteket, és ez utóbbiakat xenofób és rasszista alapon kell kirekeszteni”. Az etnikumok fölötti nemzet egységét célként kitűző nacionalizmust felváltja az etnicizmus. Etnikai alapon zárnak ki embercsoportokat a nemzetből, a honpolgárságból, az emberi jogokból. A faji alapú jogfosztás, kirekesztés – a posztfasizmus szilárdul meg a polgári nemzetállam romjain.

A legutolsó, e kötet számára tavaly elkészült esszében bontakozik ki igazán a szerző pesszimizmusa, amelyet a fentiek alapján a kommunizmus távlatára nézve fölöttébb indokoltnak vélhetünk. TGM leszögezi: „A marxi szocializmusra sosem történt kísérlet. Nyitott kérdés, történhet-e valaha, amennyiben Marx alapvető föltevései csakugyan helyesek voltak.” De ha helyesek voltak is, Marx elméletében nincs rá válasz, hogy ha az egyenlőtlenség nem lehet kitüntetett célpont, mert az csupán a kapitalizmus másodlagos kísérő jelensége (epifenomenon), „akkor mi rántja ki a dologiságából a szubjektumot – ha még egyáltalán megvan (…), ha ugyan nem minden tudat hamis tudat (amire Marx mintha hajlanék olykor). Márpedig ha ez így van, akkor a marxizmus olyan szélsőséges idealizmus, amilyet még nem láttunk a nyugati történelemben”. Igazából „Marx filozófiája (…) tragikus”, miként Hegelé, Kierkegaardé (és persze TGM-é).

TGM esszéinek szellemessége, anyaggazdagsága, felvillanyozó eredetisége, nemes irálya és humanista szenvedélye lefegyverző. Az Antitézis mesteri leírások példatára. Említeném a rousseau-i és marxi szocializmus összehasonlító elemzését, avagy a tőke bravúros, költői leírását a 375–376. oldalon, amely egyszerűen szép, függetlenül attól, hogy mit gondol a recenzens a valósághoz való viszonyáról.

Mindazonáltal TGM írásainak meggyőző ereje nem átütő. Ennek két oka van.

Az egyik az, hogy nem áttekinthető szerkezetű, lényegre törő, pontról pontra követhető szövegekkel van dolgunk – noha ennek eszmei és tartalmi akadályai nem lennének –, hanem olyan esszékkel, amelyek tele vannak kitérőkkel, a kitérőkből kiágazó kitérőkkel, és a kitérők kitérőiből kitüremkedő, olykor szertelen méretű zárójelekkel és lábjegyzetekkel, amelyek között alkalmasint elvész a szerző erudícióját irigykedve csodáló olvasó. Sipos Balázs a bevezetőben megjegyzi, hogy az esszék eklektikussága, töredezettsége a műfaj folyománya, de nem az. Kristályosan áttekinthető szerkezetű esszéknek is voltak nagy mesterei, és az esszéírók közül is kevesen kerültek ettől olyan távol, mint TGM.

A másik probléma az, hogy TGM a világ múlt- és jelenbéli állapotára vonatkozó, gyakorta meghökkentő, kiélezett állításainak dokumentálására, azaz hitelesítésére kevés gondot fordít, ezért a hívők körén kívülálló olvasónak az a benyomása keletkezik, hogy a szerző tézisei nem épülnek igazán szilárd valóságismeretre.

Az olvasó nem lehet biztos abban, hogy TGM valamennyi látványos tényállításának komolyan utána nézett volna.

Vegyünk egy egyszerű példát. TGM szerint: „Mr. Pulitzer a népszerű tömegsajtót Magyarországról exportálta New Yorkba, nem fordítva.” Aki nem rest felcsapni egy lexikont, tudja, hogy Mr. Pulitzer 17 éves korában vándorolt ki Amerikába, hogy katonának álljon, és a fiatalkorú Pulitzernek a világon semmi köze nem volt a magyar tömegsajtóhoz.

Más: „Egy 1906-os magyar szociológiai kutatás kimutatta, hogy az erdélyi munkáslakótelepeken lakásonként átlagosan egy-egy darab Marx- és Lassalle-portré függ a falon.” Konkrét kutatásra magára adó szerző a forrás megjelölésével hivatkozik, kivált ha meghökkentő tényállítással kíván hatni. TGM azonban ebben az esetben sem adja meg tényállításának forrását. Olykor mintha csupán dobálózna a számokkal. Az egyik írásában például kétmillió munkahely vált köddé a rendszerváltás után, a másikban „csupán” másfél millió.

TGM memóriája elképesztő, mégsem teszi jól sem ő, sem az olvasó, ha ellenőrzés nélkül megbízik benne. Például: „Jól emlékszem – országgyűlési képviselő voltam 1990–1994 között –, hogy öt álló hónapon át vitattuk a köztársasági címer kérdését.” A címerről vitatkozó képviselő-testület 1990. május 2-án alakult meg, a címert pedig két hónappal később, július 3-án fogadták el.

Ezek apróságok, de a világ állapotára vonatkozó releváns tényállítások ugyanennyire alátámasztatlanok.

Hogy ma kevesen dolgoznának nagyon sokat, hogy a munkaidő egyre hosszabb, hogy a reálbérek hosszú ideje zuhannak, és még mindig nem érték el Magyarországon az 1970-es szintet (miközben 1992 óta a kétszeresére nőtt a reálkeresetek értéke). Továbbá a szegény parasztok „1945 utánig a legtöbb helyen nem tudták leolvasni akár a toronyóra számlapját sem, sőt talán arról sem hallottak, hogy a Föld gömbölyű.” Nem itt vagy ott, hanem „a legtöbb helyen”. A kötelező közoktatás bevezetése után háromnegyed évszázaddal, abban az országban, ahol a lakosság 60 százaléka már 1900-ban is tudott írni, a trianoni határokon belül pedig jóval több.

Vagy: „Az 1930-as években született falukutató, szociográfiai írók beszámolnak róla, hogy a legtöbb paraszt éveken át nem használja a hivatalos pénzérméket, kételkedik benne, hogy már nem Ferenc József az uralkodó, és hogy ők maguk most egy újmódi »utódállam« polgárai”. Csodálkoznék, ha TGM legalább egy helyre rá tudna mutatni, ahol ezt nem kirívó példaként említik, hanem „a legtöbb parasztról” állítják. És így tovább.

TGM-nél sokszor a kirívó állíttatik általánosnak, és ekképp rajzoltatik, sötétíttetik el a világhelyzet. Az olvasónak ily módon talán nincs is rá oka, hogy a szerző pesszimizmusát annak mélységéig kövesse.

TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS legutóbbi művei: A helyzet; Törzsi fogalmak I-II.; Másvilág.