Terék Anna: Háttal a napnak | Nyerges Gábor Ádám kritikája
Terék Anna új verseskötete (a magyar líra aktuális időszakában korántsem egyedülálló módon) megszólalása tárgyában és személyes vonatkozásában is roppant nehéz feladatot vállal. Édesapjának emléket állító verseinek meg kell küzdeniük a gyász témájának a személyes és a nyilvános kontextuális dimenzióinak sosem problémák nélküli összeütköz(tet)ésével.
A vállaltan terápiás célú feldolgozásra vállalkozó kötet a gyász önmagában is roppant súlyos témája mellett, illetve hátterében további traumák (nemzeti identitáskérdések, háborús tapasztalatok, függőség és a családi vonatkozások tabutörő „kibeszélése”) megsokszorozó erejű tétjét is integrálja az eleve kényes, és így már pusztán gesztusértékében is tiszteletreméltóan nagy kockázattal járó kísérletébe. Hatványozottan igaz ez kortárs irodalmunk elmúlt egy-két évtizedének (mainstream trenddé vált) traumaérdeklődésének fénytörésében.
A kulcsversként is értelmezhető nyitóvers a könyvcímben is kiemelt viszonyulást (Háttal a napnak) az elmúlás okán megélt fájdalom totális dominanciájaként, a gyásznak bármi más gondolat és érzés ellenében folytatott, agresszív térnyeréseként mutatja be: „Látja, uram? Ott, / az a lefelé csúszó nap / nem hagyja lecsukódni / a szemet. / (…) // Mintha azt akarná, / hogy nézzek, / mindig csak ugyanabba / a pontba nézzek, / s ne lássak mást, / ne fussanak ki a fejemből / a gondolatok” (10.). Az eredeti képpel megragadott tapasztalat láthatóan nem csak a „civilben” gyerekpszichológus szerző szakmai szituációértésének lenyomata, hanem egyszersmind költői dilemma, a gyász-írás, szembenézés találó leképződése is. Elvégre a napba egyszerre lehet is nézni meg nem is, fényének érzékelése fiziológiailag szinte kikerülhetetlen, azonban a vele járó hatások, a „szúrás”, káprázás érzékcsaló tünetei miatt közben mégis jóformán ellehetetleníti a tényleges látást.
A kötet egyik kimagasló teljesítménye a Mielőtt a dolgok zuhanni kezdenének című vers, amely mintha csak a kompozíciót nyitó Gombostűkből íródna tovább – annak voltaképp sikerültebb, koncentráltabb variánsaként. A Gombostűk helyenként kifejtettségükben közhelyessé szürkülő vagy dagályossá fokozott („egy / percig sem gondoltam, / hogy az a feketeség / nekem int, / felém integet, / […]. / Nem gondoltam volna, / hogy felém indul, / az én boldog napjaim szélét / kezdi elszegni”) lélektani megfigyeléseit nélkülözve ez a vers magyarázás helyett inkább plasztikusan mutatja be a gyász működését. A vers ennek a rögzült állapottá vált, feszültségteljes átmenetiségnek (a veszteség és a mégis-megmaradás ellentmondásának) egyszerre végzi el aprólékos, befelé irányuló, valamint univerzálissá kiterjesztett („Maga tudja, hol késik, / vagy hogy mibe akadt bele a nyár, / hogy nem tud ideérni?”) vizsgálatát. Anélkül, hogy e viszonyrendszer leképeződése szájbarágós kint-bent dichotómiát teremtene.
A kötet legjobb versei a gyásztraumát apró jelekben és közvetlen következményeiben, a veszteséggel kapcsolatos lírai közhelyeket kerülve, a súlyos témát apró észlelések-benyomások nagy léptékkel kiható, fenyegető effektusaként tárják szemünk elé.
Valamelyest illuziórombolóan hat azonban, hogy egy-egy adott kontextusban eredetien és hatásosan működő megoldás más versekben jóval erőtlenebb ismétlésként tér vissza.
(Mint a melegtől sárga város, a zsebbe tömött emlékek vagy az emberi testen keletkező fekete lyuk első előfordulásukkor még eredeti képei). Akkor is, ha az ezek mögött meghúzódni látszó poétikai elgondolás – a hasonló érzetek és tapasztalatok mentén gomolygó alaphangulatból kibontakozó, gyakran fogaskerekekként egymásba kapaszkodó, de más-más részekre fókuszálva összefüggő ciklusverseké – impozáns és nagyszabású. Viszont a telitalálatok („Fekete és / száraz minden éjszaka. / Ököllel veri a tájat, hogy / párát szuszogjon fel a földből” [73.]) és azok valamivel fantáziátlanabb-kevésbé sikerült variánsainak („Szép, töretlen talaj. / Pedig a nap veri ököllel / minden reggel, / és feszíti minden éjszaka” [82.]) egyazon kötetben szerepeltetése gyengíti az összhatásukat.
Mindazonáltal fontos azt is megemlíteni, hogy a Háttal a napnak az utóbbi évek talán legegységesebb színvonalú és legkevésbé alibiző konceptkötetének tűnik, nem pusztán egy-két ötletnyi, félig kidolgozott elgondolás mentén felfűzött töltelékvers és monoton ismételgetés hivatott egységessé kovácsolni, hanem több elkülöníthető (de erőltetés nélkül összefüggő) témakör és (néhol talán túlontúl is) egységes szimbólum- és jelölőrendszer szervezi egészét tényleges létjogosultsággal bíró koncepcióvá.
A kötet egészében végigderengő szimbolika (szorongás, növekvő fenyegetettség, magány, mint elhatalmasodó sötétség) finoman szólva is (el)használt lírai territóriumra épít, mégis gyakran képes újszerű megvilágításba helyezni fény és sötét viszonyát („Az estéhez hegeszti / az ég alját a nap” [51.]). Igaz, gyakran akár egyazon szövegen belül is egymás mellett szerepel már-már banálisan közhelyes és érzékletesen pontos, eredeti megragadása ugyanannak a tapasztalatnak.
A kötet csúcspontjait azok a finom ecsetvonásokkal megfestett, érzékeny állapotrögzítő leírások jelentik, melyekben Terék Anna egyik-másik képpel olyan magátólértetődéssel teszi érzékletessé és kézenfekvővé a kimondhatatlan tartományába eső, összetett lelki folyamatokat (Antal László illusztrációival összhangban), hogy az ilyen megoldások ereje képes kárpótlásul szolgálni a pusztán eredetietlenségük okán magától értetődő gyászközhelyekért. Példaképp egy-egy részlet utóbbi és előbbi szemléltetésére: „Ki kéne szedni valahogyan ezt a fájást. / Talán ha léket vágna rajtam / és kihúzna a résen keresztül / mindent ez a világ. // Talán ha ki lehetne üríteni, / magából kifelé forgatni a testet, / csak kimászna a lélek is / végre valahol” (38).
Olybá tűnik azonban, mintha a legtöbbször könnyen elkerülhető lett volna ez a körülményeskedés. Mintha a legerősebb versrészek előtt, talán az elrugaszkodáshoz, a szebb, pontosabb megfogalmazáshoz volna szüksége a szerzőnek e kereső-vázoló közhelyek elpuffogtatására, melyeket figyelmesebb, szigorúbb szerkesztéssel hiány nélkül lehetett volna kimetszeni, ez által tehermentesítve a verseket. E közhelyesen körülíró részek sallangjait teljesen mellőzve hat a kötet legerősebb darabjának a Gyárkémény című vers („Tudja, néha / annyira hiányzik, / hogy a tévét csak úgy / bekapcsolva hagyom, / hogy nézhesse / a halott apám, / ha netalán visszajön, kísért, / ha erre jár, / csak nem látom” [44.]) vagy a megrendítően szép Visszahulló vasak.
Kár, hogy a láthatóan nagyfokú érzékenységgel megfigyelő Terék Anna (sok pályatársához hasonlóan) egy-egy esetben sajnálatosan nem tud ellenállni a hatásvadászat késztetésének, s néhol tettenérhetően a betegség, haldoklás és szenvedés fiziológiai folyamatainak rögzítésével próbál sokkolva erős verset írni, ezzel kívánva megrendíteni a mind magasabbra emelt ingerküszöbbel bíró (edződő) olvasót: „Állott, dohányos lélegzet / jött ki folyton azon a csövön, / (…) //A csövet csak letakarták / egy gézdarabbal, hogy szűrje valami / a tüdőbe jutó lélegzeteket. / Mozgott az a gézdarabka, / a csőbe bújt és billegett” (26.); „Apám koponyájából kifűrészelt / az orvos egy kerek darabot. / Az intenzív osztályon, mikor köhögött, / csak úgy dudorodott az a kötés”. (33.).
Szerencsére e pár rövid szövegrész Teréknél (sokakkal ellentétben) nem válik jellemző eszközzé, ami, kiváltképp egy ilyen bensőséges hangon szóló, mégsem prűd vagy finomkodó kötet koncepciójában az elgondolás aprópénzre váltásaként érvényesülne. A kortárs kórházi és patológiai naturalizmust (rosszabb esetben egyenesen: szenvedéspornót) preferáló (fetisizáló) lírai divat túlkínálatával szemben üdítő színfoltot jelent a Háttal a napnak legtöbb versének ettől elütő, intellektuális-érzelmi-pszichológiai érdeklődése. A kötet még darabjaiban és egészében is regisztrálható relatív túlírtsága-túlbeszéltsége mellett sem folyik szét, korábban említett erős koncepciója nem akadályozza soktárgyúságának egyszerre való felmutatását. Szintén Terék írástechnikájának csak ritkán, de akkor látványosan bicsakló fegyelmezettségét dicséri az is, hogy a gyakran az érzelgősség határáig érő (de többnyire mégis e bizonyos határon innen maradó), nyílt érzelmessége csak egészen kevés esetben csap át „elszabadult” retorikájú dagályosságba (pl.: „Lelöklek a földre kelj föl lelöklek újra / fuss neki kelj föl lelöklek újra / kelj föl tépd ki a gyökered kelj föl / kelj föl fuss neki lelöklek újra / a földre úgyis” [103.]).
S ha már bicsaklás, a privát és nyilvános szférák közötti határátlépési gesztusok csak elenyésző esetben sértik a poétikai konvenciókon túlmenően a jóízlés személyes tabuit is. Amikor azonban mégis, látványosan és esztétikai síkon nem értelmezhető, kellemetlen módon: A sár fölött című versben például az elhalálozás és búcsúzkodás az olvasóra nem tartozó közvetlen körülményeinek taglalása nem művészi, hanem morális-jóízlésbeli okokból hat roppant kényelmetlenül, ahogyan túl privát részletekbe, egy magánember privát szférájába (akaratlanul) betessékeltetve feszengünk olvasás közben.
Összességében elmondható, hogy új kötetével Terék Anna még egy feszesebb-koncentráltabb, szigorúbb szerkesztői jelenlét hiányában is újfent bizonyítja, hogy nem pusztán generációja kiemelkedő tehetsége (amint arról számos díja, elismerése is tanúskodik), de az általa preferált lírai vonulatban is olyan ritka képesség birtokában van, amely elkülöníti őt a gyászköltők és halállírikusok gyakran igencsak homogénnek tűnő tömegétől.
TERÉK ANNA legutóbbi művei: Halott nők; Vajdasági lakodalom; Duna utca.
