FALUSI DÓRA interjúja
Könnyen nevezhetnénk botrányosnak az olasz írónő könyvét, ha csak azt nézzük, hogy tizenkét prostituáltat állít példaként az olvasók elé (itt olvashat róla bővebben). Ám ahogy megismerjük őket és velük együtt a képmutató társadalmat is, mindjárt csodálni kezdjük őket nem mindennapi bátorságukért, talpraesettségükért és önállóságukért. De vajon miért gondolták vidámabbnak őket a feleségeknél? Többek között erről is beszélgettünk Lia Celivel.
– Hogyan talált rá erre a komoly, ám mégis előítéletekkel teli témára? Mi keltette fel az érdeklődését?
– Az olasz nyelvben van egy régimódi kifejezésünk a prostituáltra: „donnine allegre”, vagyis „vidám kis nők”, mint a franciában a „filles de joie”. Furcsa és sokatmondó, hogy a feleségnek nincs olyan szinonimája, amely az örömre vagy a boldogságra utalna, holott hosszú ideig a házasság volt a legvonzóbb célja minden tisztességes nőnek.
– Miért tartották az emberek „vidámabbnak” a szexmunkásokat a feleségeknél?
– Talán mert szabadabbak voltak, többet szexeltek, több partnerük lehetett és ezért még pénzt is kaptak. Miközben a feleségek elszigetelten éltek az otthonukban, csak egy párjuk volt – gyakran inkább uruk, mint férjük –, és nem nagyon rendelkeztek saját tulajdonnal. Valójában őket is amolyan vagyontárgynak tekintették – és gyakran fiatalon haltak meg a szülés következtében. Alapvetően nem volt könnyű az élet bármilyen státuszú nő számára. De valamiképp, ha nem is voltak folyton vidámak, a prostituáltak mindig is érdekesebbek voltak az írók, költők és történészek számára, mint a jó feleségek vagy a szentek. Ennek a talánynak szerettem volna utánajárni, és valahogy megmagyarázni a könyvemben.
– Valóban nem könnyű megnevezni őket, hiszen közelíthetünk a szexmunka mint ősi munka, vagy a prostitúció mint kizsákmányolás felől. A könyv szereplői azonban mintha egyik kategóriába sem tartoznának, mert bár kényszerből választották ezt az utat, mégis önálló döntéseket hoztak. Mi lehetett a titkuk?
– Azt hiszem, egynél több titkuk volt: önbecsülés, intelligencia, bátorság – és még egy kis arcátlanság is. Bátornak és arcátlannak kellett lenni ahhoz, ha valaki a Gestapo orra előtt szerezzen hamis útlevelet zsidó lányoknak, vagy a náci bíróság tagjaival perlekedjen a rémuralom kellős közepén.
Sok ilyen nő számára a prostitúció nem csupán a szegénységből való menekülésnek az egyetlen elérhető útját jelentette, hanem lehetőséget is arra, hogy önálló életet élhessenek és kifejezésre juttathassák a tehetségüket.
Néhányan az irodalom terén is nagyon sikeresek voltak, mint például Szu Hsziao-Hsziao az 5. századi Kínában és Veronica Franco Velencében. Mások hatalmas vagyont gyűjtöttek össze, mint III. Napóleon idején a párizsi Paiva, akinek ez volt az egyik beceneve: „la grande horizontale” (kábé: „a nagy vízszintes” – a szerk.) Küzdöttek azért, hogy szabadok, függetlenek és tiszteletreméltóak legyenek. És győztek!
– Tekinthetjük őket a női egyenjogúság úttörőinek? Milyennek látja ma a férfi és női egyenjogúság kérdését?
– Sok hősnőmet feminista ikonnak tekintik, de gyakorlatilag csak Veronica Franco volt a feminizmus előfutára. Verseiben nyíltan bírálta korának nőgyűlöletét, és azt hirdette, hogy a nők ugyanannyi méltósággal és kvalitással rendelkeznek, mint a férfiak. Nagy változások zajlanak napjainkban, és szerintem a patriarchátus hanyatlása – vagy legalábbis az alapelveinek és fontos értékeinek megkérdőjelezése – az egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb fordulat. Mindemellett nem könnyű egyik napról a másikra félresöpörni a sztereotípiákat, az évezredek óta dolgozó előítéleteket. Az út hosszú és kanyargós. Van, amikor előre megy, van, amikor hátrafelé, de a nők soha nem adhatják fel a jogaikért való küzdelmet. És szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy a patriarchátus szó szerint „az atyák hatalmát” jelenti, vagyis az „idősebb férfiak hatalmát”. Ez azt jelenti, hogy minden patriarchális társadalomban nem csupán a nőket nyomják el és zsákmányolják ki, hanem a fiatalokat is. A nők és a fiatalok felszabadítása tehát egymás mellett halad.
– A portrék mellé történelmi, társadalmi és kulturális korrajzot is kapunk, így vezeti végig az olvasót az elmúlt kétezer éven. Milyen szempontok alapján választotta ki őket?
– Különböző korokból és országokból választottam ki a „pillangóimat”, igyekeztem elkerülni, hogy csak az európai kultúrára koncentráljak. Így került bele többek között a Biblia hősnője, egy kínai költő, egy szír sztriptíztáncosnő, a vadnyugat asszonya és egy prosti a kaliforniai Oaklandből. Természetesen leginkább az európai kurtizánok vonulnak fel a könyvemben, de olyan, nem túl ismert szereplők történetét is felkutattam, mint például Aglaja, a jakobinusok által lefejezett „putain” (kurva – a szerk.), vagy Hedwig Porschütz szexmunkás, aki az utolsó, még bujkáló zsidókat segítette Berlinben, ám végül a gross-roseni koncentrációs táborba hurcolták el. Az általa hozott áldozatot soha nem ismerték el, mert „egy prostituált nem cselekedhet az erkölcsök nevében”, ahogy a demokratikus Németország bírái fogalmaztak.
– A 12 nő közül ki áll a legközelebb önhöz?
– Mindegyiket szeretem, de ha választanom kell közülük, akkor Pearl de Vere-t mondanám, a „sáros galambot”, aki bordélyházat vezetett a vadnyugati Cripple Creekben, ám a családjának azt mondta, hogy varrónőként dolgozik. Az élete olyan, mint egy film – talán Sergio Leone rendezte és Ennio Morricone szerezte hozzá a hömpölygő zenét. Ha valaki rákeres Cripple Creekre az interneten, akkor talál fotókat a tanyáról, az ott épült luxusbordélyról – ma múzeum –, sőt, a sírjáról is. Még most is virágok és gyöngyök díszítik, így tisztelegnek az emléke előtt.
– A bibliai Ráháb esetében írja, hogy az Ószövetség a prostituáltak kapcsán még elnéző volt, azonban a mai judaizmus és kereszténység már sokkal szigorúbb velük szemben. A katolikus Olaszországban hogyan fogadták a könyvét?
– Az olvasók imádták, hitüktől függetlenül. Egy pap barátom az éjjeliszekrényén tartotta – nem mintha leellenőriztem volna, ő mesélte. Szerintem a szexofóbia nemcsak az egyistenhitben probléma. Bár úgy tűnik, hogy ma gátlások nélkül és gondtalanul tekintünk a testre és a szexualitásra, sokkal prűdebbek vagyunk, mint a 16-17. századi emberek. Abban az időben a prostituált csupán a promiszkuitása miatt volt bűnös, de az egyház szemében kevésbé volt vétkes, mint egy házasságtörő feleség. Aztán jött a romantika, az „igaz” érzések és az „igaz” szerelem vallása. Így az a nő, aki eladta a testét és a vonzalmát a férfiaknak, kétszeresen is bűnös lett: nem csupán férfifaló és tisztátalan, hanem hamis lélek, egy csaló. Csak az igaz szerelem és a halál – lehetőleg mindkettő – válthat meg, mint a Traviatában és a Carmenben. A prostitúcióban még egyes feministák is csupán az elnyomást és a kizsákmányolást látják, a szexmunkást pedig mindig áldozatnak tekintik. Ez egy bonyolult kérdés, és az én könyvem nem ad erre határozott választ.
De ha néhány hősnőm áldozattá is vált, mint például Aglaja vagy Hedwig, az nem a szex vagy a prostitúcióban rejlő veszélyek miatt történt, hanem a „tisztességes” férfiak képmutatása okozta.
– Divine Brown, aki Hugh Grant kapcsán lett híres, némiképp kilóg a sorból, hiszen ő nem a bátorságának, eszének vagy kreativitásának köszönhetően emelkedett ki, hanem a szerencséje és a bulvársajtó miatt. Ő mitől vált érdekessé?
– Mert ez az egyetlen történet, amire magam is emlékszem, ez volt a kilencvenes évek nagy celebbotránya. Én nagy rajongója voltam Hugh Grantnek, kamaszkorom poszterfiújának, hiszen olyan lehetetlenül cuki volt! Megdöbbentem, amikor hallottam, hogy az én hercegemet elkapták egy utcalánnyal egy autóban a Sunset Boulevardon. És nem beszélgettek… A bálványom darabokra tört. Akkoriban nyilván utáltam Divine-t, hiszen nemcsak Hugh életét és karrierjét tette tönkre, de kihasználta a helyzetet, hogy gazdag és híres legyen. Igazságtalan voltam, ahogy a fiatal rajongók gyakran teszik. Remélem, a könyvem most igazságot szolgáltat neki – és Hughnak is. Végül is mindketten túljutottak a botrányon, és most már boldogok.
