Kis életek nagy drámái – Beszélgetés Kollár-Klemencz Lászlóval

PAPP SÁNDOR ZSIGMOND interjúja

Sokan még a Kistehén Tánczenekar frontembereként ismerik, de sokan már íróként tartják számon Kollár-Klemencz Lászlót. Főként, hogy két novelláskötet után nemrég regénnyel jelentkezett: a generációkon átívelő sváb zenekar, az Öreg Banda (itt olvashat róla bővebben) történetét írta meg, amelyben a családja számos tagja is játszott. És bizony kevésen múlott, hogy a dédapja, a nagyapja és az apja után ő is helyet kapjon a bandában. Talán trombitásként.

– Mennyiben volt más regényt írni a novellák után?
– Meg voltam ijedve több szempontból is, de közben meg nagyon nagy elszántság volt bennem, hogy én márpedig keresztül fogok verekedni ezen. A félelmem ahhoz kapcsolódott, hogy rendben, belefogok egy regénybe, mert érdekel a műfaj, de akkor az lehetőleg kisebb merítésű szöveg legyen, ne egy családregény, főként ne egy többgenerációs családregény. Hiszen annak eleve nincs főhőse, a szereplők egymás kezébe adják a stafétabotot. Hogy tudnék én egy ilyet kézben tartani? Szóval, ettől nagyon fáztam.

– Aztán született egy többgenerációs családregény.
– Majdnem. Előtte még próbáltam fogódzókat találni, de a klasszikus családregény-irodalom nem segített, mert a legtöbb könyvben valóban egy családon belül zajlik minden, az én történetem viszont egy zenekar, az Öreg Banda körül forgott. Vagyis ez úgy családregény, hogy közben ennek a zenekarnak az élete. Ez a fő szál, amely az egészet összefogja. Vagy ha még pontosabban akarok fogalmazni, akkor a regény a zenekar mögötti családokról szól, azok hétköznapjairól.

– A zenekar történetén túl mi adta a regény nyersanyagát?
– Számos néprajzi leírásom volt – kaptam, mesélték – arról az életvitelről, amelyet ezek a sváb családok száz vagy kétszáz éve vittek: a szokásaikról, ünnepeikről, ezernyi apró részlet. Ez adta a hátterét a falu és a zenekar történetének, ezt terelgették ide-oda az ismert történelmi események. A másik nagy anyagot pedig a nagynéném szolgáltatta, az ő történetei. Ami persze újabb nehézséget hozott magával: hogy fogok én kilépni a nagynéném gondolkodásából, a nagynéném mondataiból, hogyan kerülök be én a könyvbe. Azt hiszem, ekkor kérdezte meg a feleségem, hogy miért fogtál bele egy ilyen nagy munkába?

– Hogyan lendültél át ezen?
– Azon töprengtem, hogy miként fogom a saját dolgaimat, a saját őrületemet elhelyezni ebben az anyagban. Azokat, amelyek miatt eddig nekifogtam a novelláimnak. Tehát hogy íróként hova fogok kilyukadni ebből az egészből, hol fogok rátalálni a személyes ügyeimre. Mert itt nagyon sok volt a kötöttség: adottak a családi történetek, a zenekar históriája és a történelmi fordulatok. El is vonultam három hétre, hogy rájöjjek erre valahogy.

– Ekkor dőlt el, hogy lesz regény?
– Megtaláltam a sok kötöttség közt a fikció lehetőségét. És akkor már az is látszott, hogy miként lehet ezt a hatalmas, rendelkezésemre álló anyagot bedolgozni egy nagyobb regénybe. Kifejezetten arra törekedtem, hogy kidolgozzam a részleteket: a sváb falu hétköznapjait, a reggeleket, délelőttöket. Hogy lássam magam körül. És akkor az egész elkezdett hömpölyögni, ami végre megnyugtatott. Akkor már világossá vált, hogy ugyan rengeteg munka lesz vele, de működni fog.

Azt hiszem, ebben a három hétben dőlt el, hogy meg tudom írni. Mert innen már csak az arányokkal kellett törődni: hova kell még egy kis fikció, hol túl sok a dokumentum.

– Az, hogy te is zenész vagy, segített ennek a világnak az életre keltésében?
– Nem jött rosszul, hogy tudom, mit kell tenni ahhoz, hogy egy dal megszólaljon. Mert a zenekar vezetői végig a reflektorfényben állnak a könyvben, főként a dédnagyapám, aki élt-halt a zenéért, nem is nagyon lehetett vele másról beszélni. Hát ezek azért ismerős helyzetek voltak, sok mindenben magamra ismertem a felmenőimen keresztül. És ezen a kapun át magamat is be tudtam tolni a regénybe, elmondani azt, hogy miként viszonyulok a színpadhoz, a zeneszerzéshez. Furcsa érzés volt, amikor a két világ összeért, amikor a kötetbemutató végén az Öreg Banda utózenekarával eljátszottuk a Szájbergyereket.

– Ez a zenei hagyomány a te életedben is nagy szerepet játszott?
– Amikor a családom rábólintott, hogy költözzünk ki a városból vidékre, akkor én kihasználtam a lehetőséget, és visszaépítettem magam köré az újhartyáni világot és hangulatot a bútorokkal, a falak színével, az állatokkal, mindennel. És a zenével is. Ez volt az az időszak, amikor létrejött a Kistehén Tánczenekar és olyan dalokat írtam – többek között a Szájbergyereket –, amelyek részben ebből a közegből érkeztek: a sramliból, a cigányzenéből, a klezmerből merítettem. Ezekből raktam össze a későbbi albumokat. Ekkoriban született a Ha én egyszer nagyon megöregszem című dal is, amelynek szövegébe a nagyapám egyik fontos mondatát csempésztem bele, aki a halálos ágyán azt mondta nekem, hogy ő csalódott az életben, mert az elhitette vele, hogy nem lesz vége sosem.

– Eljátszottál a gondolattal, hogy ha Újhartyánban maradsz, akkor bekerültél volna az Öreg Bandába?
– Nagyon valószínű, hogy a tagja lettem volna. Sőt: elkerülhetetlen lett volna. Bár én nem vagyok igazán hangszeres zenész, inkább dalokat, zenéket írok.

Egy hangszerbe se szerettem bele nagyon. Alapszinten tudok gitározni, magamat le tudom kísérni, de többet nem.

Viszont emlékszem, annak idején apám finoman a trombita felé próbált terelgetni, kínálgatta a hangszert, hiszen a nagyapám is ezen játszott. De abban az időben még nem állt össze, hogy nekem van egy erős zenészi hátterem, több generációra visszamenően. Természetesnek vettem, és emiatt valahogy nem is volt fontos.

– Nem is fújtál bele a családi trombitába?
– Már később. Úgy harmincöt évesen, amikor felfedeztem, hogy milyen zenei örökséget kaphatok én ettől a falutól, ott van mögöttem, csak hozzá kell nyúlni. Akkor vettem is Soroksáron egy szárnykürtöt, el is kezdtem gyakorolni, büszkén mutogattam a nagynénémnek, hogy hol tartok. A Kistehén turnéira is vittem magammal, hogy minél hamarabb megtanuljak rajta játszani. De nincs bennem igazi affinitás a hangszerek iránt, nem is tanultam meg igazán trombitálni. Ám ahol a lemezeinken, főként a kamarazenekaros albumainkon megszólal a trombita, azt én fújom. A koncerten azonban nem tudnám visszaadni.

– Milyen volt megformálni az ismerős karaktereket?
– Nagyon sok benyomásom volt már velük kapcsolatban a hetvenes évekből, gyerekkoromban. Átjártak hozzánk egy pohár borra, ott voltak a disznóvágáson, mellettünk álltak a templomban. Sok mindent abból használtam fel, amit gyerekként tapasztaltam meg velük kapcsolatban. Emiatt nem volt nehéz felidézni és felépíteni ezeket a kelet-európai hangulatokat és életeket, a kis életek nagy drámáit. Ez a közeg mindig is vonzott a filmben és az irodalomban is, ráadásul nagyon otthonos.

Sok jellemvonásban ráadásul magamra ismertem, főként a dédnagyapám esetében. Ő is húzódozott a szerepléstől, mert nem azt tartotta elsődlegesnek, hanem a zenével való foglalkozást, az alkotást, hangszerelést.

A szereplést amolyan kissé kényelmetlen, de nem túl rossz részletkérdésnek fogta fel, amit végig kell csinálni, aztán haza lehet menni.

– Ez veled is így van?
– Ez nem azt jelenti, hogy nem szeretek a színpadon állni, de néha, amíg eljutok oda, felmerül bennem, hogy mit keresek én itt, és sokkal jobb lenne otthon ülni és egy dalszövegen gondolkodni.

– Az író éned egyébként jól egészítette ki a zenészi énedet? Jól megférnek egymással?
– Szerintem igen, de azt azért tudni kell, hogy zenét korábban mindig könnyebben írtam, talán még most is, mint dalszöveget. Ezért aztán mindig előbb a zene készült el, aztán úgy préseltem ki magamból a szöveget. De ezeket is inkább meg akartam úszni, ezért is vannak a Kistehén Tánczenekar első lemezén olyan sok önmagát ismétlő sor. Aztán megszületett az Ember a fán című szólólemezem, és ott megfordult az egész, akkor már a vers felől közelítettem a dalok szövegeihez, és már külön voltak szövegeim és külön dallamok. Amikor pedig elég sok szöveg és elég sok zene felgyűlt, akkor összepárosítottam őket.

– És innen már csak egy ugrás volt a próza?
– A váltás után már hajlandó voltam nagyobb hangsúlyt fektetni a szövegre. A dalok esetében azért nehezebb dolgom volt, rosszul tűröm a kötöttségeket. De amikor belépett az életembe a próza, előbb forgatókönyv, majd novellák formájában, hirtelen rájöttem, hogy mennyivel szabadabban tudom itt a nyelvet kezelni. Olyan szabadságot adott, mint a zeneszerzés. Lélekből és lendületből jöttek a mondatok, csak a csapokat kellett nyitogatni.

KOLLÁR-KLEMENCZ LÁSZLÓ korábbi művei: Miért távolodnak a dolgok?; A műanyag kerti székek élete.