Annie Ernaux: Évek | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Egy fél élet, mintegy ötven év foglalata Annie Ernaux legsikeresebb és legjelentősebb könyve. A rendhagyó regény naplószerűen rögzíti a 20. század második felének történéseit, ahogy a háború utóéletéből a fogyasztás bűvöletén át eljutunk a digitális forradalomig. Az Évek az emlékezet és egyben a felejtés ragyogó könyve, kétségbeesett kísérlet hogy nyakon csípjük az eltűnő időt, és megőrizzük önmagunkat.
Naiv írókoromban még úgy véltem, minden egyes leírt sor hatásos küzdelem az idő és a felejtés ellen. És bőséges muníció az emlékezésnek. Aztán amikor megtudtam, hogy hány könyv jelenik meg egy nap a világon (ezrek és ezrek), némiképp kijózanodtam. Az írás önmagában nem garancia az emlékezet fenntartására, legfeljebb késlelti a felejtést. A kiválasztott, a minőség és/vagy szerencse rostáján átjutó könyvek viszont helyettünk is beszélnek. Helyettünk mondják el, hogy milyenek voltunk egykoron.
Igazából addig, amíg kezembe nem vettem Annie Ernaux rendhagyó regényét, nem mértem fel igazán, hogy mit is veszítünk egy-egy szerettünk halálával, vagy arról, hogy mi minden tűnik el velünk a világból való kilépés pillanatában. „Az ünnepi asztal körül zajló beszélgetésekben már csak egy keresztnév marad belőlünk, vonásaink fokozatosan elhalványulnak, aztán beleolvadunk egy távoli nemzedék arctalan tömegébe”. Legfeljebb egy-egy szomorú vagy vidám anekdota a név mellé, de ez is csak idei-óráig. Az Évek ennek a veszteségnek a felmérése egy eleven élet példáján. Annak mélyreható mérlege, hogy mennyi élmény, gesztus, szó, hány fontos és jelentéktelen pillanat válik füstté a lassan elmosódó élettel, eltemetett generációval. Ernaux műve szerény, de fontos kísérlet, hogy egy pillanatra elcsípjük a távolodó időt, amelynek nyomában lohol az emlékezet.
A regény nem csupán az ő életének, hanem nemzedékének foglalata is. Sőt kicsivel több is, hiszen gyermekkorának felidézése egyben a szülők és nagyszülők generációjának megidézése, illetve az ő tapasztalatai még jócskán átgyűrűztek az utána jövők életébe is. Számomra kimondottan ismerős volt a nem sokkal a háború után megrendezett Ifjúság ünnepe és a felvonulás, majd a lóversenypályán bemutatott „csapatgyakorlatok” a hangosbemondóból üvöltő zenére, „miközben magasztosság és magány érzése kavarog bennünk”.
Ez nagyjából megegyezett a kommunista ünnepek élőképei alatt érzett egyveleggel, bár az akkori lelkesedés már sokkal áporodottabb volt a háború utáni újrakezdés szintúgy megjátszott lelkesedéséhez képest. És ismerős, hogyne lett volna ismerős a jegyrendszer, a háború utáni szűkös évek mindent hasznosító, és semmit sem kidobó szemlélete, amely nálunk még a nyolcvanas években is uralkodott, miközben Nyugaton már régen elindultak a fogyasztói társadalom bélelt és kényelmesebb élete felé.
Egy ideig a kelet-európai olvasó együtt lépkedhet előre az elbeszélővel, hiszen Európa mindkét felén ugyanúgy tértek magukhoz a túlélők a háború rettenetéből, és nagyjából ugyanazokkal a gondokkal szembesültek.
Aztán igen pontosan tetten érhető az a pont is, ahonnan lassan, de biztosan kezd szétválni a két átlag életút. A jólét és fejlődés kézzelfogható jelei, még ha a reklámokban sziporkázó világ éles ellentétben áll a vidéki mindennapokkal is, kezdték átírni az emberek életét. Neoncsövek, tampon, levesporok, kuktafazék, és minden, ami ezzel járt. Az idősebb fiúk már a Vespa robogóikkal kérkedtek a lányok előtt, majd maguk mögé ültették a legszebbeket. Vagyis a háború utáni generáció mind mentalitásban, mind életvitelben kezd egyre inkább eltávolodni az „ősök” nemzedékétől. Ők lettek az elsők, ahogy azt a szülők némi keserűséggel és sok büszkeséggel megjósolták, akik többet tudtak már, mint azok, akik felnevelték őket. Mondani sem kell, hogy Ká Európában ez a folyamat igazán el sem kezdődhetett: az idő szinte megdermedt, vagy csigalassúsággal haladt tovább.
Kicsit olyan az Évek naplószerű sorait olvasni, mintha azt mesélné el nekünk, hogy milyen lett volna, ha a lassan leereszkedő vasfüggöny szerencsésebb oldalán születik meg az anyám generációja. Miként befolyásolta volna a mi, majd a gyermekeink életét. Milyen más reflexek motoznának ma a csontok mélyén. Ernaux élményei számunkra a hiány és a vágy kivetülő tapasztalatai, a szabadság meg sem érkezett pillanatai. Egyszerre sajog és villanyoz fel. (Ernoux korábbi regényét, a Lánytörténetet is nagyon kedveltük. Itt olvashat róla bővebben.)
A könyv talán egyetlen gyenge pontja szintén a koncepció része. Ahogy a szerző is hangoztatja, az Évek a felejtés ellen küzdő emlékezet kétségbeesett kísérlete, hogy megmentsen valamit a tűnő világból.
A töredékekben hemzsegő kulturális és politikai utalások, olvasmány-, dal- vagy tévés élmények java része a mai francia fiataloknak nem mond sokat, és még ennél is idegenebb a magyar olvasó számára. Végeláthatatlan jegyzetmennyiség kellene ahhoz, hogy valamennyire képben legyünk a tekintetben, hogy mi is lappan egy-egy megjegyzés mélyén, de az élmény melegét az sem adná vissza.
Én magam is megpróbáltam utánamenni néhány részletnek, rákeresni az 1952-es hármas gyilkosságra, amelyben a tízéves Elizabeth Drummond életét vesztette, meghallgatni Gilbert Bécaud egy-két számát, belefutni Georges Duhamel szentenciáiba, amelyekről fogalmazást kellett írnia az elbeszélő az iskolában, de beláttam, hogy hiábavaló az igyekezet. A megszerzett információk csak hátteret adnak, nem visznek közelebb az élményhez, hiszen mi már más gyilkosságok, más dalok, más szentenciák melegében/hidegében nőttünk fel.
Ez azonban messze nem rontja az olvasmányélményt. Ernaux személyes vallomása, a néhol szikár felsorolások, lajstromok, a naplóhoz közelítő fogalmazások olyan erősek, hogy nem kell hozzájuk semmilyen mankó (Lőrinszky Ildikó gördülékeny fordítása). Az időt nyújtják át a puszta szavak révén. „Az emlékezet olyan, mint a szexuális vágy, szakadatlanul dolgozik. A holtakat az élőkkel, a valódi embereket kitalált személyekkel, az álmot a történelemmel rokonítja.” Az Évek ennek a vágynak a könyve, de úgy is mondhatnám, hogy egy hosszúra nyúlt aktus izzása, amellyel foglyul kívánjuk ejteni egykori önmagunkat, fiatalságunkat, morzsolódó éveinket. Messziről indul, de mellénk érkezik. Remek könyv, érzéki varázslat, nem véletlenül került be a tavalyi év legjobb világirodalmi könyvei közé.
