Néha jobb volna felejteni – Beszélgetés Milbacher Róberttel

PAPP SÁNDOR ZSIGMOND interjúja

Félszáz tévhitet és legendát próbál eloszlatni új könyvében (itt olvashat róla bővebben) az íróként is egyre elismertebb Milbacher Róbert. A nagy klasszikusok, Kölcsey, Arany, Petőfi és Tompa Mihály körül számos hiedelem kering a nőügyektől kezdve a plágiumgyanún át a kémhistóriákig. Irodalomtörténészként pedig azt is megmutatja, hogy élvezetesen is lehet tanítani a porosnak és avíttnak hitt kötelezőt.

– Az Előszóban igen megértő vagy a hiedelmekkel és legendákkal szemben, a könyvben viszont már élesebben fogalmazol az olyan bulvárízű sztorik kapcsán, minthogy Petőfi Széchenyi fia lett volna, vagy hogy a költő holttestét Barguzinban keresték és keresnék ma is. Van a különbség legenda és legenda között?
– Azt hiszem, végső soron nincsen, legfeljebb annyi, hogy egyes legendákat bizonyos korok politikai hatalmi játszmái a saját ideológiájukhoz illeszkedőnek vélnek és technicizálni szeretnének, mások pedig egyszerű mendemondák maradnak. Persze ebben a technicizálásban elég sok veszély rejlik, főleg a tudományos megismerésre és a tudósokra nézvést. Lásd Fábri Zoltán Hannibál tanár úr című filmjét, amely tökéletesen reprezentálja ezt a problémát.

– Meglepő tény ugyanakkor, hogy ma is születnek hajmeresztő feltételezések, mítoszok a 19. századi íróinkkal kapcsolatban. Örülnünk kellene ennek a fejleménynek, vagy inkább bosszankodnunk, hogy a butaság nem vész el?
– Annyiban örülni kell, hogy irodalomról van szó, annyiban bosszankodni, hogy sajnos majdnem mindig fölfedhető valamilyen ordas politikai ideológia és a vele járó türelmetlen agresszivitás a háttérben.

Például a Barguzinnal kapcsolatos történet máig gyilkos indulatokat szül ahelyett, hogy ennek kultusztörténeti, szociálpszichológiai és pszichohistóriai vonatkozásait vizsgálnánk.

Ami rávilágítana persze a jelen nemzeti-kulturális reflexeink állapotára is.

– A könyved remek példája annak, hogy milyen élvezetesen is lehetne tanítani a magyar irodalmat. Az iskolai oktatás mégis a másik irányba nyargal nagy sebességgel, a lexikális tudás unalma felé. Oktatói tapasztalataid szerint mit veszítünk ezzel?
– Szerintem potenciális olvasókat és gondolkodó embereket veszítünk azzal, hogy az irodalmat valamely muzeális, ideológiai célokat szolgáló rendszerként gondolja el a mai oktatáspolitika. Azt hiszik, az a nemzeti hagyomány, ha átpréselnek generációk agyán szerzőket és műveket tartalmazó listákat, legalábbis az említés szintjén. Holott az irodalom a hagyománnyal való szembesülés legalapvetőbb médiuma, amely minden elemében elágazó ösvények kertjévé válik, ha okosan használjuk. És ezek az ösvények nemcsak a múlt felé, hanem a mindenkori emberi állapotunk felé is vezetnek.

– Hát nem nagyon látni ezeket az ösvényeket.
– Semmi jele annak, hogy ez a felfogás érvényesülne a hivatalos oktatáspolitikában. Persze kiváló tanárok – akik egyébként renitensként vannak számontartva egy-egy iskolában, a rendszerben – megpróbálják életben tartani ezt a szemléletet. Ameddig bírják, addig lesz értelmes és érdemi irodalomtanítás, amikor föladják, csak a múzeumi tárlók látogatása marad, amelyekhez persze nem szabad hozzányúlni, csak áhítatosan szemlélni. Ahogy Örkény írta: „A zászlót etetni, piszkálni, ingerelni szigorúan tilos!”

– A járvány első nagy lezárása alatt, a bizonytalanság kellős közepén született a szövegek java része. A pandémia nyitottabbá tett minket a klasszikusabb értékek iránt?
– Ezt nem tudom felmérni. Az biztos, hogy szociológusok és pszichológusok sokaságának kínál kutatási terepet a pandémia. Talán a kényszerű lelassulás arra alkalmat nyújtott, hogy valamelyest szétválogassuk, hogy mi a fontos, és mi kevésbé az.

– Azt is szeretted volna demonstrálni a könyvvel, hogy valójában mit is csinál egy irodalomtörténész. Milyen előítéletekkel találkoztál a szakmáddal kapcsolatban?
– Ebben a posztnemzeti korban – mert bármilyen fura is, mégiscsak ebben élünk – az irodalomtörténész szakma, amely egykor nemzeti tudományként született, nyilvánvaló válságban van, folytonos átalakulásra, megújulásra kényszerül. Kifelé nem nagyon látszik, hogy mi a „haszna” annak, amit csinálunk, főleg, ha egy haszonelvű világ értékeihez mérjük.

Még az egyetemek rendszerében is állandó utóvédharcra kényszerülünk, hiszen nem tudunk felmutatni olyan közvetlen „eredményeket”, amelyek a társadalomban azonnal tudnak hasznosulni.

Ugyanakkor az emberek gondolkodásában olyan, a múlttal kapcsolatos struktúrák működnek, amelyeknek a feltérképezése többek között az irodalomtörténész feladata is.

– És az sem jó, ha bárki foglalkozik ezzel?
– Mindenkinek van valamiféle viszonya a személyes és a kollektív múlthoz egyaránt, ami problémaként jelentkezik az életében, ennek a terepe a történeti diszciplínáké. Ezt azért nem lehet kontárokra, sarlatánokra bízni, mert azok célja a manipulálás, nem pedig a tisztázás, megismerés. Ez a könyv titokban arra is vállalkozik, hogy megmutassa: valójában olyasmikkel foglalkozunk, amik a nem szakmabelieket is érdekelhetik, csak meg kell tudni mutatni, hogy hol tartunk, és hogyan tudunk kapcsolódni egymáshoz. Ezzel az ajánlattal él ez a könyv.

– Segített az irodalomtörténeti szerepedben, hogy te magad is írsz? Hogy egyszerre állsz a barikád mindkét oldalán?
– Nem mindig. Túl reflektálttá tesz. Mivel ismerek egy csomó előzményt bizonyos gondolatok, helyzetek, figurák kapcsán, mindig muszáj futnom legalább egy kört, gyakran kettőt, ez azonban bonyolulttá teszi a saját munkámat, ami viszont az olvasó türelmével való visszaéléshez vezet. Az emlékezés helyett néha jobb volna felejteni. A hagyomány nemcsak inspirál, de egyben meg is bénít: minden el van már mondva, nincs értelme megszólalni. A posztmodern ezt többek között (ön)iróniával oldotta föl, de most, hogy a posztmodern passzé, nem tudom, mit lehet kezdeni ezzel a „hatásiszony” dologgal. Márpedig kezdeni kell vele valamit.

– Van ötleted?
– Egy biztos: nem tehetünk úgy, mintha előttünk senki sem gondolta volna el azt, amit mi most és itt éppen elgondolunk. Legalábbis én erre képtelen vagyok. Egyelőre ezzel – konkrétan az emlékezés problémájával és elbeszélhetőségével – küszködöm például az egyre hosszabbra nyúló, Keserű víz című családregényem írása közben is.

– Nagy port kavart fel az Élet és irodalomban közölt esszéd, miszerint a lektűrösödés és a gyors termelés irányába mozdult el a szépirodalom. Hány íróbarátod törölt az ismerősei közül?
– Mivel nincs személyes facebook-oldalam, senki sem tudott törölni. Különben nem is annyira írók, mint inkább kritikusok és elméleti szakemberek vesztek belém, számon kérve a gyarló esszémen a maguk – többnyire persze jogos – szakmai elvárásait.

Amúgy nem egyes írók kipécézése volt a célom, ezért sem említettem neveket, hanem egy korjelenség detektálása. Voltak értelmes és kevésbé értelmes vitáim a dologról, de legalább folyt vita róla.

– És miben nem változott a véleményed?
– Továbbra is tartom, hogy a posztmodern utáni helyzetben újra fel kell tenni az irodalom szerepére vonatkozó kérdéseinket, és nem szabad ráhagyatkozni a bevett, és eddig látszólag jól működő reflexekre, mert akkor az ismétlés mocsarába ragadunk. Nyilván ez igaz arra is, hogy a posztmodern szövegalkotáson is túl kell lépni, viszont ez nem jelentheti azt, hogy a problémátlan, realista stb. történetmondás lenne a megoldás. Hiszen ezt már ismerjük jól, túlságosan is jól…

MILBACHER RÓBERT korábbi művei: Angyali üdvözletek; Léleknyavalyák; Szűz Mária jegyese.