PAPP SÁNDOR ZSIGMOND interjúja
Ünnepelhetünk is, meg nem is. Idén volt százötven éve, hogy elkészült a leendő Nagykörút első épülete, majd lassan kialakult Pest verőere, a nyüzsgő és mindig eleven bulvár. Ennek történetét dolgozta fel új könyvében az újságíróként és várostörténészként is ismert N. Kósa Judit. Az ünnepi hangulatot viszont beárnyékolja a körút mai helyzete, állapota. Erről és a történelemtanításról is beszélgettünk.
Városháza, 400 oldal, 11 110 Ft
– Ha egy idegennek szeretnél ízelítőt adni mindabból, amit a Nagykörút jelent és jelentett, melyik házzal, térrel, utcarészlettel kezdenéd?
– Mindenképp az Oktogonnal, hiszen itt lehet látni, milyen is – lenne – ideális formájában az a Pest, amelyet 1871-ben eleink elképzeltek. Az Andrássy út és a Nagykörút találkozása a szép művű térrel elegáns, nagyszabású, építészetében letisztult, ugyanakkor nyüzsgő, forgalmas, igazi városi tér. Az a darabka Párizs, amit a vidékies Pesten látni szeretett volna a kiegyezés politikai elitje. Más kérdés, hogy – miként Magyarországon ilyenkor lenni szokott – a kezdés után hamarost beütött a krach, és a közös akaratból csak a Sugárút befejezésére tellett. Aztán mire a Nagykörútra is sor került, a derék befektetők már a féktelen, mondhatni szégyentelen eklektikát látták szépnek.
– Mi az, ami a mai nemzedék számára végképp elveszett a pesti bulvárból? És mi az, ami most is képes megidézni az aranykort?
– Ez a kezdetekkor valóban bulvár volt… Nem véletlenül olyan széles a járda, itt sétáltak az emberek. Hömpölyögtek a boltok között, a kávéházak pedig kitelepültek a gyalogjáróra, és akik ott ültek le, értették egymás szavát, nem kellett kidagadt nyaki erekkel üvöltözniük.
Persze, elcsattogott előttük a villamos, kopogtak a kocsik elé befogott lovak patái, pöfögtek az autók, de az alapzajt nem a permanens motorbőgés adta. Ebből nem maradt más, csak a széles járda. Megjegyzem, ideje lenne újra birtokba venni.
– Ha választhatnál, akkor az elmúlt százötven év melyik időszakában keresnéd fel a Nagykörutat?
– A Körút minden „életszakaszát” örömmel megszemlélném, mert nagyon érdekel, hogy tényleg olyan volt-e, amilyennek képzelem. A legizgalmasabb persze az első tizenöt év lenne, amikor az útvonalat már kijelölték, néhány házat meg is építettek mellette, de aztán a bécsi krach miatt eldobták a vakolókanalat, és nagyon sokáig nem történt semmi. Képzeljük csak el: a Baross utcánál például volt egy darab körút három házzal, de a Rákóczi térnél semmi. Az út kijelölt helyén földszintes házak álltak keresztben, előttük palánkkerítés, és disznóól a kert végében. Ez azért csuda látvány lehetett. Mint ahogy az az időszak is, amikor az 1900-as évek legelején elkészültek az utolsó házak: érdekelne, milyen volt a homlokzatok színe, izgalmas lehetett a rengeteg üzlet, kávéház és vendéglő végestelen végig.
„A körút bármelyik életszakaszát megszemlélném” (FOTÓ: Béres Márton)
– Laknál is ott valamikor?
– Megmondom őszintén, lakni nem szeretnék a körúton a saját gyerekkoromnál, azaz a hatvanas-hetvenes éveknél korábban. Én már abba a nemzedékbe tartozom, amelyiknek természetes adottság a városi higiénia. És bár a körút zömmel kvalitásos, azaz komfortos otthonokat kínált, volt folyóvíz, fürdőszoba és angol vécé, nem véletlen, hogy a polgárok többsége innen is fürdőbe járt, mert a mosdó csapjából hideg víz folyt és kész macera volt megtölteni a kádat a fürdőkályha segedelmével. A konyhai falikút hideg vizében persze a cseléd fagyasztotta a kezét, és mosónő közreműködése nélkül elképzelhetetlen volt a nagymosás. Én viszont már nem szívesen élnék hűtő, bojler és mosógép nélkül, és elképzelni sem tudom, hogy a cselédszobában tényleg ott lakjon egy idegen ember, hogy működtesse a háztartásomat. Pedig nem volt az olyan régen, amikor ez még természetes volt: anyáméknál ugyanabban a házban, ahol én is felnőttem, a negyvenes-ötvenes években még két alkalmazott dolgozott.
Egyszóval nézelődni szívesen visszamennék a régmúltba, de lakni semmiképp.
– A körút „kiemelkedett a városból, majd visszasüppedt bele, olyan közlekedési csatornaként, amely már csak méretében, csupán mennyiségileg jelent többletet, és amelyben a városi funkciók immáron nem összesűrűsödnek, hanem megritkulnak”, írta Révész Sándor a könyv kapcsán a bulvár mai állapotáról. Te is így látod ezt?
– Abszolút. Kiépülésekor a körút egy négy és fél kilométer hosszú pláza volt, és még a nyolcvanas években is érdemes volt végigsétálni mondjuk a Lenin körúton, mert voltak könyvesboltok, ruhaüzletek, papírkereskedések, bennük egy csomó minden, amit máshol nem lehetett kapni, és akkor még nem beszéltünk a Nyugatra fortocskát nyitó kapualji butikokról. A bevásárlóközpontok aztán lehúzták itt a redőnyt. Volt már peepshow, secondhand és gyroszos korszaka a körútnak, most épp az elkocsmásodás zajlik. Ami nagy baj, mert a körút lényege a legnyersebb városiasság, a lakás plusz üzlet kombó. Épp azért, mert az állam és a város a kiépítés terheiből minél többet igyekezett rátolni a magántőkére, itt csak mutatóba létesültek középületek. Ha innen elköltöznek a „valódi” lakók, úrrá lesz az airbnb és a hozzá kapcsolódó kocsmaipar, akkor ez az egész ugyanúgy díszletvilággá válik, mint a bulinegyeddé züllött Belső-Erzsébetváros.
Díszletvilággá válik
– Képzeljük el, hogy kellő hatalmat, pénzt és paripát kapnál ahhoz, hogy „hozzányúlj” a Nagykörúthoz. Milyen intézkedéseket foganatosítanál? Egyáltalán kell valamit tenni a bulvár érdekében, vagy csak követni az „életét”?
– Egyértelmű: valami módon csökkenteném a gépjárműforgalmat. A kerékpárút jó lépés, de amíg nem lesz olyan egérút, ahová az autósok elmenekülhetnek a dugóból, ott fognak hajnaltól éjszakáig kínlódni csúsztatott kuplunggal a Nagykörúton. Most az is ott tötyörög benzingőzt okádva, aki vidéken járt és egyszerűen haza akar menni valahová a Belvárosba, és az is, akivel a városvezetés pedagógiailag meg szeretné értetni, hogy a 4-es-6-ossal hamarabb célhoz érne, tegye le szépen a nélkülözhető autóját. Ebben az országban ez a fajta nevelés reménytelen, ennél többre lenne szükség.
– Manapság, amikor a historizálás nevében lépten-nyomon belenyúlnak a város szövetébe, vagy modernizálás gyanánt felhőkarcolókat építenek, csupán akadékoskodó, fura alaknak tűnik egy várostörténész? Beleszólhat a folyamatokba vagy csak a dokumentálás szerepe marad meg neki?
– Rendkívül pesszimista vagyok, mert ez már csak reménytelenségében olyan, mint a nyolcvanas évek, lehetőségeiben föl sem ér vele. A nyolcvanas években volt egyetlen tévé, volt benne egyetlen Ráday Mihály (akivel ide kattintva olvashat interjút), és az ő végtelen ügyszeretetének – nevezhetjük persze erőszakosságnak is – hála egyszer csak mindenki megértette, hogy a bontás és az építés is felelősséggel jár, lehetetlen nem összefüggéseiben vizsgálni, hogy mi az érték.
Ma tök mindegy, hány képességes szakember zokogja bele az éterbe, hogy emberek, bűn, amit műveltek mondjuk a Várban, történelemhamisító giccseket szobortok bele nulla – vagy legalábbis nem publikus – funkcióval az úgynevezett magyarság úgynevezett legszentebb tereibe, még egy nyavalyás vállvonogatás sem érkezik válaszként.
És ez az egész elmebaj nem üti át a polgári ingerküszöböt, pedig jó magyar szokás szerint legalább a sóher irigység dolgozhatna, hogy a fenébe is, százmilliárdokat, habcsókra?!
Egy darabka Párizs: az Oktogon
– Meglátszik a városon, a városképen az a tény, hogy az iskolákban kevés hangsúlyt fektetnek a közvetlen környezet, így például Pest vagy Buda történelmére?
– Ezen az ignorancián látszik meg, amiről az előbb beszéltem. Régi mániám, hogy a történelem tanítását intézményesen a család meg a közvetlen lakókörnyezet históriájának felderítésével kéne indítani. Egy olyan hosszabb „projekt”, amikor egy tíz-tizenkét éves kutakodik és kérdezősködik, aztán ráébred, hogy az ő jelene egy csomó különféle múltból állt össze, egyrészt érdeklődést ébreszt a történelem iránt, másrészt olyan polgárokat nevel, akik nem feltétlenül fogadják el a mások múltra mázolt népszínműveit. Ha ez a nemzet tisztában lenne az elmúlt száz-százhúsz év történéseivel, magyarán visszalátna a dédszüleiig, már rég széttörte volna az esernyőjét annak a hátán, aki teszem azt a Ferenc József vagy Horthy idején is csak évente kétszer-háromszor befűtött buffet-csarnokot meg báltermet akarja visszaállítani a Nemzeti Galéria helyén.
N. KÓSA JUDIT korábbi művei: Elveszített névjegyek; Lelőhely; Budapest krónikája.
