Ma minden cseppfolyós – Beszélgetés Rakovszky Zsuzsával

KÖNYVTERASZ

Rövid időn belül két kötettel is megörvendeztette az olvasóit. A Boldog vég című kötetében új novelláit (kritikát ITT olvashatnak róla) jelentette meg, az Állapotváltozásokban pedig majdnem negyven év versterméséből nyújtott át válogatást. A műfajok közötti határokról, a régebbi korok díszleteiről és a járvány hozta sebezhetőségről beszélgettünk.

– Ha jól számolom, kilenc kötetnyi versből állt össze a mostani válogatás és majdhogynem negyven évet ölel fel. Szigorú volt magához, vagy inkább másra bízta a szelekció gyötrelmeit?
– Én válogattam, mert hát hiszen éppen ez volt az értelme egy válogatott kötetnek: csak azok a versek legyenek benne, amelyeket még ma is vállalni tudok. De lehet, hogy még szigorúbbnak kellett volna lennem.

– Milyen érzés ilyenkor újraolvasni a pályakezdő időszak műveit? Sok-sok kötettel és műfajjal a háta mögött tudna valamit tanácsolni az akkori énjének, ha most toppanna be magához az első szövegeivel?
– Az attól függ, mennyire elsők lennének azok a szövegek. Ha a legeslegelsők, akkor nem egészen hatéves lennék. De ha azokkal toppannék be, amelyek már megjelentek kötetben, akkor nemigen tudnék mit mondani magamnak: nem azért, mert azok a versek olyan tökéletesek, hanem mert a versek változása belső változásokat tükröz, és azt hiába is mondanánk bárkinek, hogy: „Légy érettebb!” Az ilyesmit nem lehet megelőlegezni. És hogy milyen érzés? Néha kicsit olyan, mintha egy másik ember írta volna őket.

– Térey volt az, aki legendásan szerette átírni, javítgatni a korai műveit, majd újra kiadni. Önben is megfogalmazódott hasonló gondolat? Vagy úgy vallja, hogy nem szabad megmásítani azt, amit az akkori szövegek tükröznek az akkori alkotójukról?
– Nem annyira nem szabad, mint inkább nem lehet. Vagy legalábbis nekem nem hiszem, hogy sikerülne. Nem tudok visszahelyezkedni az akkori állapotomba. Persze nyilván vannak különbségek aszerint, hogy milyen típusú versről van szó: egy verses regényt biztosan könnyebb átírni, mint egy harminc év előtti lírai verset.

– A válogatott versek előtt novelláskötettel jelentkezett az Osiris kiadónál. Megesett már az, hogy egy-egy ötlet műfajt váltott a megírása során? Például versnek indult, novella lett belőle, hogy végül regényként fejezze be. Élesen elhatárolódnak műfajilag Önben az ötletek?
– Persze volt ilyen, hogy novellának indult és vers lett belőle vagy fordítva. Ha nem prózára és versre, hanem, mondjuk, lírára és epikára – meg persze drámára – osztjuk fel az irodalmat, akkor ezek a határok másutt húzódnak. A verseim már jó ideje nem igazán líraiak, inkább az epikához közelítenek. Olvasóként is mindig a nagy epikus költeményeket szerettem legjobban, a Toldit, Buda halálát, a Délibábok hősét és Jónás könyvét.

– Miközben a regények elég messzire kalandoznak el az időben, a mostani elbeszélések – a Goethe korában játszódó Széplelkeket kivéve – inkább a közelmúltban vagy a jelenben. Mi dönti el, hogy egy-egy történet milyen korszakban bomlik ki? Mennyire fontos önnek az időbeli távlat?
– Valószínűleg nem annyira az időbeli távlat a fontos. Végső soron, ha úgy vesszük, minden a máról szól, bizonyos mai – örök? – problémákról, amelyeket esetleg jobban meg lehet jeleníteni egy régebbi korszak díszletei között. Meg aztán az ötlet, hogy egy esemény valamiért megmozgatja az érzéseimet vagy a képzeletemet, már hozza magával azt a helyszínt meg a körülményeket, ahol ez a bizonyos történet lejátszódott. Mondhatni, az ember „készen kap” egy világot, életformákkal, szokásokkal és hagyományokkal, amíg ma minden cseppfolyós. Talán ezért is nehezebb mai témájú regényt írni, hacsak nem éppen erről a cseppfolyósságról akar írni az ember.

– Visszahúzódó alkat, alig szokott megszólalni a kultúrpolitika vagy az irodalmi élet kérdéseiben. Az író, akkor a leghitelesebb, ha marad az alanyánál-állítmányánál?
– Azt hiszem, A Pendragon legendában mondja valamelyik szereplő, ha jól emlékszem, Earl, hogy senki sem tesz olyasmit, ami ellenkezik a jellemével. Próbálom elképzelni magam, amint harciasan állást foglalok az irodalmi élet vagy a kultúrpolitika kérdéseiben, de nem megy. Az írás persze magányos mesterség, de megértem, ha egy írónak szüksége van valamiféle közegre, és akkor annak a vitái és belső problémái is foglalkoztatják, de tőlem – térben is, hiszen Sopronban élek, meg egyebekben is – elég távol áll mindez. Az, hogy úgy általában mit gondolok a világról, azt hiszem, az írásaimból is kiderül. Mi értelme lenne más formában is megfogalmazni? Az irodalom különben is alkalmasabb rá, hogy ugyanazt a problémát több oldalról, több szemszögből is szemlélje az ember, mint a heves közéleti viták.

– A járvány ismét felszínre hozta a sebezhetőségünket és bezárt minket a négy fal közé. Az ön életét is átírta?
– Az én életformámon nem sokat változtatott a járvány. A sebezhetőségünknek meg mindig is tudatában voltam. Persze az orvostudomány nagyon sokat fejlődött, megnőtt az átlagéletkor, sok olyan betegség gyógyíthatóvá vált, amelyik korábban nem volt az, ez mind nagyszerű, de hát „a fák nem nőnek az égig”. Sejthető volt, hogy előbb-utóbb jön valami, amivel egyelőre nem tudnak megbirkózni. Járványok régen is voltak, rémlik, hogy kisgyerekkoromban átestem négy-öt ragályos betegségen, amelyek között akár életveszélyesek is lehettek, de akkor még mintha mindezt az élet velejárójának tekintették volna. Manapság mintha százszázalékos biztonságra törekednénk, pedig hát ilyen nincsen. Ha más nem, hát az a közmondásos tégla bármikor a fejünkre eshet. Szerencsére azért a fertőzés valószínűségét tudjuk csökkenteni, ami a téglára már nem igaz…

– Ha mindez az ön egyik regényében játszódna, milyen fináléval zárulna a történet?
– Azt nem igazán hinném, hogy ebből a járványból regényt írnék. Igaz, írtak már regényt a pestisről, de az szimbolikus pestis volt. Bár arról például lehetne írni, hogy mi történik azokkal az emberekkel, akik nem tudnak otthonról dolgozni, és veszélybe kerül a megélhetésük, mondjuk, egy kisvállalkozóval, akinek több évi erőfeszítését teszi tönkre a járvány. De hogy egy regénynek mi lesz a vége, az általában menet közben derül ki.

RAKOVSZKY ZSUZSA legutóbbi művei: Történések; Célia; Fortepan