Mindent kockára teszek – Beszélgetés Schein Gáborral

PAPP SÁNDOR ZSIGMOND interjúja

Már az is fogós kérdés, hogy hova soroljuk Schein Gábor sokszínű könyvét (a besorolás a kritikusunkon is kifogott). Verses regény, vagy groteszk szatírajáték, szabadvers vagy kispróza? De talán csak el kell indulni a rinocérosz vágta széles ösvényen, hogy eljussunk egy újragondolt kontinensig. A műfajokról, a fő motívum gazdagságáról beszélgettünk, meg arról, hogy ha tehetné, mit hozna helyre az elmúlt évek kultúrpolitikájának döntéseiből.

– Fontos tudnia az olvasónak, hogy milyen műfaj az Ó, rinocérosz?
– Biztos vagyok benne, hogy nem. Az olvasás élménye számít. A könyv mint tér, amelyben az olvasás mozog. Az említett műfajok amúgy sem képeznek szilárd kategóriákat. És engem sok esetben éppen a műfaji átmenetek foglalkoztattak. Amit írtam, sokszor csak műfaji átmenetként jöhetett létre. Ebben az esetben is így volt. Mindenesetre az én fogalmaim szerint a könyv műfaja a verses regényhez áll a legközelebb, miközben ezt a műfajt szinte minden változata újrateremti, nehéz volna pontosan meghatározni, mi is az.

– Eleve szabálytalan vagy nehezen beszabályozható formaként indult a könyv, vagy írás közben hullott darabjaira?
– Kezdettől abban a formában működött, amit az olvasó lát. Ez egyszerűen nem volt kérdés. Különböző hangütésű és műfajú, különböző beszélőkhöz köthető szövegek hálózata a könyv. Belső és külső utalásokkal. De a külső utalásokat az olvasónak egyáltalán nem kell felfejtenie ahhoz, hogy az olvasás teljes érvényű élvezetet okozzon neki.

– Mi volt a kötet előzménye, az első kép vagy az első villanás?
– Az ötlet, ami minden mást magával hozott, az volt, amivel a könyv is kezdődik. Európa teremtésmítoszának átírása. Hogy Európét, a föníciai királylányt nem egy fehér bika, hanem egy afrikai rinocérosz képében szöktette meg, vagy rabolta el Zeusz. És ez az átírás rögtön magában hordozta Európa teljes történetét. Így olyan könyv született, amely a képzelet játékainak segítségével arra késztethet, hogy újragondoljuk a kontinens és benne Magyarország viszonyát önmagához és a környezetéhez.

– De vannak személyesebb rétegei is.
– Valóban, azok már a személyes lét regisztereit érintik. Az én személyes érzelmi és szellemi életem is messzemenően érintett volt ebben. Azt hiszem, hangot kaptak itt olyan lelki és szellemi tapasztalatok, amelyekről a kortárs irodalom nehezen vagy egyáltalán nem tud beszélni.

– A könyv fő motívuma, a rinocérosz más-más időben és térben bukkan fel a könyvben. A jelenünkig is elér, a „rinocéroszellenes médiáig” és a járványig. Megpróbáltam más állatokat is behelyettesíteni a szövegekbe, de nem lett olyan izgalmas. Mi kölcsönöz ilyen gazdag jelentést a rinocérosznak?
– A rinocérosz ma valahogyan tényleg hiteles hordozója annak az állapotnak, amibe kerültünk. Olyan állapotról beszélünk, amilyet korábban nem tudtunk volna elképzelni.

A valóság ismét kiszabadult minden korábbi kategóriából, és olyan térben találjuk magunkat, amire nem nagyon vannak fogalmaink.

Belaknunk, otthonossá tennünk pedig szinte reménytelen. A rinocérosz a maga valószínűtlen kinézetével, fenyegetőnek látszó tömegével, ugyanakkor szerencsétlen áldozatiságával, hiszen bizonyos alfajai kihaltak vagy a kihalás fenyegeti őket a túlvadászás következtében, nos, mindezzel természetes hordozója ennek az állapotnak. Mítosza viszont nincs, valahogy kultúrán kívüli maradt. Ezért nem nagyon tapadtak hozzá előzetes jelentések. Dürernél mégis a képzelet és a művészet valószínűtlen tükörképévé vált. Nálam mindehhez az idegenség, a hiány, az írás és a gyarmatosítás játékosan szóba hozott filozófiai, történeti, lírai és teológiai körei társultak.

– És mi tette őt ilyen „hús-vér” karakterré?
– Hús-vér lénnyé mindezen túl főképp azért válhatott, mert belement minden, ami most vagyok, de úgy, hogy túl is lépjen rajtam. Egyszerűen eszköz voltam a megszületéséhez. Az egész könyv megírása felszabadító játék és öröm volt, mert olyasmiben vettem részt, ami túl van rajtam, valami nagy-nagy gazdagságban. Ez hálával és felszabadulással töltött el. Azt remélem, hogy ebben van része a könyv olvasójának is. Egy könyv adhat úgy örömöt, hogy magunk fölé emel és felszabadít. Mindehhez az olvasó itt hozzáteheti a saját lelki és szellemi asszociációit.

– Szinte mindenben alkotsz: vers, próza, esszé, publicisztika, tanulmányok. Megesett már, hogy egy-egy ötlet útközben váltott műfajt?
– Ilyesmi már nagyon régen nem fordult elő. A műfajt és a megszólaltathatóság nyelvét az anyag hordozza. A műfaj mindig egyértelmű. Hordozza az anyaghoz tartozó formasejtelem. A nyelv és regény esetében az elbeszélői szerkezet megszületése többnyire hosszabb folyamat.

– Mit jelent számodra az irodalmi siker? Mitől érzed sikeresnek egy művedet?
– A legfontosabb számomra az, hogy én magam úgy érezzem, érvényes dolog került ki a kezem közül. Nagyon sok kételyen, nemritkán kétségbeesésen keresztül jutok el odáig, hogy elkészüljön egy könyv. Úgy érzem, egy-egy könyvben mindent kockára teszek, ami éppen akkor lelkileg és szellemileg vagyok. Olyasmi felé indulok el, amit nem ismerek, de visz a belső kényszer és a kíváncsiság. Segítségemre egyedül a kételyeim vannak és a formaérzékem, ami szerintem erős bennem. A művek belső formájára gondolok, nem a külső szabályokra. Ha tehát mindezek után az én belső ítéletem szerint érvényes és a képességeimet meghaladóan jó dolog jött létre, azt sikernek élem meg. Emellett van a külső siker vagy sikertelenség. Ez sokkal nehezebben megragadható.

– És mi lenne ez? A kritikai siker?
– A magyar szellemi élet és az irodalomkritika a benne lévő kiváló emberek munkájának ellenére nem hoz létre olyan közeget, amely inspirálna, és kész volna a szembesülésre, az önigazolásokon túli kérdések megfogalmazására. A közeg több mint a résztvevők összessége, tehát most nem egyes kritikusok teljesítményéről beszélek. Ez nem lehet másképp, mert ez a szellemi élet része a magyar társadalomnak, amely rengeteg kudarcot, tehetetlenséget, elhallgatást és hazugságot hordoz, amelyben valamiképpen szinte mindenki magányosnak érzi magát a küzdelmeiben, és nagy valószínűséggel ez így is van. Mindezek tudatában még inkább örülök, amikor azt érzem egy kritikában, hogy aki írta, komolyan elgondolkodott. Figyelmet, időt szánt arra, hogy bejárjon a könyvvel egy utat. Ebben ráadásul már az Ó, rinocérosz esetében is volt részem Fenyő Dániel és Valuska László írásának olvastán.

– És a piaci siker?
– Annak megint mások a törvényszerűségei, és nagyon kevés köze van a művek minőségéhez.

– A díjak?
– A szakmai díjak természetesen örömet okoznak, de ettől függetlenül úgy érzem, hogy az irodalmi közeg működése a benne lévő jószándékoktól függetlenül nagyon sokszor félrevezet. Sokszor tévedéseket, elakadásokat erősít meg. Szóval a külső sikert számomra elsősorban annak a néhány embernek a véleménye jelenti, akiket nagyra tartok és tisztelek, akiknek a szellemi integritását hosszú ideje tapasztalom. Fájdalom, hogy néhányan azok közül, akik az életemben ezt jelentették, már nem élnek. De annál nagyobb öröm, hogy most is vannak körülöttem ilyen barátok, és nagy kiváltságnak érzem, hogy kiérdemlem a barátságukat.

– Egy-egy fontos irodalompolitikai kérdésben rendszerint elmondod a véleményed, legyen az Tóth Krisztina megdöbbentő ügye Jókaival vagy Demeter Szilárd megnyilatkozásai. És mindig higgadtan, észérvekre támaszkodva, kerülve az indulatokat, amelyek amúgy is forrnak. A foci nyelvén szólva: nem a higgadtság áll nyerésre a frusztrációval szemben. De mi fordíthatná meg a meccset?
– Hát, azért előfordul, hogy engem is elragadnak az érzelmeim. Ha nem így lenne, sokszor meg se szólalnék. Szóval nem az érzelmi elragadottsággal van baj. Az a kérdés, hogy aztán a szövegben ez át tud-e változni a tárgyról, és nem a személyekről szóló értelmes érveléssé. Hogy mi fordíthatná meg azt a meccset, amiről beszélsz, a higgadtság javára? Nem tudom. Azt hiszem, semmi. És már nem is holmi csatározásokról van szó. A kultúra alapintézményei dúlják szét, viszik haza zsebben. A magyar államot számolják föl. Szóval már régen más meccs zajlik, és az állás huszonöt-null.

– Képzeljük el, hogy az utóbbi pár év kultúrpolitikájában két dolgot helyrehozhatnál vagy visszavonhatnál. Mi lenne az és miért?
– Kettő nagyon kevés lenne. A közösségi lét működésében nagyon fontosnak tartom az intézményeket, az intézmények demokratikus és minőségi működését, ami minél inkább lehetőséget ad ahhoz, hogy mindenki bele tudja tenni a legjobb kvalitásait a közösbe. Ehhez hozzátartozik a bizalom az egyes emberekben és a szakmai közösségekben. Tudom, miről beszélek, láttam ilyet. Az intézmények közül a jövőt leginkább az iskolák alakítják tartós hatással. Az általános és a középiskolákat visszaadnám az önkormányzatok kezelésébe, bőséges pénzt biztosítanék számukra a tanári bérek megemelésére. Segíteném a tanárok szakmai, mentálhigiénés és pszichológiai továbbképzését, ehhez a mainál sokkal több szakembert képeznék és vonnám be őket az iskolai életbe. Támogatnám az oktatás tartalmának és formáinak – sikeres külföldi mintákat is figyelembe vevő – megújítását, helyreállítanám a tankönyvek megbízható szakmai kontrollját és a tankönyvválasztás szabadságát.

– Akkor már a felsőoktatást se hagyjuk ki.
– Ott maradéktalanul helyreállítanám az egyetemi autonómiát és az ellenőrizhető állami tulajdont, ami a mostanában létrehozott zárt alapítványok esetében nem lehetséges.

Az egyetemek tudományos és infrastrukturális fejlesztésébe visszatenném azt a pénzt, amit az elmúlt tizenöt évben kivontak belőle.

Jelentősen megemelném az oktatói béreket, különösen a fiatal oktatókét. Tervezetten ennél is több pénzt biztosítanék arra, hogy az egyetemek a maguk által kijelölt fejlődési célokat nemzetközi ellenőrzéssel és együttműködésekkel megvalósíthassák, ugyanakkor az önfejlesztést a legszigorúbb kritériumok szerint elvárnám tőlük. Ez feltehetőleg a felsőoktatási intézmények számának csökkenésével járna. A Magyar Tudományos Akadémiának visszaadnám a kutatóhálózatát, és nagyon világos elvárásokat fogalmaznék meg vele szemben.

SCHEIN GÁBOR legutóbbi művei: Megleszünk itt; Üdvözlet a kontinens belsejéből; Svéd.