PAPP SÁNDOR ZSIGMOND interjúja
Képzeljük el, hogy mi történne, ha a nemzeti tantervet nagy részt olyan művek alkotnák, amelyekben fontos szerepet kap a humor, az irónia, az olvasóval való összekacsintás. Gintli Tibor irodalomtörténésszel, aki az anekdotikus elbeszélésmód újraértelmezéséről jelentetett meg fontos munkát (erről itt olvashat bővebben), ennek lehetőségéről beszélgettünk. Illetve arról, hogy miért gyanús az a mű, amelyben nincs elég lemondás és reménytelenség.
– Az anekdotikus elbeszélésmód és a modern próza közti látszólagos ellentét feloldására tesz kísérletet a könyv. Mennyire gyökerezik mélyen a közfelfogásban, hogy az anekdotizáló Mikszáth, Tersánszky vagy Krúdy beszédmódja ma már „meghaladottnak” tekinthető?
– Az anekdotikus elbeszélésmóddal szemben nem annyira a közfelfogás, mint inkább az irodalomtudomány táplál előítéleteket. Az olvasók többségét nem igazán érdeklik az irodalomtudósok címkézései, a szenvedélyes olvasók saját örömükre olvasnak, és nem feltétlenül igazodnak a szakma belterjes értékrendjéhez. Ugyanakkor aligha kétséges, hogy az irodalomtudomány kánonképző tevékenysége a szűk szakmánál tágabb körben fejti ki hatását, így szerephez jut a közízlés formálásában.
– A tekintély nagy úr?
– Igen, és az irodalomtudomány nagyjainak álláspontjához igazodni erős csábítást jelent különösen azok számára, aki szeretik önmagukat az értelmiségi elithez tartozónak tudni. Véleményem szerint a szenvedélyes olvasó számára saját olvasmányélménye a meghatározó. Ha egy szövegben örömét leli, majd szembesül azzal, hogy tekintélyes kritikusok vagy irodalomtörténészek lekicsinylően nyilatkoznak a könyvről, nem korrigálja kötelességszerűen a véleményét, és nem igazodik mérlegelés nélkül a tekintélyekhez. Ez a magatartás ugyanis nem lenne más, mint sznobizmus.
Természetesen érdemes megfontolni az ellentétes álláspont érveit is, de a legmegbízhatóbb iránytű mégis a saját olvasói tapasztalat.
– Mi táplálta az irodalomtudomány előítéleteit az anekdotikus elbeszélésmóddal szemben?
– Ez a leértékelő attitűd hosszú tradícióra tekint vissza. Az irodalmi modernség a maga létjogosultságát a 20. század elején többek között a korábbi irodalmi beszédmódoktól való elhatárolódással igyekezett bizonyítani. Részben ezzel magyarázható, hogy az anekdotizmus kárhoztatása számos nyugatos szerző publicisztikájában megjelent, például Kosztolányi írásaiban is. Más kérdés, hogy évtizedekkel később az Esti Kornélban visszanyúlt ehhez a tradícióhoz, és számottevő módon tágította ki e narratív forma esztétikai lehetőségeit. A hazai irodalomtudomány erre a nyugatos kritikára csatlakozott rá, amit még inkább fölerősítettek a szocialista irodalomtudomány évtizedei, amikor minden olyan irodalmi alkotás, amely nem a társadalmi problémák kritikus feltárására vállalkozott, súlyos feddésben részesült.
– És a rendszerváltás után?
– Nem változott alapvetően. A hazai irodalomtudomány akkoriban elitista nézőpontból tekintett erre a gyanúsan kommersz beszédmódra. Sajátos ellentmondás, hogy miközben a posztmodern jegyében teoretikus szinten az irodalom szórakoztató funkciójának emancipációját hirdette, a gyakorlatban vaknak mutatkozott annak felismerésére, hogy bizonyos művekben az anekdotizmus rétegzett és összetett elbeszélésmódként jelent meg.
– Mit tartana a könyve legnagyobb sikerének? Ha befolyásolná a kánont, másként olvasnánk az említett szerzőket, vagy ha a felvetett szempontok előbb vagy utóbb az oktatásba is beszivárognának?
– Én az irodalomtudomány alapvető szerepét a közvetítésben látom. Megítélésem szerint az irodalomtudomány nem szólhat önmagáról. Olyan olvasati ajánlatokat kell kidolgoznia, amelyek gazdagítják a művek értelmezési lehetőségeit, és ezeket a közelítésmódokat fel kell kínálnia a közösség számára. Hiszek abban, hogy olyan irodalomtudomány művelésére van szükség, amely érezhető hatást gyakorol az olvasási kultúrára, amelynek ezért nem lehet kétséges a társadalmi hasznossága. Nyilván vannak olyan szakmai kérdések, amelyek csak egy szűkebb szakmai kör érdeklődésére tartanak számot. Ezek értékét korántsem szeretném kétségbe vonni, de az irodalomtudománynak nem lehet meghatározó magatartása az exkluzivitás, a klubon kívüliek kirekesztése. Ez egyébként is öngyilkos magatartás, hiszen egyre csökken az irodalom iránt intenzíven érdeklődők tábora.
Az irodalomtudománynak nem az arisztokratikus elzárkózást, hanem a nyitottságot kell választania.
Éppen ezért a legnagyobb siker az lenne, ha az olvasók másként olvasnák a tárgyalt szerzőket, és általában más szemmel néznének az anekdotizmusra. És nem látnának benne azonnal valamiféle anakronisztikus rekvizitumot.
– A magyar irodalomban mindig is csata dúlt a humortalan mélység és a humort szervesen beépítő felszín között. Előbbit díjazzák, utóbbit csöndben lenézik. Mi táplálja ezt az ellentétet?
– Megítélésem szerint ez nagyon összetett problémakör, amely alapos tanulmányozást érdemelne. A magyar mentalitásban például, amely ugyan egyfajta kollektív hagyomány, de nem követi törvényszerűen a közösség minden tagja, erős történelmi gyökerekkel rendelkezik a pesszimizmus és a vele együtt járó passzivitás. Ezen nincs mit csodálkozni, meglehetősen kudarcos a történelmünk. Vélhetőleg ez az egyik oka a tragikum, a lemondás és a reménytelenség iránti vonzalmunknak. Aligha kétséges, hogy az emberi létezésnek ezt az oldalát is meg kell jelenítenie az irodalomnak, azonban az életöröm egyáltalán nem alacsonyabb rendű érzés a tragikumnál. Érdemes létezésünk mindkét oldalát megélnünk, ha csak az egyiket értékeljük az irodalomban, megfosztjuk magunkat valami értékestől.
– Más oka is lehet?
– Kétezer év alatt talán túlságosan mélyre ivódott bennünk az evilági örömök talmi voltának keresztény képzete. De visszatérve az irodalom szűkebb kontextusához, úgy látom, hogy a magyar irodalmi hagyomány is jelentősen befolyásolta ezt az értékítéletet. A leghangsúlyosabbá tett irodalomtörténeti korszakok, a romantika és a Nyugat korának irodalma kevés kivétellel önti magából a pesszimizmust.
A 19. század a nemzethalál gondolatával küzd, a nyugatos szerzők jelentős részét pedig sokkolja a végesség tudata.
Az európai kultúra szekularizációja ekkor jut el nálunk abba a stádiumba, hogy a létezés túlvilági távlata elveszti magától értetődő voltát. Évszázadokon át arra kondicionálta a kultúra az ember önértelmezését, hogy a létezésnek az öröklét ad értelmes távlatot. A magyar irodalmat – olyan előzmények után, mint Vörösmarty költészete –, a modernség időszakában éri el ez a világnézeti válság.
– Ez váltotta ki a Nyugat szerzőiben az előbb említett sokkhatást?
– Valósággal sokkolta őket a mulandóság tudata. A végességből gyakran a létezés céltalanságát és értelmetlenségét vonták le következtetésként. Ma ezzel szemben úgy látjuk, hogy a végességből nem következik szükségszerűen létezésünk értelmetlen volta. Ez az egyébként valóban nagyszerű esztétikai teljesítményeket nyújtó korszak vált a legnagyobb hatású hagyománnyá a későbbi szépirodalomban és a recepcióban egyaránt. A játékos könnyedség fölényét hangoztató Kosztolányi-életmű ezt a poétikai magatartást a halálarctól elfedő víg álarcként írja le. Még nála is a rezignáció a játék és az öröm háttere.
– Az olvasók is hozzájárultak a már említett értékítélethez?
– A sznobizmusról sem szabad megfeledkeznünk. Kosztolányi sorai kicsit gonoszak ugyan, de találóak: „Az olvasók tekintélyes része csak azt az írást tiszteli őszintén és komolyan, amelyet vagy nem ért, vagy un”.
– A könyvet olvasva azon töprengtem, hogy mi lenne, ha egy párhuzamos tantervet állítanánk össze olyan művekből, amelyek nem a pátoszt, gyászt, a nyomor feneketlen mélységét, hanem az anekdotikus beszélőmódot mutatják fel. Mondjuk Heltai Gáspár állatmeséitől Esterházyig. Pokolra jutna a magyar önismeret?
– Az irodalmat az iskolai oktatásban közel kellene hozni a gyerekekhez. Sajnos manapság ezzel éppen ellentétes folyamatnak vagyunk a tanúi, amikor a NAT összeállítói úgy vélik, hogy elegendő a tekintély pozíciójából megnyilvánulni, és a kisdiákok kötelességszerűen követni fogják a bölcs útmutatást. Az oktatásnak az a felfogása talán negyven évvel ezelőtt még működőképes volt, ma már aligha.
A mai fiatalok számára a kellemes, erőfeszítést nem kívánó szórakozásnak ezerféle lehetősége kínálkozik, és az olvasás nem tartozik ezek közé. Az olvasás ügyének ma ellenszélben kell megnyerni a diákokat.
Erre csak úgy lehet remény, ha olyan olvasmányokat kínálunk nekik, amelyek megérintik őket, és megfelelnek az életkori sajátosságaiknak. A jókedvre, a humorra való fokozott fogékonyság a fiatal korral járó életkori adottság, amit az órai olvasmányok összeállításakor is figyelembe kellene venni annak érdekében, hogy az irodalomóra ne egy unalmas és poros múzeum képzetét keltse fel a diákokban. Persze egyoldalú lenne, ha csupa mókából és kacagásból állna az olvasmányok listája, de a humornak sokkal nagyobb teret kellene adni az irodalomórán, hogy a diákok úgy érezhessék, a művek őket szólítják meg.
– A Perújrafelvételben jelzi, hogy a könyv által felvetett megközelítés milyen jól jönne Esterházy (és a többiek) megítélésében is. Hogyan látja, az ő humora inkább tartósítja, vagy erodálja az életművet („nincs rosszabb a ma már érthetetlen viccnél” alapon) és annak megítélését?
– Esterházy humor és irónia nélkül? Nem tudom milyen lenne. Kétségtelen, hogy az aktuális poénok egy része idővel érthetetlenné válik, a lábjegyzet pedig csak ront a helyzeten. Ennek a problémának a megítélése nem egészen az én generációm kompetenciája. Bár vagy két évtizeddel fiatalabb vagyok Esterházy Péternél, de annak a világnak a viszonyrendszerét jól ismerem, amelyik az aktuális poénok céltáblája, így számomra ezek nem hatnak avultnak. Másfelől úgy vélem, hogy Esterházy szellemessége, prózájának komikus effektusai csak kisebb részben vonatkoznak aktualitásokra. A stílusjátékok, a nyelvi poénok jó része aligha avulékonyabb, mint általában maga a nyelv.
– „Valósággal elvárom tehát, hogy Gintli Tibor a maiakról is írjon egy olyan könyvet, mint ez”, írta Demény Péter a kritikájában. Van ilyen terve?
– Van, de nem állítom, hogy holnap nekikezdek a folytatás megírásának. Nem szeretnék egytémájú irodalomtörténész lenni.
Azt sem szeretném, ha csőlátásom alakulna ki, és mindenütt anekdotát látnék.
Ötleteim vannak, de most egy kicsit hagyom nyugodni a témát. Egyébként néhány héten belül megjelenik egy tanulmánykötetem a Ráció Kiadónál, amelyben több, az anekdotikus hagyománnyal foglalkozó tanulmány is olvasható lesz. Nemcsak Mikszáth vagy Karácsony Benő prózájának anekdotikus vonásairól található benne írás, de Esterházy anekdotizmusáról is szerepel benne három szöveg.
– Szinte fájó, hogy a politika milyen humortalanul áll neki az irodalompolitikai kérdésekhez, az értékrend és a kánonok átírásához. Irodalomtörténészként, egyetemi tanárként mit lehet ez ellen tenni?
– Tenni keveset lehet. Olyat, ami látható eredménnyel járna, szinte semmit. A szakma véleményét nemhogy nem kérik ki, de nem is érdekli azokat, akik az irodalom- és oktatáspolitikai döntéseket hozzák. Annyit tehetünk, hogy elmondjuk az álláspontunkat azokon a fórumokon, ahol erre egyáltalán lehetőségünk van. Viszont nem ringatjuk magunkat abba az illúzióba, hogy érveink fejtörést okoznának azoknak, akiknek bölcsessége olyan mértékű, hogy nem szorulnak rá mások mégoly jószándékú tanácsaira sem.
GINTLI TIBOR legutóbbi művei: Irodalmi kalandtúra; Magyar irodalom; Az irodalom rövid története.
