A bennünk felépített haza

Markó Béla: A haza milyen? | Boka László kritikája

A visszatekintés, a számvetés és a kontempláció jellemzi leginkább Markó Béla új kötetét. A most hetvenedik életévébe lépő költő számára ugyanis óhatatlanul nagyobb immár a megtett út, mint a még előtte álló. Teljesen érthető tehát, hogy számot vet korával, helyzetével, egykori önmagával. És arra is választ keres, hogy milyen a földi haza, az általános meg az elvont, amely nekünk, magyaroknak a legkevésbé sem problémamentes.

„Mikroszkopikus architektúra, ahol minden a maga helyén áll. Minden szónak súlya van, egyetlen jelző, vagy kötőszó sem fölösleges”. Ez a különös mondat, de legfőképp e nyitó szókapcsolat derengett fel bennem egy régen olvasott kritikából, miközben Markó Béla legújabb kötetének elgondolkodtató remekeit olvastam. Az idézett sorok szerzője Dsida Jenő, aki a mára meglehetősen elfeledett egykori költőtárs, Olosz Lajos kilencven évvel ezelőtt megjelent verseiről értekezett ekképpen az Erdélyi Helikon hasábjain. Oloszról maga Hamvas Béla is azt írta egykoron, hogy azon költők prototípusa, akiknek szerénységük és igényességük egyszerre azt követeli, „hogy tompított fegyvereiket is tiszteljék, hogy a nem használt mesterfogások ellenére is felismerjék bennük a mestert.”

Markó a szonettek és haikuk mestereként is ismert, ám ezúttal szinte teljességében szabadversekkel jelentkezett. Olyanokkal, amelyek az itt „nem használt mesterfogások” ellenére is fontos lételméleti tanulságokat közlő filozófiai felismerések megszólaltatói. Látszólag a világ személytelen dolgairól beszél, látszólag eszköztelenül, de minden szavának egy-egy szokatlan fordulatában, kimért sorában vagy épp kimondatlan utalásaiban mérhetetlenül gazdag asszociációs képvilágok rejtőznek.

Korábban sem valamiféle „barlanghomály”-ból szólalt meg. Itt nem az individuum elvonulását látjuk, netán „magánbeszélgetéseit” olvassuk, s nincs szó az egykori közéleti szerepek után azok megtagadásáról sem. Markó az ún. Forrás-generációk (a névadó könyvsorozatban debütáló erdélyi költőnemzedékek) közt is már egyedi jelenség volt, nem tartozott sem a második, sem a harmadik rajzáshoz, indulása óta afféle „kettő és feles”-ként ismert, e két generáció karakterisztikus jegyei egyaránt jellemezték korai költészetét.

A kötet címe alapján persze sokan azt gondolhatnák, a haza milyenségét, minőségét firtató szerző eleve vitaterepre kalauzolja olvasóját, mintegy aktualizálva is a problémakört. A kötetben finoman, szinte észrevétlenül ott van e szál, ahogyan ott van kimondatlanul a szülőföld determináló ereje s a gyermekkor egész életet meghatározó élményforrása, s persze ott ez a furcsa, immáron száz éve létező kettősség is, a kint és bent, az itt és ott, a miénk és tietek binaritása. Az erdélyi és – Cs. Gyimesi Éva egykori kedves-ironikus kifejezésével – a „pannonmagyar” haza azonosságai és eltérései.

Mindezek mellett is a jelen és a közelmúlt, például a romániai forradalom, amelynek Markó évek óta adekvát és hiteles költője lett. E hitelesség nem az ábrázolás vagy az emlékezés tényén, még csak nem is annak érzékenységén, hanem termékeny kiaknázhatóságán, tág értelmezésrétegein és játékba hozhatóságán mérhető. A forradalom élménye (vagy az akkor elmulasztott dolgok) ugyanis visszatérő elemként fokozatosan filozófiai-ontológiai többlettel, mélységekkel telítődtek. Az akkori történések Markó életének és költészetének is egyik origójává nőttek ki, későbbi életútjának determináló erőiként, alakítóiként. Csalódásai egy jelentős része is óhatatlanul e történelmi eseményhez kötődnek.

Mindez most elsődlegesen a visszatekintésben s nem (vagy nem csak) az egykoron játszott politikai szerepkörök miatt kap különösen fontos hangsúlyokat az új köteteiben.

Közismert, hogy Markó hosszú kihagyás után tért vissza íróasztalához. Az, hogy egyáltalán sikerült, hogy nem erodálódott e folyamatokban, s nevét nem a politikai süllyesztő vitte végképp el, már önmagában is óriási morális teljesítmény! Visszatérése súlyát szonett-kötetek sora, három haikukötet, illetve több esszékötet is jelezte azóta. Az pedig, hogy ilyen érzékenyen, rétegzetten, árnyalatokban formálja ma költői univerzumát, javarészt magán- és közéleti tapasztalatainak a keserűségéből egyaránt fakad.

Problémafelvetései élessége, érzékenysége, egyedisége mindazonáltal jelen kötetben elsődlegesen nem ebből az irányból eredeztethetők. Az új Markó kötetet elsődlegesen a visszatekintés, a számvetés és a kontempláció jellemzi. A most hetvenedik életévébe lépő egyén számára ugyanis óhatatlanul nagyobb immár a megtett út, mint a még előtte álló, érthető tehát, hogy számot vet korával, helyzetével, egykori önmagával. Nincs a visszatekintő momentumokban semmiféle tragikum, nosztalgia vagy pátosz. Van valami különösen csodálni való abban, ahogyan Markó a bölcselő nyugalmával, olykor az elemző túlzott higgadtságával és objektivitásával mérlegel és szemlél. Amint megfigyel, „kilát eddigi életéből”, korábbi élettapasztalatait teszi mérlegre, apró dolgokban lát meg kardinális összefüggéseket, lényegi dolgokra döbben rá vagy éppen eddigi mulasztásait veszi számba, istenkereséseivel küzd.

Ez a kontemplatív jelleg és ez a felvállalt esendőség a legerőteljesebb a kötetben, de ez legkevésbé sem valamiféle meditatív, jóleső állapotot, mintsem az időben és terekben oda-vissza oszcilláló keresésben folyamatos (és nem kevéssé fájó) élveboncolással járó felismeréseket eredményez. A kérdő attitűd, az önértelmezésnek, önelemzésnek konstans, alapvető (korábbi kötetekben is alkalmazott) formája ezért marad hangsúlyos. Általában egy-egy ráeszmélés váltja ki, indítja el leginkább a verset, de e spontán folyamat végén, a verszárlatokban mégis bennünk továbbzakatoló felvetésekkel találkozunk, melyekre a választ magunknak kell megtalálni.

A változás az előző kötetekhez képest leginkább ott érzékelhető, hogy a szkeptikus vagy sztoikus Markó-versek komoly gondolati, bölcseleti potenciálja ezúttal sajátos szabadversekben mutatkoznak meg. Mintha csak azt üzennék az élőbeszédhez jobban hasonlító sorok, hogy ontológiai alapállásukban a mondandó az igazán fontos s kevéssé a kifejezési forma maga. A kontemplációhoz ez eleve a legalkalmasabb, a gondolatfolyamok sodrását így nem kell túl szigorú keretekbe fogni, annak természetes áradása nem veszti lendületét, asszociációs láncolatai pedig könnyedebben megmutathatóak. Épp úgy, ahogyan legutóbbi kötete egyik darabjában Markó már előrevetítette: „Kevesebb rím, kevesebb kép. / Több kérdés, kevesebb felelet. / Több beletörődés” (Több).

A kötetbe sorolt darabok egyrészt a fogyó időben a be nem fejezettség hangjaival, a még meg nem valósítottak aggodalmával, a végső bizonyosság szkepszisével szólalnak meg, akkor is, ha szerzőjük tudja, kimondja, hogy óhatatlanul „félúton ér véget minden utazás” (Hübrisz). Másutt azt hangsúlyozza, hogy a lét nem valami egyenes vonalú út, mégis visszafordíthatatlan, így az egyénnek vezekelnie kell „az elmulasztott kudarcokért”.

Az önmagát boncasztalon elemző Markó cikluscímadó versében a „kezdek kilátni / az életemből” sor lesz az igazán meghatározó e kötetben. A koros, egyre bölcsebb férfi hangja, aki életére és környezetére tekint vissza, annak összetett problémáira, értékeire, eredményeire vagy mulasztásaira. Egy életre, mely „vásik, szakad, átereszt”, hiszen az idő múlásával egyre „gyérebb szövésű minden”, s közben a hangsúlyok is máshová kerülnek. Az átlátást segítő idő önmagában is magyarázza azt az iszonyú versírás-kényszert, amivel Markó szembesíti saját olvasóit az utóbbi években. Fontos, hogy ennek a rezignált rátekintésnek és visszapillantó kimondásnak, más-más megvilágításba helyezett egykori önmaga szemlézésének az alapattitűdje mégis a „de már nem félek, hogy ami kint van, nem én leszek” bizonyossága.

Markó szerint a halál felé közeledve inkább közeledünk egymáshoz: „Folytonos közeledés. Hogy másfelől, másképpen, más ablakban, de végül ugyanoda.”

Ez a „végül” lesz az igazi haza-gondolat, mely felülemelkedik időn és téren, mégis most olyannyira kötött mindannyiunkban, mint a gyermekkort meghatározó apró kulisszák: a kályhán a fazék, a meleg tej illata, a vetetett ágy, a kertkapu. Csak így írható le, így képzelhető el. A haza így lesz belső menedék, az életünk során vágyott, ám sosem stabil, hanem folyton változó, alakuló valami, az otthonosság életkorral, élethelyzetekkel terjeszkedő, majd visszább húzódó érzése, tapasztalások és emlékek révén is alakuló belső mag, magunkban hordozott iránytű.

Persze van hagyományos értelemben vett földi haza is, általános is meg némiképp elvont is, mely nekünk, magyaroknak a legkevésbé sem problémamentes. Markó kérdése eleve nem az, hogy mi a haza, hanem hogy milyen, s erre nyilvánvalóan csak egyéni, szubjektív válaszok lehetségesek, ahogyan az otthon és az otthonosság esetében is. A bennünk felépített haza, s az a haza is, ahová hazatérünk majd, „végezetül”. Ennek transzcendens perspektívái erőteljesebben mutatkoznak meg a kötet lapjain véleményem szerint, mint bármikor korábban, s más hangsúlyokkal telítődnek a kötet végére, mint a prológusversben felidézett szűkebb, fagyott földi haza (konkrét táj, régió, szülőföld) képe, melyhez az asszociációs láncot egy egyszerű fehérfényű (vagyis „hideg”) izzó látványa indítja el. Markó ezekben igazán mesteri.

A finom áthajlásokban, átvezetésekben tud felejthetetlenül egyéni lenni, amint például a tárgyakkal való párbeszédbe elegyedésben sem az öregkori demencia egyik jelét, hanem valamiféle visszatérést sugall az ősihez.

Ahogyan a gyermek is beszél a plüssállataival, mindezen túl viszont kellő iróniával önmagára utalva „a költők privilégiuma”-ként is szemléli e párbeszéd-igényt. Így aztán bizonyos kor előrehaladtával ez is a „közeledés”, a közelgő visszatérés egyik irányjelzője lesz. A „kézzelfogható világon” túl a költők ugyanis az elvont fogalmakat is megszólítják, mondja finom átvezetéssel. „Hazám, / mondják, hazám! Kérve, könyörögve, vággyal / és szerelemmel telten. Legalább egyszer ezt is / megpróbálja egy valamirevaló költő. Vagy / nem is egyszer. Kiáltottam én is kétségbeesve: / hazám! És jött a válasz egyszerre kétfelől is: / tessék? Néztem megzavarodva, de nem az volt / egyikük sem. Mit tehetnék? Járok-kelek csak itt / a házban, szidom a nyikorgó ajtót: rohadj meg!” (Párbeszéd).

A kötet verseinek java, mint már szó volt róla speciális szabadvers, melyekben a belső rímek legfeljebb a nagyobb gondolati egységeket tagolják, strófákat pedig az 85. oldalig egyáltalán nem találunk, s utána is alig. A hetvennél valamivel több, kötetbe sorolt vers öt ciklusra tagolódik, ezek címei is már jelzik, hogy a látszólag egyszerű dikció mögött a szavak és képek mélyrétegeire, illetve az alkotó önreflexív játékaira kell majd erőteljesebben figyelnünk.

Az Egy mondat a szabadságról már olyan erőteljes Markó-kötet volt, amelyről a teljes kortárs magyar líra palettáján beszélni kellett. Ezt folytatta most A haza milyen?, amely az egyén ön- és létfaggató kérdéseit, szép emlékei mellett félelmeit, nyomorúságát hitbéli gyötrelmeit és kiútkereséseit, az összegző, sztoikus és nagyon is higgadt visszapillantásban a hétköznapok és a művészet apró párhuzamait, az irodalom magasba emelő erőit, de mindenekelőtt Markó sokrétű szkepszisét szólaltatja meg.

A belső költői hang talán most ért a zenitjére, s mondhatni véglegesen felszabadult már a „talpig öltönyben és talpig nyakkendőben és talpig politikában” egykori élethelyzetektől.

Báthori Csaba találó sorai már az előző kötet kapcsán kimondták, hogy Markó „politikai szerepvállalása előtt is jóravaló költőként élt az emlékezetben, de nagy költővé csak az utóbbi esztendőkben érett.” A haza milyen? ezt a megállapítást erősíti, támasztja alá és építi tovább.

MARKÓ BÉLA legutóbbi művei: Egy mondat a szabadságról; Amit az ördög jóváhagy; A költészet rendeltetésszerű használatáról