PAPP SÁNDOR ZSIGMOND interjúja
Harminchárom kevésbé vagy teljesen elfeledett író portréját hozta ki az irodalom sufnijából, hogy újra eltűnődjünk azon, mi is teszi az igazán nagy írót. Illetve mennyire múlékony a kortársak ítélete, meddig tartott a pünkösdi fejedelemség. László Ferenccel a válogatás szempontjairól, a sorsokba drasztikusan beavatkozó történelemről és arról beszélgettünk, hogy mitől jelentős egy-egy író.
Jaffa, 288 oldal, 3999 Ft
– Már az Előszóban jelzed, hogy a válogatás szubjektív volt. Mégis, hogyan dolgoztál, milyen folyamat során találtál rá a szerzőkre, művekre?
– Mivel a kötetben olvasható esszék túlnyomó része eredetileg a Magyar Narancs Elsüllyedt szerzők című sorozatába készült, így a válogatást a saját szubjektivitásom mellett mások – szerkesztők, rovatvezetők – szubjektivitása is befolyásolta. De ez döntően így is az én esetleges és önkényes válogatásom, amely az irodalmi csodabogaraktól vagy masztodonoktól – Kovai Lőrinc, Pekár Gyula – egészen a (majdnem) nagy írókig – Heltai Jenő, Nagy Lajos, Határ Győző – terjed.
– Voltak ennek a szubjektivitásnak jellemzői?
– Azon túl, hogy a személyük, az életművük vagy az életútjuk érdekesnek tűnt számomra, nincs köztük titkos közösség. Persze leszámítva azt, hogy mindannyian írók voltak, ami mégiscsak a nagy emberi vállalkozások egyike. De azért volt a válogatásnak egy-két felismerhetően tendenciózus mozzanata is, amelyek közül a legfontosabb, hogy több humorista pályaképét is megírtam. Kellér Dezső, Tabi László vagy Darvas Szilárd kiválólag azért szerepel a kötetben, hogy ellene dolgozzak a magyar irodalom(történet) jobbára mindmáig gyomorsüllyedéses komolyságának és a humorral, a könnyedséggel szembeni tartós gyanakvásának.
– „A kis író is érdemes lehet a figyelemre”, írod. A 20. század irodalmi krémje kétségkívül magasra tette a lécet. Az általad bemutatott harminchárom szerző miben különbözik a köztudatban élő „nagyoktól”?
– Tautológiával kezdve a választ: őket elsőre az különbözteti meg a nagy íróktól, hogy nem emlegetjük őket nagy írókként. De persze majdnem minden eset más, hiszen a válogatásban szerepelnek olyanok is, akiknek a saját koruk, a saját közönségük igenis megszavazta a nagy író, sőt akár az írófejedelem rangját is. Aztán akadnak olyanok, akik – mint Fehér Klára – felvállalták a „negatív örökbecs”, a helyiérdekű működés élet- és pályakörét.
Ám ha a nagy és a kis jelzőt lecseréljük, mondjuk, a jelentősre, az már a válogatás jószerint összes írójára ráillik.
Akár az életműve vagy annak egy-egy csúcsteljesítménye révén, akár írásainak korjellemző vonásai vagy – éppen nem mellesleg – az életútjának példázatossága miatt. És itt futólag megemlíteném nem is annyira titkos főszereplőmet: a 20. századi magyar történelmet. Ez ugyanis olyannyira drasztikusan avatkozott bele íróim életébe – s persze korántsem csak az övékbe –, hogy a pályaképek egymásutánja akarva-akaratlanul is legalább annyira e büntetőszázadról szól, mint az egyes alkotókról.
László Ferenc: „Nincs köztük titkos közösség”
– Min múlik az, hogy egy írót elfelednek-e: a szerencsén vagy az életmű minőségén?
– Ehhez nyilván nem adható axióma, ám annak, hogy a hazai intézményes emlékezetben mely alkotó utóéletének jobb az esélye, vannak felismerhető mintázatai. Például az író inkább nagyregényt írjon, és ne krokit, és inkább legyen egy irodalmi szekértábor komoly harcosa, semmint széltében közkedvelt, léha anekdotaalak. Legfőként pedig legyen sugárzó és minden öniróniától mentes jelentőségtudata. De ha kíméletlenül őszintén tekintünk rá a feledés kérdésére, akkor bizony elmondható, hogy túl politikai és ízlésfordulatokon, no meg az olvasói szokások megváltozásán – majdnem mindenkinek a bús feledés a sorsa a 20. század második feléből, akkor is, ha utca vagy főiskola van elnevezve róla.
– Példákat is mondanál?
– Hogy más nevet most ne is említsek: ki olvas ma úgy istenigazából Illyés Gyulát? És hogy rögtön kontrasztot is teremtsek: biztos, hogy az ő írói életműve ma elevenebb, mint Kellér Andoré? És ha szabad egy feszélyező és némiképp frivol gondolatot sugalmazni: nem érdektelen belegondolnunk abba az evidenciába, hogy a jelenkor magyar irodalmából is csupán néhány névnek van esélye az intézményes emlékezetre. Egyszer Jókai Annától hallottam azt a lényeglátó, sőt bölcs megállapítást, miszerint vannak a haláluk pillanatáig fontos írók…
Csak néhány szerzőnek van esélye
– Volt olyan szerző, akinek a története valamilyen oknál fogva jobban megfogott, elgondolkodtatott téged?
– Engem a kibillenthetetlen kedélyű írók nyűgöznek le a leginkább. Például Heltai Jenő, aki a magyar történelem abszolút mélypontján, 1944–45 fordulóján is képes volt megőrizni nemcsak a humorérzékét, de a tárgyilagosságát és az önreflexióját is. Vagy Határ Győző, aki ugyancsak egy hosszú életen át képes volt kaján és filozofikus derűvel csakis és kizárólag a maga útját járni, és megalkotni egy olyan, kiterjedését tekintve is imponáló életművet, amely egyedisége, nyelvi és filozófiai gazdagsága, játékossága révén olyannyira kilóg a magyar irodalomból, hogy a biztonság kedvéért nem is igen olvassuk.
– Mi kell az olvasók, és mi a szakma részéről ahhoz, hogy újra felfedezzünk a bármely korban méltatlanul háttérbe sorolt irodalmárokat?
– Se ambícióm, se jogosultságom nincsen ahhoz, hogy az irodalmi kánon alakításába beleszóljak. Én amúgy is inkább a személyes (újra)felfedezésekben hiszek.
Az olvasás alapjában mégiscsak szólótevékenység, és ahogy ma már mindenki személyes tracklisteket hallgat, innen-onnan összeválogatva a kedvenceit, úgy az irodalmunk múltjából is így lenne jó kedvenceket, csakis nekünk fontos titkos favoritokat összeválogatni.
Nem az a fontos tehát, hogy valaki hivatalosan elismerje, Kolozsvári Grandpierre Emil tényleg jó író volt, hanem hogy mi magunk olvassuk őt. S ebbe akár az is belefér, hogy közben megmosolyogjuk vagy a fejünket csóváljuk, amikor ez az életerős bácsi megveszekedetten próbálja a korabeli fiatalok nyelvét imitálni és bulákat emleget.
Minden az olvasón múlik (FOTÓK: dreamstime.com)
– Révész Sándor is jelzi a könyvről írt kritikájában, hogy annak a háttéranyagnak a megismerése, amelyet egy ilyen átfogó kötet megírásához fel kell dolgozni, már önmagában véve is kimagasló teljesítmény. Maradtak még felfedezésre váró alkotók és alkotások?
– Az elismerés lekötelezően kedves és végtelenül jól esik, de én ezért nem adok pluszpontot magamnak. Ezeket a könyveket, életműveket amúgy is elolvastam már, ez nem meló volt, hanem a normál üzemmenet része, ha úgy tetszik, az életben maradásom faktora. Számomra tényleg érdekesek a múltbeli magyar írók, és ha netán úgy alakulna, szintén a készből, vagy legalábbis a majdnem készből tudnék kiállítani másik harminchárom vagy hatvanhat nevet. Hiszen Török Sándortól Berkesi Andrásig és Körmendi Ferenctől Csurka Istvánig izgalmasabbnál izgalmasabb életművek és figurák kínálkoznak a 20. századi magyar irodalomból. A 19. század pedig talán még ennél is nagyobb aratást ígérhetne, hiszen nap mint nap olyan utcákon közlekedünk, amelyek 19. századi írókról vannak elnevezve, de mi már a legtöbbször nemigen tudunk olvasói élményt vagy figurát hozzákapcsolni Nagy Ignác, Garay János vagy Vitkovics Mihály nevéhez.
