Kukorelly Endre: Istenem, ne romolj | Demény Péter kritikája
Tíz év verseiből válogat Kukorelly Endre új kötete, mégis időtlenség lengi körül: mintha még mindig az egykori tatai írótáborok levegőjét hordozná. A sok akkori posztmodern közül ő talán az egyedüli, aki a mai napig az maradt. Ez a költészet fragmentált és mozaikos, ám ennek ellenére nem kevés erő van a versbeszédben, a rövid időre kimerevített képek nagy intenzitással tudnak irizálni.
„Azon az őszön! Azon az őszön! – Azon az ősszel. / A fogalmazás nem a legerősebb oldalam.” Kukorelly Endre gyakran idézi ezt a Tasnády Attila-verskezdetet, minden bizonnyal azért, mert az irónia szerepét szeretné hangsúlyozni; ugyanezért mondja el gyakran, hogy nem érdemes gőgösnek lenni, az irodalomban különösen nem.
Az ő esetében az irónia a kettős látást, a kettős indulást jelenti – mint ahogy minden esetben inkább ezt kellene jelentenie, mint a kiforgató gegeket. A Kukorelly-versek beszélője többnyire nézelődő, a műveltséget játékba hozó, sétálgató ember. Ettől radikálisan szabad, vagy éppen fordítva, a szabadsága miatt tud így látni – ezt a kérdést nehéz megfejteni. Mindenesetre úgy van a világban, hogy semmihez nem ragaszkodik igazán, kivéve éppen ezt a szabadságot. Az, ami sok női olvasót méltán elkeserít vagy felháborít, talán leginkább ebből a semmilyen kötődést nem vállaló attitűdből fakad, talán ez eredményezi, hogy a nő csak „csinos” vagy „leszop”, de semmi több. Nem a Kukorelly elleni lázadást szeretném táplálni, hiszen ez is egy irodalmi figura környezete, és nehéz megmondani, hogy gyakran miért az areferencialitás hangos hívei borulnak el a legjobban ettől a költészettől. Noha az viszont igaz, hogy ebben a világban nincs szerelem, és ez nem teszi nagyon bensőségessé, az pedig, hogy mintha minden puszta tárgy lenne, a beszélő tekintetének tárgya, szintén nem.
Az ellenben biztos, hogy ez a világ sajátos és hiteles: létezik. Az Istenem, ne romolj tíz év verseiből válogat, de ilyen ez a líra, amióta ismerem. Először a Holmi kolozsvári látogatásakor hallottam Kukorelly-verset, és megdöbbentett az a fragmentált sugárzás, amely belőle áradt. Azóta harminc év telt el, de ma sem döbbenek meg kevésbé. Nagyon nyersen szólva az lep meg, hogy a mozaikosság ellenére van erő ebben a versbeszédben, és a rövid időre kimerevített képek mégis nagy intenzitással tudnak irizálni. Mint egy Beckett-dráma: az abszurd replikákban szép szomorúság motoz, az ember ott ül a zsúfolt nézőtéren magányosan. A kivájt magánynak ez a mély árka, a szakadékká tágított gödör érezteti meg az emberrel, hogy a szabadságnak milyen ára van.
Kukorelly Endre az idén hetvenéves, de húszat bízvást letagadhatna. A lírája is olyan, mintha az egykori tatai írótáborok levegőjét hordozná. A sok akkori posztmodern közül ő talán az egyedüli, aki a mai napig az maradt. Költészetében nincsenek szentek, mert nincsenek kompakt, összeálló történetek. Ugyanakkor a szépség minden bonyolultságával együtt tételeződik.
A nyelv mindig prózai, epikus, mindig történik valami. A Kukorelly-költészet egyik legérdekesebb vonása, hogy nem pontosan értjük, miért is kell ezt a különös történetet elmondani.
Másfelől a beszélő időt ad nekünk arra, hogy megértsük a történetét, vagy inkább talán magának, hogy megfigyelhesse. „Ma reggel hat óra / harminckét perckor / halálosan komoly / / szárnysuhogással-suhogtatással / egy kisebbfajta / bagoly // repült át a kerten / föntről lefelé az / őszibarackfa // ágára, úgy helyezkedve, / mintha már mindig is / ottmaradna…” (Mindenhez közelebb).
Ilyenek ezek a történetek: a beszélő felfigyel, aztán tovább figyel, és mert figyel, mindig történik valami, illetve éppen annak következtében. Még rímel is, hogy igazán klasszikus költészetnek tetszhessen. Ám a fragmentáltság, a reflektírozás, az irónia, a keresett pontosság eltávolítja a beszélőt a saját megfigyelésétől: rácsodálkozik valamire, amit aztán boncolgatni kezd, és ettől a csodálkozás is átalakul, megváltozik. Mégis összeáll valamivé, ami nem hagyományos történet, mégsem nagyon tudja az ember, hogy mi másnak nevezhetné. „Törött a kép, de nem nagyon” – mint ahogy a Pálya című vers mondja.
Azt, hogy a történet fontos, a sok klasszikusból vett idézet is bizonyítja: ez a líra benne van az irodalom folyamatában, és jelzi, hogy benne van.
Dante, Defoe, a régen kiemelt Hölderlin, Arany János, Erdély Miklós, Empedoklész – mind itt vannak az elődök, és ha idézetekkel vannak itt, nemcsak megidézve, ezek a részletek mindig elemzőek vagy reflektálók. Olykor a kritikátlan érzelgősség ellen szólnak, ám ennek túlhangsúlyozása a Kukorelly-költészet s általában az ilyen típusú líra kelepcéire irányítja a figyelmet. Nyersen szólva arra, hogy a giccs nem feltétlenül kerül távolra attól, hogy észrevesszük, hiszen éppen az lehet erőltetett, ami az erőltetettséget bírálja, vagy szándéka szerint úgy íródik, hogy ne legyen az.
Nemes Nagy Ágnes kifakadása, hogy tudniillik a költő nem dalol, mint madár az ágon, megfordítható: a mesterségre való folytonos rámutatás is lehet fárasztó. Ezt leginkább a Magányban 3. című vers kapcsán éreztem, melynek alcíme: Rém durva, nem nyomdafestékszagú változat. A lábjegyzet szerint: „Arany-imitálás. Nem tettem volna ilyet a Szerelmes Arany-projekt fölkérése nélkül. A kurzív részeket az Ének a pesti ligetről és a Vojtina ars poétikája című versekből vettem.” Olykor, úgy érzem, nem szégyen másként vállalni a spontaneitást, belevetni magunkat a dolgokba, hiszen a kötet környezete felmenti a beszélőt az önazonosulás rémétől.
A félrenézés akkor működik jól, ha valóban félre kell nézni, mint például a címadó versben, ahol a beszélő egy nő fenekét bámulja a kolozsvári Farkas utcai templomban, és kényszeríti magát, hogy másfelé pillantson (Istenem, ne romolj). Ebben a helyzetben valóban nem lenne jó egy fenékben elmerülni vagy a látványától lázba jönni, és így megfeledkezni arról, hol vagyunk.
A topológiai utalások mindig elhelyeznek a térben. Kert, Szív/Szondy sarok, Farkas utca. Az ismétlődő alakok is hangsúlyozzák az otthonosságot: apa, Balázs, anyám. Ez a lírai alany, aki mindenre figyel, és már-már nem tud otthon lenni, nagyon is otthon van, otthonabb már nem is lehetne, és ez nemcsak a helyszínekből következtethető ki, hanem az emlékekből is: időben is otthon van, térben is. Ha fáért kell menni a pincébe, ha fociznak, ha Somló néni és Vértessy néni, akik nem állnak meg egymásnak – minden emlék jó, mert arról szól, aki ezekben a versekben beszél, aki a tanúja lehetett mindannak, amit elmesél.
Kukorelly Endre reflexív lírája elharapott képek révén mutat a gondolatra, vagy a gondolat elindul, és verssé változik. Egy bagoly száll a fára, Balázs kaszál a kertben, vagy azon megy a gondolkodás, hogy egy kukorellys mondattal éljek, hogy: „Vannak istenek. Isten mind kihal” (A Mind, a Semmi, a Mindenféle Mindez).
A gondolat mozaikokban mutatja magát, a hangulat, az atmoszféra a fontos, az, hogy mindezen valaki gondolkodik.
Mint abban a versben, amelyet egyetemista koromban hallottam: „Te, ki az, aki néz. / Sugárzó, sápatag, / vad, elzúgó patak. / Valaki jönne fel / a liften. Egy nehéz, / fehér, vakító zsák. / Én nem veszítlek el, / Nem mozdulok tovább. // Te, ki is az az én. / Megfog-e valami. / Valamit tartok, és / nincs kedvem tartani, / de úgy ragad belém. / Miért ilyen kevés, / mért lenne jó, ha még, / mért érzem, ha elég.” (Ki az, aki).
KUKORELLY ENDRE legutóbbi művei: Egy belga revolver; Cé cé cé pé; Pálya.
