FALUSI DÓRA interjúja
Nem bővelkedik a magyar irodalom a hazai képzőművészek életét feldolgozó művekben, az meg még ritkább, hogy egy mozgalom történetét mesélje el egy regény. Láng-Kovács Éva művészettörténész vállalkozása, a nagybányai művésztelep históriájának elmesélése a megalakulástól az újjászerveződéséig, ezért is igazi kuriózum. A művésztelep mai megítéléséről, az alapítókról és arról beszélgettünk, hogy miért kap olyan kevés szerepet az iskolákban a képzőművészet oktatása.
– Miért a regény műfajában dolgozta fel a nagybányai művésztelep történetét (a könyvről itt olvashat bővebben)?
– A regényírás eszköztára engedte meg a legnagyobb szabadságot a történet elmesélésében, így sűríthettem össze elmélyültebb élményt és tudást. Megkíséreltem rávenni az olvasót, hogy utazzon vissza gondolatban százhúsz évet, és szavakkal idézzen fel eseményeket, érzéseket, illatokat, a tájat. Átérezhetjük a korszak hangulatát, és betekintést nyerünk a festők mindennapjaiba, magánéletük bensőséges pillanataiba, belelátunk a gondolataikba, festményeik születésének folyamatába. Velük izgulhatunk, örülhetünk, sírhatunk.
– Mi szólt amellett, hogy pont Hollósy Simon legyen a regény fő alakja az öt alapító közül?
– Hollósy Simon különleges személyiségével, elmélyült művészeti tudásával maga köré vonzotta a Münchenben festőművészként érvényesülni akaró fiatalokat. Egyszerre ötven-hatvan festődiák tanára, vezetője volt, ezért elkerülhetetlennek tűnt, hogy kiemelkedő szerepet kapjon. A regény elején valóban Hollósy a főszereplő, de ahogy haladunk előre a történetben, megismerkedünk mind az öt főszereplővel és a számtalan mellékszereplővel.
– Elég sokan fordultak meg a telepen.
– A Nagybányára való érkezést követően több lehetőségem nyílt egyenlő részt szánni mindenkire. Sok olyan jelenet van, amelyekben Hollósy nem szerepel, legfeljebb csak a nevét említik. Például amikor Ferenczy Károly és Valér kirándulnak, vagy Grünwald Béla és felesége az iváni tanyára utaznak, egy másik alkalommal Thorma János és Bródy Sándor a budai Várszínházban járnak. De a történet drámai végkifejlete ismét Hollósy körül zajlik.
– Ha a könyvben szereplő alkotók művei közül egy festményt feltehetne a falára, akkor melyik lenne az?
– Először rögtön valamelyik Hollósy jutott eszembe, de végül inkább Grünwald Béla Ruhaszárítás című képét választanám, hiszen ez az a kép, ami az érdeklődésemet a nagybányai festészet irányába terelte.
– Jelenleg milyen presztízzsel bírnak a nagybányai művésztelep alkotói a szélesebb közönség szemében?
– Aki egy kicsit is jártas a magyar művészet történetében, az tudja, hogy a nagybányai művésztelep megalakulása kiemelkedő jelentőséggel bírt a hazai művészeti élet alakulásában. Ehhez mérten, hétről hétre a legmagasabb értékben ütik le az árveréseken a nagybányai művészek alkotásait. Persze megnehezíti a nagybányai festők ismertségét, hogy jelenleg egyikőjüknek sincs önálló kiállítása. Egyedül Kiskunhalason, a Thorma János Múzeumban látogatható állandó nagybányai tárlat, és a Nemzeti Galériában látható jó pár festmény, amely a könyvben is szerepel.
– Mi okozta a művésztelep későbbi eljelentéktelenedését?
– A művésztelep nem jelentéktelenedett el. A világháborúk és a trianoni elszakadás megnehezítették a megmaradását, de egykori szellemisége a mai napig példaként szolgál. Nagybányán jelenleg is aktív művészeti élet folyik.
– A regény bizonyos értelemben tankönyvként sem utolsó, hiszen sok mindent megtudhatunk belőle a műhelymunkából a festékek alapanyagán át a világítás fontosságáig. Mit gondol, a képek uralta világunkban miért nem képezi az iskolai oktatás részét az, hogy miként érdemes nézni egy képzőművészeti alkotást?
– Az én korosztályom annak idején Beke László könyvéből tanulta a művészettörténetet a gimnáziumi rajzóra keretein belül. Ma már ennél komplexebben tanítják a vizuális kultúrát a középiskolákban. A NAT kerettanterve szerint a gimnázium 9–10. évfolyamán kívánják megismertetni a tanulókkal, „hogy a különböző vizuális művészetek érzelmi, gondolati, erkölcsi, esztétikai élmények, a tapasztalatszerzés lehetséges forrásai. Fejlesztési cél a műalkotások befogadására, értelmezésére való készség szellemi, erkölcsi, és kulturális alapon is. A tantárgy fejleszti a vizuális események, információk, művek önálló feldolgozását, az életkori sajátosságoknak megfelelő szintű értelmezés lehetőségét. Képessé válik a művekben megjelenített témák, élethelyzetek, motívumok, tartalmak, formai megoldások, és akár társadalmi összefüggések közötti kapcsolódási pontok azonosítására, többféle értelmezési kontextusban helyezésére, önálló véleményalkotásra.”
Ez van tehát a „nagykönyvben”, de hogy ebből mi valósul meg, az már más kérdés, valószínű csak a töredéke. Az egyes oktatási intézmények lehetőségeitől függ.
Pedig a fiatalok megszólítása az egyik legfontosabb feladat lenne a magyar festészet népszerűsítésében. Őket kellene bevinni a múzeumokba, hogy művelt felnőtté váljanak.
– Sokan még mindig a Dallos Sándor-féle romantika szemüvegén keresztül szeretnék szemlélni a festők életét, és nehezen mozdulnak el a Munkácsy fémjelezte ízléstől. Lát e téren némi elmozdulást?
– Több okból is születhet műalkotás. A romantikus a szépet szeretné bemutatni. De ha a kortárs művészetről beszélünk, sokszor nem látom az esztétikumra való törekvést, inkább a zavarosság és az abszurditás szüli ezeket az alkotásokat, így aligha lehet a Dallos-féle szemüvegen keresztül szemlélni. Ki mire vágyik, kit mire lehet rábeszélni.
