KÖNYVTERASZ
A neves történész szinte mindent tud a kastély lakóiról, szárnyairól, titkos zugairól, egykori csodás kertjeiről. Az épületegyüttes volt igazgatója a múzeum megnyitásának 25. évfordulójára adta ki új, bővített formájában immár klasszikussá vált munkáját, az épület történetét (itt olvashat róla bővebben). A kastély fénykoráról, kifosztásáról és arról is beszélgettünk, hogy melyik lakójának vacsorameghívását fogadta volna el.
– Az elmúlt századokban mikor lakott volna legszívesebben a kastélyban?
– Ha az ember mélyen beleássa magát valamely történelmi korszakba, és rendelkezik empatikus készséggel, akkor az egykori szereplők emberileg is közel kerülhetnek hozzá. Így vagyok én a kastély történetével, az ott élt régiek közül különösen az építtető Grassalkovich család tagjaival. A három nemzedékből I. Antal (1694–1771) áll hozzám a legközelebb, így aztán, ha lehetséges volna az időutazás, akkor az ő idejébe mennék vissza. De nem a már felépült kastélyba, hanem inkább azokba az évekbe, amikor elkezdték építeni. Így arra is fény derülhetne végre, mert ezt még nem tudjuk, hogy pontosan mikor kezdődött az építkezés. Ráadásul találkozhatnék a tervező Mayerhoffer Andrással is.
– A lakók közül kinek a vacsorameghívását fogadta volna el leginkább?
– Most sem tudok kibújni a történészi bőrömből. Vagyis I. Antalét fogadnám el, mégpedig célzottan a Mária Terézia látogatásakor 1751-ben adott vacsorára. Igaz, nem vagyok nemes, vagy valamiféle udvari ember, így kicsi az esélye, hogy meghívtak volna. Ám ez olyan fontos, mondhatni országos esemény volt, hogy ezáltal az uralkodó mellett a korabeli Magyarország számos jelesét is megismerhettem volna.
– Akkor a tányérra sem kerülhetett akármi.
– Az már csak a hab lehetett volna a tortán, ha még egy különleges, finom vacsorát is feltálalnak, bár „szalonképtelenségem” okán alighanem az ökröt sütő pórnép között lett volna a helyem, és a királynő közelébe se tudtam volna férkőzni. Igaz, ha a főúr személyesen invitál, talán mégis! És rágódhattam volna, hogy milyen öltözetet illik felvenni…
De lehet, hogy a farmer nem keltett volna megütközést, és arra gondol a vendégsereg, hogy ez az új francia divat!
– A kastély melyik része áll a legközelebb a szívéhez?
– Nem is tudom… A kastély, akárcsak a hasonló műemlékegyüttesek, sokoldalú „személyiségek”, számos nemes tulajdonsággal. Közülük kellene választanom valamely kőbe dermedt részt, de tanácstalan vagyok. Minden szárnynak vagy résznek megvan a maga varázsa, sajátos történelmi atmoszférája, ami a többihez képest különlegessé teszi. Úgyhogy inkább mondanám a kerteket, amelyek mára ugyan összezsugorodtak, egykor viszont több száz hektár gondozott növényvilággal ölelték körül a kastélyt.
– És melyik kert lett volna a legszimpatikusabb?
– Mindenekelőtt a 19. század elején volt Hattyús-tavak partján üldögélnék szívesen, aztán járnék egyet a Felsőkert pazar virágágyásai között, végül pedig kisétálnék a Vadaskertbe. Ide kívánkozik, hogy a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem mögötti erdőségben még ma is fellelhetők a 18. századi fácános nyomai: a vadászcsillagos szerkezetű park eredeti útjait a mi jelenünkben már sétálók és futók veszik birtokba.
– Mikor volt az épület fénykora?
– Mind építészet-, illetve művészettörténeti szempontból, mind pedig történetileg a Grassalkovichok kora és az 1867-ben kezdődő királyi korszak tekinthető fénykornak. A kastély megépítése, a barokk főúri udvari kultúra, majd az országtörténetben játszott különleges szerep adja azt a kettős patinát, amely Gödöllőt a hasonló nagyságrendű hazai kastélyok közül kiemeli.
– Volt olyan idő, amikor komoly veszély fenyegette a kastély fennmaradását?
– Szerencsére nem, vagy legalábbis nem tudunk róla. A fertődi Esterházy-kastély esetében 1945 után volt például arra terv, hogy elbontsák az épületegyüttest, sőt azt is kiszámolták, mekkora lakótelepet lehetne felhúzni a tégláiból.
A jellemző magyar „kastélysors” persze Gödöllőt sem kerülte el, ennek következtében berendezései jórészt elpusztultak, és nem is egyszer…
A legdurvább pusztítást először az 1919-es román megszállás, majd a következőt a második világháború utáni években szenvedte el.
– A második világháború alatt elrabolt javakból visszakerült bármi is?
– A vártemplom plébánosa feljegyezte, hogy 1944 őszén a menekülő német csapatok nagy csomagokban szállították el a kastély mozdítható felszerelését, például a szőnyegeket és a porcelánokat. Ennek ellenére inkább a pusztítás volt a jellemző, mindenekelőtt a szovjet csapatok 1944 végi bevonulásakor. Tél volt, hideg volt, és az épület faszerkezeteit a bútorokkal együtt eltüzelték. Alig néhány darab élte ezt túl, pont azért, mert egyes bútorokkal az oroszok üzleteltek, ezáltal a lakossághoz kerültek. Nos, az 1980-as évek végétől éppen erre irányult az egyik kutatásunk, és sikerült is néhány szép bútort visszaszerezni. Több példa volt még arra, hogy békésebb időkben egyes garnitúrákat és műalkotásokat közgyűjteményekben helyeztek el. Ilyen volt például az Erzsébet királyné halála – 1898 – után létesített budavári emlékmúzeum, ahonnan aztán a Nemzeti Múzeumba vittek műtárgyakat. Innen tudtuk kölcsönözni.
– Mennyi maradt meg az eredeti berendezésből, és hogyan pótolták a hiányzó darabokat?
– Összességében az egykori felszerelés és bútorzat talán 4-5 százaléka maradt meg. Az óriási hiányt korban és stílusban az eredetiekre rímelő darabokkal pótoltuk. De arra is volt nemegyszer példa, hogy valamely eredeti bútort fellelve – ilyen volt, mondjuk, egy dísztermi barokk szék – kópiákat készíttettünk. A belsőépítészeti kialakítás egyes elemeit is érdemes megemlíteni: a falkárpitok egy részét a budai palotából megmaradt textiltöredékeket mintául véve szőtték meg, a karnisokat pedig archív fotók alapján faragtattuk újra.
– Maradt még felújítanivaló a kastélyban vagy annak környékén?
– Sajnos igen! A kilencvenes évek elején nem gondoltam volna, hogy harminc esztendő sem lesz elég a kastély teljes felújításához, hiszen hazánk egyik nemzetközi jelentőségű műemlékegyütteséről van szó. A központi épület nyolc szárnyából még nincs helyreállítva a déli három traktus: a vártemplom, az ún. Muzsikusszárny és a Narancsház. A melléképületek közül omladozik a sörház és a kocsiszín, a királyi időszak főudvarmesteri épülete és még néhány kisebb uradalmi ház. Külön szívfájdalmam a kormányzói úszómedence, ami az egyetlen megmaradt államfői fürdőhely, és csak Horthy kenderesi kiskastélyának parkjában volt hasonló. Igazi kuriózum, egyszerre kortörténeti lenyomat és a kormányzó személyét megidéző történeti építmény.
VARGA KÁLMÁN legutóbbi művei: Grassalkovich Antal, a kastélyépítő; Nagyboldogasszony Bazilika Máriabesnyő; Mária Terézia Eszterházán
