KÁCSOR ZSOLT interjúja
Lassan, de biztosan ő lesz a legismertebb kortárs izlandi író, hiszen csak idén két regénye jelent meg magyarul, ráadásul két magyar kiadó is a szerzői között tudja. Jón Kalman Stefánssonnal az elszigetelt izlandi irodalomról, az írók edzéséről beszélgettünk, és arról, hogy miért van több költőjük mint zeneszerzőjük.
Jelenkor, 513 oldal, 3999 Ft
A feleségével, Sigríður Hagalín Björnsdóttirral érkezett az interjúra. Ha nem tudnám, hogy két íróval fogok kezet, azt hinném: skandináv filmsztárok. Mindketten roppant elegánsak, mosolygósak, ráadásul igen kedves és közvetlen emberek. Az írás és az olvasás mindenek fölötti szeretetén kívül alighanem egyetlen dolog még bizonyosan összefűz bennünket: kölcsönösen nem tudjuk kimondani egymás nevét. Igaz, a Jón Kalman Stefánssonnal még elboldogulok, a Sigríður Hagalín Björnsdóttir azonban már gondot okoz, arról nem is beszélve, hogy az interjú készítése előtt kiderül: Jón Kalman Stefánsson Ásta című regényének a címét is teljesen helytelenül ejtettem ki. „Ásztának” mondtam, az írótól azonban megtudtam, hogy főhősnője nevét valahogy így kell ejteni: „Áushta”. Igaz, cserébe ő sem tudta kimondani az enyémet: amikor dedikáltattam vele a regényt, összeráncolt homlokkal betűzgette az eléje tett papírról a számára furcsa magyart – aztán nevetve feladta.
– A beszélgetésünk előtt nem véletlenül hoztam szóba a neveket és azok kiejtésének kérdését, az ön nevében ugyanis ott van a magyaros hangzású „Kalman”, amiről nem tudom eldönteni, hogy utónév-e vagy keresztnév.
– Egyik sem. Ez felvett név. A keresztnevem Jón, az apai nevem Stefánsson, de nem voltam elégedett egyikkel sem, mert a Jón Stefánsson nagyon-nagyon gyakori név Izlandon. A Kalmant megkülönböztetésképpen vettem fel, és nagyon tetszik, mert érdekesen hangzik. Ritka név.
– Azt tudta, hogy a Kálmán gyakori magyar név?
– Egy ideje már tudom. De amikor használni kezdtem, még csak azt tudtam róla, hogy ír eredetű, katolikus keresztnév. Akkor tudtam meg, hogy Magyarországon is használatos, amikor egy Kálmán Imre nevű zeneszerzőről hallottam.
Typotex, 244 oldal, 3500 Ft
– Volt egy Kálmán nevű királyunk is, akinek ráadásul „Könyves” az előneve.
– Igen, róla is hallottam, és természetesen itt, Magyarországon, amikor pár éve Budapesten jártam egy irodalmi fesztiválon.
– Ismer kortárs magyar írókat? Úgy értem, nem személyesen, hanem a művek révén?
– Nagyon rossz a névmemóriám. Várjon csak, van egy írónő, akit nagyra tartunk a feleségemmel, mi is a neve… (Valamit kérdez a feleségétől izlandiul, mire Sigríður Hagalín Björnsdóttir azt válaszolja szinte tökéletes kiejtéssel, hogy Magda Szabó.) Igen, Magda Szabó, olvastuk tőle Az ajtó című regényt, az nagyszerű volt. És ismerem Kertész Imrét, tőle több könyvet is olvastam, nemcsak a Sorstalanságot. Nagyon tetszettek a művei.
– Magyarország eléggé kicsi ország elszigetelt, gyönyörű nyelvvel, elsőrangú irodalommal. Ebben hasonlít Izlandra, amely szintén eléggé kicsi, a nyelve ugyancsak különleges, az irodalma pedig elképesztően színvonalas. A világban valami miatt mégis ismertebbek és érdekesebbek az izlandi írók, mint a magyarok. Ön szerint mi lehet ennek az oka?
– Nem hiszem, hogy az izlandi irodalom érdekesebb volna a magyarnál, de azért köszönöm a bókot. De ami a kérdését illeti, természetesen sokféle oka van annak, ha egy-egy ország irodalma népszerűvé vagy érdekessé válik külföldön.
A mi esetünkben az egyik ok egyszerűen csak geográfiai természetű: Izland elsődleges különlegességét az adja, hogy kívül esik mindenen. Olyannyira kívül, mintha rajta sem lenne a térképeken.
Ott van egy kicsi sziget egy nagyon kicsi néppel az óceán közepén, mindentől és mindenkitől távol, ami már önmagában kíváncsiságot ébreszt az emberekben.
Jón Kalman Stefánsson
– Magyarország is elég kicsi.
– Valóban az, de korántsem olyan elszigetelt, mint Izland. Magyarország itt van Európa közepén, sokféle hatás éri, körbeveszik a szomszédos népek, kultúrák, ezzel szemben Izlandot nem veszi körül semmi más, csak a víz. A földrajzi sajátosságokon túl számomra sokkal fontosabb a nyelvünk különlegessége, úgy érzem, az izlandi ember számára ez a legnagyobb kincs, ez az a kulturális elem, amire fókuszálunk. A képzőművészet vagy a zene az irodalomhoz képest Izlandon szinte új jelenségek, ezeknek a művészeti ágaknak nálunk nincs olyan hosszú múltjuk, történetük, mint az irodalomnak. Miközben még egy darab zeneszerzőnk sem volt, már tele voltunk költőkkel. Nem építettünk katedrálisokat, a mi katedrálisunk a nyelv. A mi kultúránk alapja a nyelv.
– De hogyan lehetséges, hogy ilyen pici országban ilyen sok író van, aki meg is él az írásból?
– Ennek megértéséhez tudni kell, hogy Izlandon létrehoztak egy állami irodalmi alapot az írók támogatására. Sokan vagyunk, akik ettől az alaptól kapunk fizetést, nem is keveset, és ez lehetővé teszi, hogy az írással foglalkozzunk. Ez nagyon fontos. Egy írónak nagyon sok időre van szüksége ahhoz, hogy alkosson, és ha az idejét arra kell szánnia, hogy pénzt keressen a megélhetésére, akkor nem fogja tudni megírni a műveit. Ráadásul egy írónak nemcsak sok időre van szüksége, hanem sok gyakorlásra is, tehát minél több ideje van, annál többet tud írni, és minél többet ír, remélhetőleg annál jobbak lesznek a művei. Azt hiszem, ezt elég könnyű belátni.
Az írókkal is ugyanaz a helyzet, mint a profi futballistákkal: nekik is lehetőséget kell kapniuk arra, hogy az idejük nagy részében edzhessenek, hiszen minél többet gyakorolnak.
Vélhetően annál jobban fognak játszani. Az említett izlandi állami irodalmi alap körülbelül negyven éve működik, meg is van az eredménye.
Egy izlandi ember mindenhol olvas
– Az Ásta című regényében azt írja, hogy minden izlandi ember mindig és mindenhol olvas, még a birkapásztorok is olvasnak a legelőn. Ez igaz, vagy csak a fantázia terméke?
– Ez igaz volt egy időben, amikor az embereknek még nem volt más lehetőségük a szórakozásra vagy a kikapcsolódásra, csak az olvasás. De a televízió, és főleg az internet megjelenésével ez megváltozott, ma már nálunk is jóval kevesebben olvasnak. De én nem aggódom emiatt. Tudom, sokan vannak olyanok, akik kongatják a vészharangot amiatt, hogy az internet és az okos kütyük elveszik az emberektől az olvasás örömét, és aggódnak miatta, hogy az irodalomnak meg kell küzdenie az emberek figyelméért a netflixes sorozatokkal és a közösségi médiával.
– Ön miért nem aggódik emiatt?
– Mert az irodalom nem más, mint művészet. És mint minden más művészetnek, ennek is megvannak a maga felfelé és lefelé ívelő szakaszai. Egyszer fent, egyszer lent, ez így természetes. Azért nem aggódom az irodalom miatt, mert a nyelv erős, és mivel az irodalom erejét a nyelv adja, amíg a nyelv létezik, addig az irodalom is létezni fog. A nyelv és az irodalom olyan, mint egy folyó: ide-oda kanyarog, néha alacsonyabb a vízszintje, néha magasabb, néha akadályokba ütközik, de lényegében csak folyik szépen a maga medrében előre.
Néha alacsony, néha magas a vízszintje
– Beszéljünk kicsit az Ásta című regényéről (itt olvashat róla kritikát), annak is az Ásta nevű főhősnőjéről, aki nem egy pozitív karakter, sőt, olykor nagyon is negatív. Pedig az olvasók általában szeretnek pozitív főhősökkel azonosulni, úgy értem, én legalábbis nehezebben tudok azonosulni egy negatív főhős lelkével. Miért választott éppen ilyen karaktert?
– Hű, ez eléggé bonyolult dolog, mert néha olyan érzésem van, hogy nem én választom meg a regényeim karaktereit, hanem éppen ellenkezőleg, ők választanak ki engem. Ami Ástát illeti, engem nagyon érdekelnek az emberek, méghozzá azok az emberek, akik nem egysíkúak, hanem bonyolult személyiségek, akikben keverednek a jó tulajdonságok a rosszakkal. Nyilvánvaló, hogy egy emberi személyiség nagyon bonyolult szerkezet, ennek megfelelően egy regényhősnek is illik bonyolultnak, tehát érdekesnek lennie. Ásta sem lehetett egyértelműen és kizárólagosan pozitív karakter, így hiteles.
– Ezzel szemben ott van Ásta édesapja, Sigvaldi, aki lényegében pozitív hős, és kiválóan írta meg. Mi magyarul úgy mondjuk ezt, hogy igazi „hús-vér” figura.
– Sigvaldi figurájában számomra az volt az érdekes, hogy egy olyan embert ábrázoljak, aki látszólag erős, aki látszólag a saját életét éli, ám voltaképpen nagyon is gyönge, hiszen elgyöngítik a veszteségek. Elveszíti a feleségét, bizonyos értelemben elveszíti a lányát, Ástát, holott mintha semmi mást nem akarna, csak azt, hogy körülötte mindenki elégedett legyen. Igen, ő a könyv legpozitívabb karaktere, ugyanakkor az ő személyisége, jelleme és sorsa is eléggé összetett ahhoz, hogy ne egy egyszerű papírmasé figura legyen belőle. Kudarcot vall sok mindenben, sokszor elbukik, sőt, szinte mindenben elbukik, de soha nem adja fel.
Kívül esik mindenen
– Számomra a regény egyik legnagyobb erénye, hogy mentes az izlandi közhelyektől. Tudatos írói döntés volt, hogy elkerülje ezeket? Vagy maga a sztori volt az, amelyik nem fogadta magába a mindannyiunk által ismert izlandi kliséket?
– Először is, én soha nem hozok olyan írói döntéseket, amilyenre most rákérdezett. Én nem így írok. Ugyanakkor utálom a közhelyeket. Elismerem, megvan a maguk fontos szerepe például a turizmusban, ezt látjuk Izlandon is. De az irodalomban semmi keresnivalójuk. Nemhogy az irodalom, maga az élet sem közhelyes, mert ahhoz túl bonyolult és ellentmondásos. Nekem szerencsére nem kell tudatos döntést hoznom ahhoz, hogy az irodalmi közhelyeket elkerüljem, azt hiszem, végső soron önmagamat árulnám el, ha írásban ilyen olcsó eszközökhöz folyamodnék. Az ugyanis egyenlő volna a hazugsággal. A hazugság pedig egyenlő az irodalom elárulásával.
JÓN KALMAN STEFÁNSSON korábbi művei: Menny és pokol-trilógia; A mindenséghez mérhető; A halaknak nincs lábuk.
