PAPP SÁNDOR ZSIGMOND interjúja
Harminc év után jelent meg önálló verseskötete (erről itt olvashatnak) Magyarországon Tompa Gábornak, aki „civilben” világot járó rendező és a kolozsvári színház igazgatója. Az erdélyiek iránti gyűlöletről, a színművészeti egyetemről és a kötött versformák maradandóságáról beszélgettünk.
– Az utazások, a kozmopolitizmus, a rendezések folyamatos kihívásai hogyan hatnak a verseid világára?
– Az általad említett dolgok nem sok időt hagytak a versírásra. Az elmúlt tizennégy évben évente hétszer-nyolcszor utazgattam Európa és az Egyesült Államok között, ahol tizenhárom évig tanítottam a Kaliforniai Egyetem San Diegóban található kampuszán. Így a kötet verseinek több mint fele 2020-ban, a „koronavírus évében” született. Amerikai éveim alatt tanúja lehettem az ideológiai agymosások hatásának a világ radikális megosztottságára. Utóbbi rendezéseim, a budapesti II. Richárd, a román Nemzetiben előadott Vihar vagy a kolozsvári Varázsfuvola valamilyen módon mind viszonyulnak ehhez az aggasztó jelenséghez, amely szinte teljesen ellehetetlenítette az emberek közötti értelmes párbeszédet.
– A párbeszédre való képtelenség a versekben is nyomot hagyott.
– Mert ezekből a társadalmi világtünetekből merítettek „ihletet”, ugyanakkor a járvány propagandacélokra történő felhasználásának veszélyeit is érzékeltetni próbálják. Végső soron ott lappang bennük a kétségbeesett felismerés, hogy a történelem egy jól megírt isteni partitúra, ismétlődő motívumokkal, és az emberek, akik lényegileg mindentől függetlenül együvé tartoznak, semmit nem tanulnak belőle.
– „Nem gyűlölet, csak kétségbeesés / íratja velem verseim manapság”, írod a Lábjegyzet egy versciklushoz című darabban. Illetve: „nehéz egyedül / kutatni ott, hol elnémult a Szellem”. Miből fakad ez a kétségbeesés és magányérzet?
– A már fent említett okok mellett talán abból, hogy miközben életem nagy része a normalitásért való küzdelemben telt el, magam sem találom a megfelelő nyelvet vagy gesztust, amely feloldaná bennem és a világgal való érintkezéseimben állandóan lappangó ellentmondást. Sokszor visszahúz a tehetetlenségi erő, vagy a nem eléggé erős elhatározás egy nyilvánvalóan szükséges radikális cselekvésformától mind magammal, mind pedig a világgal szemben.
– Nem kedvez a világ a költészetnek, legalábbis ez csendül ki a nyitódarabból (Provokáció a múzsához). „Bölcsész szemét az Isten rég lehunyta, / nem állnak jobbján költő-pásztorok.” Mi jön a „nagy metaforák” után? A hallgatás is lehet költészet?
– A hallgatás igen, az elhallgatás viszont nem! Ma már ebben a megosztott világban aligha lehet függetlennek maradni, mert csak arra van esélyed, hogy egyidejűleg lenácizzanak és lekommunistázzanak. Kiment a divatból az egyazon csoporton belüli józan, kemény kritikai hangnem. Mindent a hovatartozás mércéjével mérnek. Holott a legszigorúbbnak épp a szeretteinkkel, a hozzánk legközelebb állókkal szemben kellene lennünk, éppen azért, hogy az önvizsgálat mozzanata soha ne legyen megkerülhető.
– Vonzanak a kötött, klasszikus formák (szonettek, haikuk), miközben a színpadon inkább a kísérletező, formabontó megközelítés jellemez. A versben pihened ki a rendezést?
– A kötött, vagy mondjuk inkább úgy, hogy pontos forma mindenkoron egyfajta menedék, nem csupán a külvilág egyre fokozódó káoszával, hanem az elmúlással szemben is. Ugyanakkor a teremtés dicsőítése is egyben, amely önmagában véve hibátlan, szinte mértani pontosságú. Aki hisz az alkotásban, az hisz a teremtésben is. A színpadi kísérletek is egy jól meghatározható, konkrét színházi gondolatra és a köréje szerveződő pontos helyzetekre épülnek. A versírás számomra egyáltalán nem pihenés, inkább komoly játék és küzdelem egyben. Ahogy a színpadon a játék a testek térben megnyilvánuló interakcióival zajlik, a költészetben a nyelvvel. A küzdelem pedig mindkét esetben a formával. Csupán a forma maradandó.
(FOTÓ: Biró István)
– Két könyvet is írtatok Kovács András Ferenccel, kétbalkezes szonetteket. Hogyan kell elképzelnünk a közös munkát? Egy sort hozol te, egy sort ő?
– Ezek örömteli, közös együttlétek, játékok és munkák voltak! Valóban így hozzuk össze: egy sor András, egy sor én. Ez volt a felállított szabályok egyike. A másik meg az, hogy előre meghatároztuk a rímképleteket mindegyik szonettnél, és ezektől soha nem tértünk el. A témát pedig néha a kezdősor hívta elő, de az is megesett, hogy a végére elkanyarodtunk más irányba. Sokszor írtunk egyszerre négy szonettet úgy, hogy a lapokat cserélgettük olyanformán, mint amikor a kínai vendéglőben forgatjuk a tányérokat az erre a célra készült, megterített asztalon. A különböző fogások többször visszaérkeznek hozzánk, amíg az utolsó falásig – utolsó sorig! – el nem fogyasztjuk őket. Végső soron viszont a kötet versei szinte kivétel nélkül a transzilván vagy transz-szilván lét tragigroteszk jelenségeiről szóltak, amelyekről KAF-fal, aki nem csupán óriási költő, hanem érzékeny színházi ember is, hasonlóan gondolkodunk. Számomra nagy élmény volt, és megerősített abban a meggyőződésemben, hogy játék és fegyelem, szabály és formabontás egymást kiegészítő, olykor egymást egyenesen feltételező fogalmak.
– Erdélyiként hogyan éled meg, hogy Magyarországon – Demeter Szilárd és Vidnányszky Attila miatt – időnként fel-fellángol a gyűlölet a határon túliak, néha kifejezetten az erdélyiek iránt?
– Nem élek itt, így nem érzékeltem ezt a fajta gyűlöletet. Amikor 2019 végén, tizenöt évnyi kihagyás után visszatértem rendezni a Vígszínházba, kimondottan szeretettel és barátsággal fogadtak. Ugyanakkor aggodalommal figyelem a Magyarországon uralkodó megosztottságot, amely régóta átszövi a színházi, irodalmi, kulturális életet.
A gyűlöletbeszéd nem kifejezetten az erdélyiek ellen irányul, de az elviselhetetlenségig fokozódott.
És noha tudomásom van arról, hogy itt-ott felszikrázik az erdélyiek iránti gyűlölet is, nem gondolom, hogy ez kimondottan Demeter vagy Vidnyánszky miatt lenne. Sokkal régebbi keletű ez, gondolj akár a diktatúra alatt áttelepült erdélyiek lerománozására, a magyarok határon innenire és túlira való besorolására, az „odaát” meg „ideát” szellemtelen földrajzára. Vagy éppenséggel a 2005-ös állampolgársági népszavazás következményeire, felkavart indulataira mind az „inneniek”, mind a „túliak” körében. Erről szól a 2005-ben írt Banyaország című versem is. A közelmúlt eseményei csak elmélyítették, krónikussá tették a gyűlöletbeszédet, radikalizálták a megosztottságot. Ez szomorú és nem folytatható. Én a szellemi Magyarországban hiszek, amely túlmutat politikai meggyőződéseken és határokon, és ahol a valódi értékek nem zárják ki egymást.
(FOTÓ: Pixabay.com)
– Furcsa év volt az idei, leginkább a járvány határozott meg mindent.
– A koronavírusról én kissé másképp gondolkodom, mint ami a hivatalos napi hírekben közel egy éve olvasható vagy látható. Nem vagyok virológiai szakember, de azt hiszem, a világon sehol nem mondható el, hogy a járványt megfelelően kezelték volna. Ha újraolvassuk vagy végignézzük ugyanazon politikusoknak, szakembereknek a vírus elleni védekezés két különböző időpontjában, alig pár hónapnyi különbséggel tett kijelentéseit, akkor láthatjuk, hogy ezek gyakran egymásnak homlokegyenest ellentmondó kijelentések. Gondoljunk csak például a maszkok használatával kapcsolatos kezdeti tanácsokra, útmutatásokra, amelyeknek épp az ellenkezőjéből lett később törvényerejű rendelet. Nem vagyok híve az összeesküvés-elméleteknek, de a média által keltett pánik- és félelemhangulat emlékeztet valami amatőr sci-fi tévésorozatban bemutatott globális manipulációra.
– Nem is félsz?
– Nem, végigdolgoztam a teljes járványperiódust. Sok emberrel találkoztam. Tragikus eseteknek voltam tanúja, amikor krónikus betegek haltak bele abba, hogy megtagadták tőlük a kezelést, a műtétet, mert a szakkórházakat átalakították Covid-kórházakká, vagy mert előzőleg pozitív lett a tesztjük. A félelem, a stressz kártékonyan hat az immunrendszerre. Ami pedig az oktatással, kulturális élettel történt, az egyenesen bűn. Gondoljunk csak azokra családokra, ahol egyetlen számítógép sem jut négy gyerekre, akik egy szobában élnek, például a Gyimesekben. Vagy arra, hogy miként lehet zenét, színházat oktatni interneten keresztül. Olyan világban élünk, ahol az emberi jogok és a szabadság túlnyomó része üres frázissá vált. És úgy tűnik, még mindig a kultúra, ezen belül a színház az egyik legnagyobb közellenség. Azt rettegik, főként amikor a kor lenyomataként tükröt tart a természetnek.
– És akkor meg is érkeztünk a Színház- és Filmművészeti Egyetem körüli történésekhez. Borúlátó vagy optimista vagy ezzel kapcsolatban?
– Az SZFE egy jól működő egyetem volt. Bizonyíték erre a sok tehetséges, felkészült, eredeti hangú színész, rendező, dramaturg vagy operatőr, akik az elmúlt években kerültek ki onnan. Bizonyára vannak problémák, mint minden magas színvonalú, nemzetközi rangú művészi egyetemen, de ezek belügyek, amelyeket csakis az autonómián belül, önálló döntéseken keresztül lehet megoldani. Amerikában például a színházi tanszéken még a különböző szakok szakmai döntéseibe is nehezen szólhat bele az egyetem vezetősége. Az autonómiát tisztelni kell. Egy akkora város, mint Budapest, elbír több színművészeti egyetemet is. Erre sok példa van a világon. A versenyszellem csak ösztönözheti a művészi oktatás színvonalát és megújulását. Én ennek a megújulásnak a szellemében szurkolok a fiataloknak az új esztendőben.
TOMPA GÁBOR korábbi művei: Tükör által; A tatu hozománya; Lidércbánya
