A káosz kellős közepén vagyunk – Beszélgetés Nádas Péterrel

PAPP SÁNDOR ZSIGMOND interjúja

A harmadik kötet megjelenésével (kritikát itt olvashat róla) teljes lett a válogatott esszéket közreadó vállalkozás. A politikai tárgyú írásoktól az alkotásról szőtt gondolatokon át a serlegbeszédig. A több ezer oldal szelekciója ürügyén beszélgettünk Nádas Péterrel, de szóba került a tévedhetetlenség és a kormányváltás illúziója is. Illetve, hogy hova utazna a járvány lecsengése után.

– Milyen érzés volt válogatni az elmúlt évtizedek esszéiből? Egyben arra is jó alkalom volt ez, hogy leltárt készíts?
– A leltár nem volt elkerülhető, hiszen elsősorban azt kellett megnéznem, hogy az elmúlt hatvan évben valójában miket és hol mindenütt publikáltam. Sokat. Több ezer oldalt. Ebből az anyagból válogattam aztán ezerötszáz oldalt, a három kötetet. Mintegy két évet töltöttem el a válogatással. Az ember csak az élete végén tesz meg ilyesmit.

– Volt, hogy felülbíráltad a korábbi önmagad?
– A felülbírálatnak ilyenkor már sok haszna nincs, hiszen kicsi a valószínűsége, hogy valaki közel a nyolcvanhoz még megjavul. Inkább olyan volt, mintha egy térben és időben mozgó holisztikus képben tölteném az időmet, ahol közel sem én vagyok a főszereplő. Mindössze egy ürge, egy pasas, aki írta, aki most rendezgeti. De ott állnak körülötte az egykori szerkesztők, szakértők, a megbízók, a megrendelők a maguk pregnáns politikai és kulturális viszonyrendszerükkel. A különböző európai és amerikai városokban a redakciók, az intézmények, amelyek közölték, visszautasították, vitatták vagy ilyen és olyan okból ünnepélyes alkalmat adtak ezeknek a szövegeknek a felolvasásáshoz. Olykor pompás körülmények között, színházteremben, auditóriumban, egyetemi előadóban, múzeum csarnokában. Olykor temetésen, a ravatalnál. A gyászbeszéd vagy a serlegbeszéd szintén irodalmi műfaj. Máskor díjátadásokon egy tükörteremben, a laudáció vagy a laudációra adott válaszbeszéd szintén irodalmi műfaj. A dicshimnusz is, de ez a műfaj azonban valahogy kiesett a gyakorlatomból.

– Nem is gondolná a laikus, hogy ennyi ember kell egy könyv létrejöttéhez.
– Ott állnak a szövegek körül nemcsak a szerkesztők, kiadók, lektorok és a fordítók, hanem maguk a hazai és a külföldi orgánumok a maguk sokféleségével és sokféle színvonalával. Ez így összesen bizonyára több száz élő és holt ember, akik a szövegek körül állnak, több száz intézmény és vállalkozás. Őrülten hálás vagyok, bár nem tudom kinek, a sorsnak, a jóistennek, meg még a kiadómnak is, hogy ez a három kötet így megtörténhetett, megjelenhetett. S miközben szerkesztettem, adatok után nyomoztam, a szövegek köré gyűlt ismerősök, barátok és ismeretlenek mind meg is jelentek az egykori mondataikkal és korrekcióikkal. Mindazzal, ami a szövegben benne van. A szöveg soha nem csak én vagyok.

– Sokan arra is kihasználják az efféle alkalmakat, hogy belenyúljanak a régi szövegeikbe, átírjanak benne ezt-azt, folyamatosan alakuló, nem lezárt szövegnek tekintve az életművet. Te is ilyen vagy?
– Bolond is lennék, ha nem javítanék. A hiba mindig hiba, akár tárgyi tévedés, akár nyelvtani. Ha látja az ember, hogy hibázott, akkor nincs mese. Mindent ismét ellenőrizni kell, és a hibát ki kell javítani. De igyekszem mindig úgy kijavítani, hogy az eredeti kontextus ne változzék, azaz ne sértsem meg az anyag szövetét.

Hrabal egy tisztítóüzemi cédulát idéz, amikor azt írja, hogy némely foltok nem távolíthatók el az anyag megsértése nélkül. Bölcs mondat a pucerájból.

Az eredeti kontextus, az eredeti összefüggés, az eredeti adathalmaz tényleg ne sérüljön. De az egykori énnél, hogy mit gondoltam én, engem mindig jobban érdekel az egykori összefüggés a tárgy vagy a téma különböző elemei között. Mutassatok nekem egy tévedhetetlent.

– A harmadik kötet írásainak egyik legfontosabb kérdése, hogy mennyire látunk rá magunkra mások szemén át. Ez ezért is fontos kérdés, mert a mai közéletet uraló beszéd, gondolkodás legfőbb jellemzője, hogy az ellenségképzésen túl alig foglalkozik a másik szemszögével, tekintetével. Nem ez jelenti amúgy a kultúra végét?
– Nem, nem hiszem, hogy kultúrának bármiként vége lenne, a magyar kultúrának, vagy akár a szírnek. Ez inkább az egyik fázisa. Vannak integratív és dezintegratív korszakok egy kultúra történetében, vannak progresszióra és regresszióra hajló korszakok, vannak őrületesen kreatív és dögletesen ósdi vagy manierista korszakok, vannak hiperaktív és statikus korszakok.

Most éppen egy hiperaktív, dezintegratív, regresszív, manierista korszakba fordultunk át.

Úgymond a káosz kellős közepén időzünk, de még nem a vihar szemében. Mindez közel sem egyedül a mi kis hazánkra áll. A nagy elbeszélés soha nem nemzeti keretekben zajlik, mindig igen erősek az áthatások. Engem ezek nagyon érdekelnek. Most pedig már nem is csak régiókat vagy földtekéket jellemeznek, hanem éppen úgy, miként az ipar, a kereskedelem és a kommunikáció, a folyamatok globálisak lettek, szinkronban zajlanak.

– Legmélyebb pesszimizmusomban azt szoktam gondolni, hogy már egy lehetséges kormányváltás sem jelentene megoldást. Te is ingázol a derűlátó vagy bizakodó forgatókönyvek között? Vagy rezignáltan várod a fejleményeket?
– Bizonyára nem lenne rossz a kormányváltás, de önmagában valóban nem jelent megoldást. Hogy egészen személyes legyek, ma én nem tudnám jó szívvel a szavazatomat kinek vagy milyen pártnak adni. Még akkor sem, ha közben befognám az orromat. Mert nem látom, hol vannak a kormányzásra kész ellenzék karakteres pártjai és összetéveszthetetlen, intellektuálisan erős figurái. Önmagukban bizonytalan személyeket látok, akik nem tudják a saját témáikat megnevezni. Mintha nem tudnák, hogy egyetlen esélyük a nyíltság. Egy kezemen meg tudom számolni az erős karaktereket.

– És talán még nem is ez a legnagyobb baj.
– Azt sem látom, hiába nézem, hogy az ellenzéki pártoknak vajon meddig ér el a hátországuk itthon és főleg külföldön, milyen állapotban van a választói bázisuk, azaz milyen a szellemi és milyen a financiális erők, milyen társadalmi rétegek vagy milyen pattanásig feszült embertömegek állnak mögöttük. Ha egyáltalán van ilyen tudásuk, akkor titokban tartják.

– Hogy látod, visszafordíthatók a kultúra területén elindított változások, az akadémiai kutatóintézetek elvételétől a CEU elüldözésén át a színművészeti egyetem átszervezéséig, vagy egy egészen új rendszert kell majd felépíteni? Egyáltalán felmérhető a keletkezett kár?
– Természetesen felmérhető. Én már jó öreg vagyok hozzá, több összeomlást és több feltámadást átéltem, s annyit mondhatok, hogy kreatív és dinamikus korszakfordulóknál az intézmények szinte a változás erejétől összeállnak. Ha szellemileg elő vannak készítve a változások. Ez igen súlyos feltétel. A manierista szellem erről nem tud nekünk sokat mondani, mert nem azzal foglalkozik, hogy mi készül vagy miből mi lesz, hanem azzal, hogy mi volt és mit tudna még ebből még többször hasznosítani.

– A járvány és az általa elindított változások hogyan hatottak rád? Beleszűrődik a szövegekbe is, vagy csak a civil énedet érintik?
– Soha nem voltam nagy utazó, mindig inkább egy helyben ültem és dolgoztam, de most nekem is mehetnékem támadt. El innen. De ahogy elnézem a pandémia következményeit mindenütt a világon, meg nem tudnám mondani, hogy hová vágyom el. Inkább sehová. A bili majd’ mindenütt kiborult. A király csaknem mindenütt meztelen. Maradok a formámnál, teszem a dolgomat.

NÁDAS PÉTER legutóbbi művei: Arbor mundi; Leni sír; A szabadság tréningjei.