Bőhm Kornél: Karaktergyilkosság | Falusi Dóra ajánlója
Azt hihetnénk, hogy a karaktergyilkosság az újkori politika leleménye az ellenfelek lejáratására, holott egyidős az emberiséggel. Ráadásul nem mindig híres emberek a célpontjai, halottakkal vagy akár termékekkel szemben is bevetik. Időnként pedig kimondottan forradalmi hatása tud lenni. Bőhm Kornél kommunikációs szakemberként járta körül igen alaposan a témát.
„Ebben a küzdelemben a cél szentesíti az eszközt, és – amint látni fogjuk – az eszközöknek csak a fantázia szab határt. A cél pedig egyértelmű: győzni, bármi áron”, írja Karaktergyilkosság című könyvében Bőhm Kornél. A kifejezésről elsőre talán a jelenkori politika jut eszünkbe, de a valóság ennél kiábrándítóbb: a karaktergyilkosság egyidős az emberiséggel, és máig a mindennapjaink része. Legyünk bár elkövetők vagy elszenvedők, egy biztos: nem kell hozzá híresnek lenni, sőt gyakran még élőnek sem.
De ezen belül is vannak fokozatok: az ókori fáraóktól kezdve napjainkig előszeretettel használják a post mortem karaktergyilkosság eszközeit, amikor egy már elhunyt személyt negatív színben tüntetnek fel, vagy egész egyszerűen törlik az emlékezetből. Ráadásul a célpont nemcsak ember, hanem termék vagy akár egy ügy is lehet. Megtalálható az irodalomban (gondoljunk csak Shakespeare III. Richárdjára), a kultúrában és a gazdaságban, amikor egy adott termék piaca telítődik, de még a vallásban is. A politikában pedig egyre inkább kötelező elemmé vált.
A módszerek igen változatosak, és a technológiával együtt fejlődnek: „Még sohasem állt rendelkezésre ennyire széles eszköztár a hírnév lerombolásához”, olvashatjuk. Sőt a mai médiaközeg még kedvez is ennek a műfajnak, mivel sokan egyre nyitottabbak a lebutított tartalmakra, a hétköznapokban használatos forráskritika pedig még gyerekcipőben jár (ahogy azt Åsa Wikforss svéd filozófustól megtudhattuk az alternatív tények kapcsán).
Olvasás közben a saját rosszindulatú oldalunkkal kell szembenéznünk, ugyanis több ezer éves kulturálódás és vallási igyekezet ide vagy oda, mindmáig ezerféleképpen tudunk keresztbe tenni egymásnak. Az, hogy ennyire gördülékeny a könyv, egyrészt a szerző olvasmányos stílusának, másrészt szakmai hozzáállásának köszönhető. Kerüli a morális állásfoglalást, cserébe a lehető legtárgyilagosabban elemzi ebből a szempontból a történelmünket. A legerősebb konklúzió ennek köszönhetően pedig éppen az, hogy itt az ideje szembenéznünk ezzel az oldalunkkal, nem pedig az, hogy megette a fene az egészet. Mármint az emberséget.
Meg kell említenünk Marabu, azaz Szabó László Róbert karikaturista és képregényrajzoló illusztrációit is, amelyek jellegzetes stílusukkal csalnak mosolyt az arcunkra még a legelvetemültebb viselkedést tárgyaló fejezeteknél is. A Karaktergyilkosság mindenféle pszichologizálás nélkül tart elénk tükröt (a jelenség lélektani oldaláról Krekó Péter politikai pszichológussal beszélgettünk hasonló témájú könyve kapcsán). Bőhm vérbeli kommunikációs szakemberként áll a témához, így azt a tényt sem negligálja, hogy bár magát a jelenséget szeretjük elmarasztalni, sok esetben segített előmozdítani olyan ügyeket, amelyekre ma már büszkén tekintünk vissza. Ilyen például a francia forradalom, amelyben a népharag áldozata lett Marie Antoinette, majd nem sokkal később Robespierre is, vagy a reformáció, hiszen Luther sem kímélte az akkori katolikus egyházrendszert.
Azért, mint kiderül, ennek is van egyfajta módszertana. Kell hozzá támadó, célpont és közeg, amely az üzenetet hordozza. A könyv mindegyiket elemzi, akárcsak a kontextus jelentőségét, vagyis hogy milyen szerepe van az adott politikai, kulturális és/vagy társadalmi normáknak egy ilyen helyzetben.
A siker két kulcsa: ha nem is igaz valami, de hihetőnek kell lennie, valamint hogy a megtámadott fél közismert tulajdonságát kezdje ki. Az emberi gyarlóság tárháza e tekintetben finoman szólva is végtelen.
A hazugságok, démonizálás (egy félelmetes ellenséggel szemben mindig jobban összetartunk), elhallgattatás, deheroizálás (például amikor Oszáma bin Láden rejtekhelyéről előkerült pornógyűjtemény megtalálását adta hírül a CIA) eszközétől kezdve a hétköznapokban is bevált formáig: a dehumanizálásig, nevetségessé tételig minden ide tartozik. Nagy hagyománya van a félremagyarázásnak is, amikor kiragadnak egy-egy mondatot és pejoratív kontextusba helyezik. Magyarországon különösen népszerű a „mi és ők” táborra való felosztás, dacára annak, hogy „a mechanizmus faék egyszerűségű, gyakorlatilag bármiféle kirekesztés, megkülönböztetés, kitaszítás alapjául szolgálhat”.
Azonban bármennyire általános jelenségről is van szó, nincs szakmai konszenzus a fogalom magyar nyelvű definíciójáról. Az angol kifejezést (character assassination) 1950-ben alkotta meg Jerome Davis, mi ennek tükörfordítását vettük át. Sőt maga a módszer is meglepően kevéssé kutatott területnek számít. „A szakma most próbálja kicsit tudatosabban megérteni azt, amit egyébként az emberiség ösztönösen, kifinomultan, tökélyre fejlesztve a kezdetektől használ”, írja a szerző.
De akkor miért fontos erről még olvasni is? – tehetjük fel a kérdést.
Mivel a természetünkből adódó jelenségről van szó, könnyen előfordulhat, hogy nem ismerjük fel, amikor épp benne vagyunk egy ilyen helyzetben, és hírvivőként használnak minket. Másrészt elkövetőként és áldozatként is fontos, hogy átlássuk a szerepünket. Akárcsak a bullying esetében, amelynek még magyar nyelvű definíciója sincs, mégis mindenki tudja, hogy miről van szó – de vajon hányszor tekintettünk erre olyan témaként, amellyel foglalkozni kell?
Bőhm Kornél könyve lehetőséget teremt arra, hogy a karaktergyilkosság kapcsán legalább tudatosítsuk magunkban: épp közvetlen vagy közvetett részesei vagyunk a folyamatnak.
Az alapos bibliográfiával ellátott könyv végigveszi az eszközrendszert és kategorizálja az elkövetőket. Hasznos tippeket ad arra, hogy miként lehet védekezni a támadások ellen, mit kezdjünk a haraggal és a bosszúvággyal, ha már céltáblákká váltunk, illetve hogyan építsük újjá a reputációnkat, vagy épp hogyan lehet elérni, hogy „a támadó a saját kardja által vesszen el” (ezt hívják találóan bumeránghatásnak).
Megtudjuk, mi a trükkje azoknak, akikről a lejáratási kísérletek leperegnek, és akiket Amerikában épp ezért teflonarcúaknak neveznek, utalva arra, hogy rájuk semmi nem ég rá. Ha megtanuljuk ezt a kommunikációs nyelvet, akkor lesz élet a karaktergyilkosság után még akkor is, ha épp mi vagyunk az áldozatok. De fordított helyzet esetén is találunk benne értékes információkat, például hogyan válasszunk kommunikációs stratégiát, ha szorul a hurok, amikor, ahogy egy amerikai mondja, „nehéz elhinni valakinek, hogy igazat mond, ha mi az ő helyében hazudnánk”.
Számos történelmi és közéleti példával is megismerkedünk. Szájer József esetét sokan ismerjük, de vajon azt tudjuk, hogy miért hurcolták meg Jókai Mórt idős korában? Hogyan zajlik az identitásrombolás napjaink elit sportklubjaiban? És mi köze a témához Lady Gagának? Érdekfeszítő, olvasmányos stílusban ír Bőhm erről a komoly témáról, így a könyv, bár emberi gyengeségeinkkel szembesít, mégis végig fenntartja a figyelmünket. Korunk egyik fontos jelenségére reflektál, ezért minden korosztály számára ajánljuk.
BŐHM KORNÉL legutübbi műve: „Sem megerősíteni, sem cáfolni…”
